Ellenségem ellensége
Alex
megbocsátott Karlnak, sőt, hogy a férfi érezze feltétlen
bizalmát, az egész történetet elmesélte neki.
Karl-
Mihanának hála- gyorsan gyógyult. Amikor már elég jól volt,
ismerkedni kezdett a klán tagjaival, és nem eggyel szoros
barátságot kötött. Rájött, hogy az emberek súlyosan
félreismerték a vámpírokat. Nem azok a testetlen, minden
emberiességet nélkülöző gyilkoló gépek, akiknek hiszik őket.
Sőt. Valamilyen szinten talán emberibbek az embereknél is.
Megtudta, hogy többségük nagyon művelt, sokat és szívesen
olvasnak. Az őket körülvevő méltóságteljes, csábítóan buja
kisugárzás ellenére hihetetlenül naivak és játékosak tudnak
lenni. Ráadásul a humorérzéknek és a művészi vénának
sincsenek híján. Olykor nagyon kegyetlennek tűntek, Karl meg is
ijedt attól, hogy milyen ridegen és tárgyilagosan tudtak beszélni
a halálról és az ölésről, de aztán észrevette azt a különös
fényt a szemükben, és rájött, hogy belül sír a lelkük. De ők
maguk már nem- vagy csak nagyon ritkán- tudnak sírni. Karl rájött,
hogy a vámpírok nem lelketlen gyilkosok, hanem különleges,
sajátosan szomorú valakik, akik szeretnének élni.
Mihana
és Marco épp a hóhajú kedvenc tisztásán ücsörögtek
összeölelkezve, csendesen élvezve az együttlétet. Amióta Karl
ennyit javult, szinte egy perc nyugtuk sem volt. Ha kettesben akartak
lenni, vagy bezárkóztak Mihana szobájába, vagy kijöttek ide.
Marco szobája szóba sem jöhetett, hiszen az valóságos átjáróház
volt. Az jött be, aki csak akart, olykor akár kopogás nélkül is,
ami felettébb bosszantotta a vezért. Szerencsére Mihana szobájába
senki sem merészkedett volna be anélkül, hogy a hóhajú behívja
és ezt a helyet sem ismerte más rajtuk kívül, csak Alex, de a
lány most a vörös hajú halandóval volt elfoglalva.
Marco
felemelte a fejét és Mihana nyakának hajlatához nyomta az orrát.
Mihana ránézett, elmosolyodott és megsimogatta az arcát:
- Mi az,
Marcicus?
- Hany,
van valaki új a klánban?- Mihana elgondolkozott kicsit.
- Giselle*
óta nem érkezett senki, de miért kérded?
- Láttam
valakit…- Mihana mosolya még szélesebb lett.
- Én
most is látok. Mindjárt megnézem, nem délibáb-e.- búgta és a
másik ajkaira hajolt. Marco kuncogott és ajkai már azelőtt
szabad utat engedtek, hogy Mihana egyáltalán kérte volna. Mihana
belemosolygott a csókba. Nocsak, ennyire sikerült volna
elcsavarnia az őzike fejét? Bár, mi tagadás, ez fordítva is
igaz volt. A karjaiba simuló, gyengének látszó test, a hajában
kalandozó apró kezek és a simogató, forró ajkak szinte elvették
az eszét. Végül nagy nehezen elengedték egymás ajkait és Marco
a vállára hajtotta a fejét.
- Hany,
vannak idegen vámpírok a városban? Úgy értem, olyanok, akik nem
a klánhoz tartoznak?
- Nem,
tudtommal nincsenek. De miért kérdezel ilyen furcsákat?
- A lány,
akit láttam, vámpír volt. – Mihana megdöbbent.
- Vámpír?
Honnan veszed?
- Megtámadott
egy embert. Amikor láttam, éppen a véréből ivott.– Mihana
rámeredt.
- Hogy
nézett ki?
- Hát…
magas volt és vékony, mint Ash, de hosszú szőke haja volt. Az
arcát nem láttam a hajától. Azt hittem, csak átutazóban van,
de így utólag belegondolva…
- Igen?
- Hogy is
mondjam csak… szóval, túl magabiztos volt. Mint aki hazai
terepen van. Nem tudom, érted-e, mire gondolok.- Mihana értette.
Sőt, nagyon is értette. Ha ennyire magabiztos volt az a lány,
akkor vagy nagyon erős volt, vagy helybeli, vagy sokan állnak
mögötte. Az első lehetőség lehetetlen, hiszen akkor Mihana már
megérezte volna. A második sem volt túl valószínű, a leírás
alapján nem volt ismerős neki az idegen. Tehát maradt a harmadik
lehetőség, mely szerint a lány nincs egyedül. Ez nagyon nem
tetszett Mihanának. Sosem volt baja az idegenekkel. Elég nagyváros
volt a környéken ahhoz, hogy ne kelljen a létszám miatt
aggódnia. Őt az aggasztotta, hogy egy csoport, ami ekkora
biztonságérzetet képes nyújtani, egyrészt nem jött el
köszönteni őt, a környék nagyurát, másrészt nem tűnt fel
neki. Ez pedig csak egy dolgot jelenthetett. Az idegenek
boszorkányosan ügyesek és rosszban sántikálnak. Mihana mégsem
tudott parancsolni a vágyainak. Megcsókolta Marcot és egyik kezét
a férfi inge alá csúsztatta.
Miközben
magáévá tette tette az őzikét, agya lázasan dolgozott. Újabb
és újabb lehetőségeket vett számításba, újabb és újabb
alternatívákat és terveket dolgozott ki, majd kombinálni kezdte
ezeket, megpróbálván kiszámítni a kiszámíthatatlant, és
mindenre felkészülni. Talán kegyetlennek tűnhet, hogy míg Marco
vonaglott karjában a gyönyörtől, az ő gondolatai egészen máshol
jártak, de ez volt az egyetlen mód arra, hogy összeegyeztesse
magában a szeretőt és a klán vezért.
Attól
az éjszakától kezdve Mihana kétszeresen vadászott. Egyrészt
halandókra, hogy fent tartsa létét, másrészt az idegen
vámpírlányra és esetleges társaira. Sőt, Marcot is megkérte,
hogy tartsa nyitva a szemét. Hiába. A titokzatos szőke lány nem
mutatkozott újra.
Mihana
sóhajtott és kibámult az ablakon. Odakint éppen elült a szél és
felszakadoztak a felhők, látni engedve a csillagokat. Mihana kicsit
meglepődött. Olyan régen nem nézte már őket, szinte el is
feledkezett róluk. Az ő csillagai itt voltak, ebben a világosbarna
őzikeszempárban. Szórakozottan simogatni kezdte az alvó Marco
meztelen hátát, és bámulta az eget. Mikor is nézte utoljára a
csillagokat? Talán, mikor megismerte Marcot. Oly’ régen már.
Hirtelen megakadt a szeme valami halvány, bíborpiros ragyogáson.
- Atyám…-suttogta
önkéntelenül és valami érthetetlen oknál fogva hirtelen
elszégyellte magát. Mint egy kisgyerek, aki sokadjára szegi meg a
milliószor a lelkére kötött szabályt.- De hát nem csináltam
semmit.- suttogta és még saját maga is meglepődött rajta, olyan
rég mondta ki utoljára ezt a mondatot. Összevonta a szemöldökét
és mérgesen fújt egyet. Ostobaság, kinek is mentegetőzik itt és
miért? Senkinek nincs joga számon kérni rajta a tetteit. Ő a
klán vezér, azt csinál, amit csak akar.
Mihanának
tetszett a város fejlődése és az ezzel együtt járó felejtés.
A vámpírok már csak a régi idők babonás meséi voltak. Senki
sem beszélt róluk, senki sem kereste őket. Mihana nyugodtan
sétálgathatott az utcákon. Legfeljebb egy-egy vihogó tini lány
fordult meg utána, hogy aztán azonnal összesúgjon a barátnőjével,
kitárgyalandó „albínóságát” vagy különleges szépségét.
Csak egy bohém szépfiú. Ennyinek látták őt. Még ha a falnak
támaszkodva várta is meg, hogy megtalálják áldozatát, akkor sem
keveredett gyanúba. Csak elküldték, mint egy bámészkodót, a
szerencsétlent meg elvitték a kijózanítóba, ugyanis biztosra
vették, hogy a sárga földig leitta magát. Az emberekből
kiveszett a veszélyérzet. Azt hitték, túl gépesített világuk
biztos és örök és mindentől megóvja őket. Nem egyszer
előfordult, hogy egy kölnivel nyakon öntött kamasz ő állította
meg az utcán, hogy mondja meg, hány óra, vagy, hogy egy öreg
nénike pont tőle kért útbaigazítást, mert rég járt már itt
és azóta minden megváltozott. Mihana csak mosolygott magában az
ilyen eseteken és persze készségesen segített.
Most
is a városban sétálgatott, ezúttal Marcoval kézen fogva. Illetve
nem is sétálgattak. Egy csobogó szökőkút padkáján ültek, és
halkan beszélgettek. Marco Mihana mellkasának vetette a hátát és
egyik kezét a csillogó vízbe lógatta. Mihana elnézte a magasba
törő vízoszlopban gyönyörködő Marcot, az őzike vizet cirógató
kezét és kettejük tükörképét az ezüst tóban. A fodrozódó
víz miatt kontúrjaik néhol el-elmosódtak, tükörképük mégis
teljes volt. Mihana mosolygott. A szökőkút ezüst vize úgy
látszik, igazabb tükör a kúria kristály csodáinál, mert
szerinte igenis van helyük a világban. És akkor, ebben a bűvös
és ritka idillben, Mihana megérezte őket. Az ismeretlen vámpírok
itt voltak, a városban. Volt köztük erősebb is, gyengébb is, de
az biztos, hogy sokan voltak. Mihana először nem is foglalkozott
velük, de aztán megérzett közöttük egyet, akinek az ereje
majdnem az övéhez volt fogható, és csak úgy áradt belőle a
gyilkos szándék. Mihana megcsóválta a fejét. Hogy milyen
vámpírok vannak! Aztán pillanatok alatt, mintha megháborodott
volna a világ. Az ég elborult és sikolyok hasítottak a
tücsökzenés éjszakába. A legborzasztóbb sikolyok a világon,
amiket nem csak a fülükkel, de a lelkükkel is hallottak,
milliószorosára nagyítva. Vámpírok sikoltottak. Egy bénítóan
hosszú pillanatra csend lett. Nehéz, halálos, gyilkos csend. Aztán
rohanás. Mihana és Marco a tőlük telhető leggyorsabb tempóban
siettek társaik segítségére, de így is elkéstek. Egy park
közelében akadtak rájuk. Veronica addigra már halott volt. Paul,
a könyvmoly, félkarú Paul tőle pár méternyire feküdt, szájából
vér szivárgott és haldoklott. Marco a szája elé kapta a kezét,
hogy ne sikoltson fel, majd a férfi mellé térdelt.
- Paul,
drága Paul…-suttogta és szeméből kibuggyantak az első
bíborszín könnyek, melyeket aztán több száz másik követett.
- Ki
tette ezt veled?- de Paul már nem tudott válaszolni. Megmozdultak
ajkai, de szavak helyett csak még több vér folyt ki közülük.
Szeme elhomályosodott, feje oldalra bicsaklott. Meghalt. Marco a
mellkasára borult és keservesen zokogott. Bár olykor rettenetesen
összeveszekedtek, kedvelte a férfit. Akár órák hosszat el
tudtak beszélgetni. Mihana hátrálni kezdett. A maszk lehullott és
elborzadva nézte a jelenetet. A háború után megesküdött, hogy
vigyázni fog a többiekre, és nem hagyja megismétlődni a
tragédiát. És most itt van Paul, aki túlélte azt a borzalmat és
ő mégsem tudott vigyázni rá. Hirtelen egy kezet érzett meg a
vállán. Vékony, csontos kezet. Nem maradt ideje rendezni a
vonásait. Őszintén szólva, nem is gondolt rá.
- Lezuhantam,
Ash. Bolond módon elhittem a boldogságot, túl magasra szárnyaltam
és most lezuhantam. Túl nagyot zuhantam.
- Lehet.-
hagyta helyben a lány.- De az életben nem az számít, ki mekkorát
esik, hanem, hogy ki hogyan áll talpra. És itt most te vagy a hős,
nem pedig én, úgyhogy most szépen felállsz, odamész és
szétrúgod a seggüket!- Mihana megfordult és belenézett a lány
csillogó, seszínű szemeibe.
- Na,
mire vársz még? Tapsra?
- Igazad
van.- felelte a hóhajú és visszanézett a két halottra és a
zokogó Marcora.
- Csillapodj,
Marco! Segítened kell. Hazavisszük őket.
- És
aztán?- szipogta könnyeit törölgetve az őzike.
- Aztán?
Aztán reszkessenek a gyilkosok, mert előkerítem őket akár a
föld alól is, és bosszút állok a halálukért.
Az
egész klán gyászolta őket. Az öreg falak talán sosem láttak
még annyi fájdalmat és annyi könnyet. Mert sírtak a vámpírok.
Sírtak összeborulva a folyósón egymásra támaszkodva kínjukban,
sírtak titokban a koporsójukba rejtőzve és sírtak a temetésen
is. A vámpírok teste haláluk után porrá omlik szét, hiszen a
legtöbben olyan sokáig élnek, hogy egy ember teste annyi idő
alatt már szétporladt volna. Épp ezért nem tudnak soha rendes
temetést rendezni, mert többnyire már nincs test, amit temessenek,
de voltak annyira szentimentálisak, hogy el akarjanak búcsúzni
attól, aki elment. Máglyán égették el a halott legkedvesebb
tárgyait. Olyasmiket, amik jellegzetesen az övéi voltak, amik már
lassan egyenlőek voltak vele. A máglyára ezúttal Paul kedvenc
könyvei és Veronica szalag gyűjteménye került. A klán tagok
sokáig álltak és nézték a lángokat. A legtöbben sírtak, de
egyesek-, mint például Ash és Mihana- csak nézték a lángokat és
emlékeztek. Mihana mindig is sokra tartotta Pault. A férfi
tagadhatatlan műveltsége és tolvaj képességei ámulatba ejtették
és a tény, hogy túlélte a háborút még benne is tiszteletet
ébresztett. És Veronica? A lánynak igazán sokat köszönhetett. A
fekete selyem szalag, amit a karján viselt az ő gyűjteményéből
került ki és valamilyen szinten a lány érdeme, hogy megkapta
Marcot. Azt a Marcot, aki most itt zokog a vállára hajtva a fejét,
és aki majd számon kéri tőle a könnyeit. Illetve a hiányukat.
Mihana nem tudott sírni. Egyszerűen nem volt képes rá, de ennek
ellenére szíve legmélyéig megindította a tragédia és valóban
gyászolta Pault és Veronicát.
A
klán tagok valósággal összeroppantak. Nem tudták az okot. El sem
tudták képzelni, miért kellett társaiknak az életükkel
fizetniük. Hisz’ Veronica életében nem fogott fegyvert a kezébe
és Paul, bár csípett a nyelve, mint a mérges kígyó, mióta
elvesztette a fél karját, ártalmatlan volt. Egyszerűen nem fért
a fejükbe, hogy az ismeretlen vámpírok-, mert szinte biztosra
vették, hogy ők a tettesek- miért támadnak a saját fajtájukra
és miért pont olyan ártalmatlanokat támadnak meg, mint amilyen
Veronica és Paul volt.
Mihana
sokat gondolkozott ezen. Nem hagyta nyugodni az ügy értelmetlensége.
Hacsak nem ez a nyitja a dolognak. Az idegenek szándékosan
gyengéket kerestek. Olyanokat, akikkel gond nélkül végezhetnek.
De miért? Mi értelme van megölni két vadidegen vámpírt, még ha
gyengék is? Mihana erre csak egy választ tudott adni. Fel akarták
tüzelni a klánt, ki akartak provokálni valamit. De vajon mit?
Egy
hét múlva, Mihana épp kilépett a szobájából, hogy vadászni
induljon, mikor szokatlan nyüzsgésre lett figyelmes. A klán tagok
az ajtónál csoportosultak, tülekedtek, zajongtak. Mihanában egy
pillanatra felötlött a gondolat, hogy pont ugyanilyen volt akkor
is, amikor Dian jött vissza Alex-szel. Gyorsan elhessegette magától
a képtelen gondolatot, lesietett a lépcsőn és szemügyre vette a
felfordulás okát. Illetve okait. A klán tagok gyűrűjében három
idegen állt. Egyikükre azonnal ráismert. A szőke lány volt,
akiről Marco mesélt. Tehát ezek nem lehetnek mások, csak az
idegen vámpírok. Paul és Virginia gyilkosai.
Hogy
veszitek magatoknak a bátorságot, hogy gyászunkban háborgattok
minket?- Mihanának nem csak az idegenek figyelmét sikerült
felhívnia magára, hanem a társai többségét is megijesztenie.
Annyira el voltak foglalva azzal a hárommal, hogy fel sem tűnt
nekik vezérük jelenléte. Az egyik idegen, a férfi tett egy
lépést Mihana felé. Katonás külseje volt. Ősz haját rövidre
nyírva hordta és arca bal felén egy hosszú, mély vágásból
visszamaradt sebhely húzódott. Viselkedéséből ítélve ő
lehetett a vezérük.
- A
nevem Patrick*.
Ők itt Annie**
és Romuáld***.-
mutatott először a szőke lányra, aztán a mellette álló fiúra.
Ez utóbbi szinte gyerek volt még. Tizennégy-tizenöt évesnek
tűnt, de Mihanát nem sikerült becsapnia. A fiú vámpír volt és
nem is gyenge.- Tárgyalni jöttünk, nem vádaskodni.
- Gyilkosokkal
nem tárgyalok.- közölte Mihana fagyosan. Patrick szeme felizzott:
- Ez
kibaszott vádaskodás! Nem mi nyírtuk ki azt a két balféket!-
Marco, aki időközben közelebb húzódott Mihanához, felhördült,
a szőke lány pedig reflexszerűen a két vezér közé ugrott.
- Elég!
Ha kinyírjátok egymást, az egyikünknek se jó! Megértjük a
gyászotokat, de kérlek, hadd mondjuk el, miért jöttünk. Nem
bánjátok meg.- Marco kicsit megrángatta Mihana ingének ujját,
aki oda is nézett. Az őzike kérlelőn nézett a hóhajúra és
alig észrevehetően az idegenek felé intett a fejével. Mihana
lehunyta a szemét egy pillanatra. Miért van az, hogy ennek a
tekintetnek nem bír ellenállni?
- Jól
van, gyertek. – morogta, majd felemelte a hangját.- Mit álltok
itt? Gyerünk, mindenki a dolgára! – a klán tagok szó nélkül
engedelmeskedtek. Mihana a társalgó felé vette az irányt, biztos
tudatában, hogy vendégei követik. Közben odasúgta a mellette
jövő őzikének:
- Te meg
szívódj fel, Marcicus. Ha esetleg balul ütnének ki a dolgok.-
Marco engedelmeskedett.
Mihana
kényelmesen elhelyezkedett a fotelban és intett társainak is, hogy
foglaljanak helyet. Romuáld és Annie két oldalról fogták közre
Patricket, hogy verekedés esetén megvédhessék.
- Hallgatlak.
– biccentett Mihana és összefűzött ujjaira hajtotta az állát.
- Nagy
veszélyben vagyunk. Nem csak a mi klánunk, hanem a tiétek is.
- Miért
is?
- Hallottál
már Aidrienne****-ről?-
Mihana nemet intett
- Sejtettem.
Hercegnek nevezi magát. Városról városra terjeszti ki a
hatalmát. Aki nem hódol be, meghal. Az egész vidéket az uralma
alá akarja hajtani, lassan már az ajtónkon kopogtat. Fel akarja
fedni a létezésünket a halandók előtt. El tudod képzelni, mi
történne akkor?- Mihana aprót biccentett:
- Hajtóvadászat.
Megtizedelnének minket, alig maradnának túlélők. Esetleg
kipusztulna a fajtánk. Miért akarná ezt Aidrienne „Herceg”?
- Mert
ostoba! Azt hiszi, az emberek megváltoztak, hogy elfogadnának
minket, hogy békében és titkolózás nélkül élhetnénk köztük.
Álmokat kerget, és képes lenne mindannyiunkat feláldozni ezekért
az utópiákért.
- Akkor
egyszerű a megoldás. Fel kell világosítani, hogy nincs igaza.
- Azt
hiszed, nem próbáltuk? Egyszerűen megölte a követünket! Én
mondom, teljesen beleőrült a terveibe. Meg kell állítanunk,
méghozzá sürgősen, különben rövid úton végez
mindannyiunkkal.- Mihana lehunyta a szemét.
- Rendben
van. Amíg ez az ügy tart, számíthattok ránk. Mindenben.
Marco
felkönyökölt és kifújt egy kósza tincset a szeméből. Arrébb
kanalazta az összegyűrt paplant és a ziháló Mihanára
függesztette a szemét:
- Hany,
mire jó ez az egész? Mármint ez a segítségesdi?- Mihana
elmosolyodott.
- Néha
szövetkeznünk kell a kisebb patkánnyal, hogy elkapjuk a
nagyobbat, Marcicus.
- És
Paul meg Veronica?
- Állítólag
ennek az Aidrienne-nek az emberei végeztek velük, mert
ellenszegültek nekik. Viszont nem zárom ki azt sem, hogy hazudtak.
- Akkor
miért nem végzel velük?
- Mert az
ellenségem ellensége ez esetben nem a barátom. Ha végeztünk
ezzel a híres Herceggel, sort kerítünk Patrickre meg a bandájára
is. De addig a szövetségeseink.
* Ejtsd: Dzsizel
* Ejtsd: Petrik
**Ejtsd: Eni
*** Ejtsd: Romuáld