Míg a halál el nem választ

          Mihana összekuporodott a fotelban, mint annak idején a cellájában.
       Nem is volt tudatában, hogy ismét mesél. Könnyei mosták ki szívéből a szavakat és ő elmondott mindent. Négyszáz évének tükrében egy pillanat volt csupán a boldogság, mely Dile oldalán megadatott neki és oly’ kegyetlenül hosszú a magány és gyászának soha el nem múló fájdalma.
David a csukott ajtó túloldalán ült és hallgatta a hóhajú elsuttogott történetét. Észre sem vette, hogy sírva fakadt. Megértette a másik érzéseit. Jobban értette, mint bárki más, mégsem volt képes megbocsátani neki. Soha nem volt képes feldolgozni Dile halálát. Az évszázadokig lelkében őrizgetett tehetetlenség, harag, keserűség és fájdalom most mind Mihana ellen kiáltott. És David, bár könnyekre fakasztotta a történet, ami eddig rejtve volt számára, nem tudta nem hibáztatni a hóhajút.
Végül Mihana álomba sírta magát, mint a kisgyerek, akit oktalanul bántottak. Arra ébredt, hogy valaki rázza a vállát. Nem is ébredt, valósággal felriadt. Szemébe rémület költözött, arcára kiült lelkének fájdalma. Aztán a következő pillanatban felismerte Romuáldot és rendezte vonásait. A fiú aggódva nézett rá.
- Minden rendben, Mihana? Véres vagy.- A hóhajúnak csak ekkor tűnt fel, hogy az arcára száradt vér húzza a bőrét és ruhái vérfoltosak a korábbi zokogásától.
- Jól vagyok.- mondta rekedten és feltápászkodott. Meglepődve vette tudomásul, hogy teljesen elzsibbadt ebben az egyébként Marcora jellemző testhelyzetben. Kitámolygott a fürdőbe és nekilátott lemosni a vért az arcáról. Romuáld követte.
- David már elment. Nagyon feldúlt volt. Nem is, inkább dühös. Sosem láttam még ilyennek. Azt hittem, nekem ront, amiért rossz hírt hoztam.- Mihana eddigre már az ingét is ledobta és lemosta könnyeinek nyomát a mellkasáról is. Már éppen törülközött, de a „rossz hír” szóra megállt mozdulat közben.
- Rossz hír? Miért, mi történt?- Romuáld a homlokára csapott, mint akinek most jut eszébe valami.
- Jaj, ebben a nagy izgalomban egész kiment a fejemből! Patrick küldött, azt üzeni, hogy mindenki jöjjön azonnal a Z’etre Dolche^* mögötti sikátorba. Állítólag óriási baj van.
- És ezt csak most mondod?!- csattant fel a hóhajú és a makacskodó vérfoltokkal mit sem törődve magára kapta az ingét.
Romuáld figyelmetlensége ellenére, Mihana mégsem késett el. Alig hatan lézengtek a sikátorban. Valószínűleg David is köztük volt, de nem lehetett biztosan tudni. A férfi, érthető módon, nem ment oda köszönni. Aztán lassanként megjelentek az ismerős arcok is. Elsőként Ash érkezett. A lányt igencsak meglepte a hóhajú zilált külseje. Vérfoltos inge láttán meg is jegyezte:
- Mi van, Ménoel, tán összeverekedtél valakivel?- Mihana keserűen elhúzta a száját és intett, hogy nem akar beszélni róla. Ash felvonta a szemöldökét, de nem firtatta a dolgot. Hogy magában mit gondolt, az rejtély maradt. Alex és Karl nagyon örültek neki. A vörös hajú, korábbi viselkedése ellenére, keményen megszorította a kezét, jelezve, hogy örül a viszontlátásnak. Marco, mikor megérkezett, a nyakába akart ugrani, de Mihana egy kézmozdulattal jelezte, hogy ezt nem akarja. Mikor válaszképpen csak egy értetlen tekintetet kapott, szemével a többiek felé intett. Pillantása azt üzente: ne itt, ne most. Az őzike szomorúan bár, de tudomásul vette az elutasítást. Ám Mihana viselkedésének nem a többiek voltak az okai. Érdekelte is őt, mit látnak, vagy gondolnak Patrick emberei! Az ok saját maga volt. Most, hogy már tudta, kicsoda is valójában David, úgy érezte, mintha a múltja egy része tért volna vissza. Ennek tudatában pedig nem tudott úgy nézni az őzikére, mint eddig. Egyszerűen képtelen volt megérinteni.
Végül a feldúlt Patrick is megérkezett. Első dolga az volt, hogy őrszemeket állított mindenhova, ahonnan lehetséges volt a támadás. David önként vállalt őrséget. Mihana tudta, hogy ez miatta van. A férfi még egy levegőt sem volt hajlandó szívni vele. Mikor az őrök elmentek, Patrick kertelés nélkül a közepébe vágott:
- Elkapták Lizbeth^**-et. –a hóhajúnak semmit sem mondott ez a név, de a mellette álló Ash, mintha csak olvasna a gondolataiban, odasúgta neki:
- Az a tépett ruhás, fekete sörényű liba. Állandóan Aidrienne fogadócsarnokában legyeskedett. Nem csoda, hogy elkapták.
- Honnan tudod?- kérdezett vissza Mihana ösztönösen suttogva.
- Vele laktam.- fanyalgott a lány. Patrick ekkor megköszörülte a torkát, hogy ismét magára vonja a figyelmüket.
- Nem tudom, mit szedtek ki belőle és mit nem. Azt sem, hogy életben van-e még. Nincs más választás, azonnal támadnunk kell. Talán máris késő.
- Bizony, barátaim, késő.- hallatszott egy hang a sikátor hátuk mögött lévő végéből. Abból a végéből, ahová David ment őrködni. De ez a hang nem Davidé volt. Az összes vámpír arra fordult és az egyik szöglet takarásából kisétált Aidrienne. Szőke hajának hosszúra hagyott fele lágyan ringott, ahogy közeledett. Mint holmi aranyfolyó. Elegáns volt, mint mindig, de végtelenül szomorú. Pár lépésre állt meg Mihanától, aki a kis társaság szélén állt és végtelen fájdalommal nézett rájuk. Azok a végtelenül őszinte zafír lélek-tükrök most könnyektől csillogtak.
- Miért?- suttogta, és úgy tűnt, mintha csak Mihanához intézné szavait.
- Mert ez így nem jó, Aidrienne. Lásd be, a világ nem készült még fel ránk.- felelte Mihana.
- És ők?- intett Aidrienne az egymás kezét szorongató Alex és Karl felé.
- A halandók is csak olyanok, mint mi. Nincs köztük két egyforma. Karl szerelmes. Nem kérhetjük számon rajta az egész faját. Csak a maga nevében bizonyított. Az emberek félnek tőlünk. Emlékezz csak a rémületükre, amikor vadászol!
- Nem tőlünk félnek, hanem az ismeretlentől. Ha elmagyaráznánk nekik…
- Elmagyaráznánk? Mit, Aidrienne? Hogy ragadozók vagyunk? Gyilkosok, akik rájuk vadásznak? Nincs ezen mit magyarázni. Mindenkinek úgy a jobb, ha nem tudják.- Aidrienne hosszú percekig nem szólt, csak nézte Mihanát. Végül kigördült a szeméből egy könnycsepp és remegő hangon megszólalt:
- Őszintén sajnálom, hogy így látod. Amikor megláttalak, úgy éreztem, te más vagy, mint a többiek. Azt hittem, te megértesz, és barátok lehetünk. Hiszem, hogy nem tévedtem. Csak… a sors hozta így. Remélem, egyszer még megbocsátasz nekem, de sajnos nincs más választásom. Egy boldogabb jövő érdekében… meg kell tennem. Támadás! Ne ejtsetek foglyokat.- Abban a pillanatban Aidrienne hívei elözönlötték a sikátort, és kegyetlen vérontás vette kezdetét.
Pillanatokon belül elszabadult a káosz. Az összeesküvők nem számítottak tényleges támadásra, a rajtaütés meglepetésszerűen érte őket. Teljes volt a fejetlenség. Mindenki menekülni akart, csak önmagát menteni. Közben Aidrienne és társai olyan könnyedén kapdosták el őket, mint tyúkudvarba szabadult macskák a csirkéket. Aztán egyszer csak, mikor Mihana ingén már több volt a mások vére, mint a sajátja, eldördült az első fegyver. Mintha csak ez lett volna a végszó, hirtelen felpörögtek az események. Előkerültek a fegyverek és a sikátor dühöngő pokollá változott. Patrick a falhoz vágta az útjába kerülő neonnarancssárga hajú fiút. A dobás ereje akkora volt, hogy az egész épület összeomlott. Mihana érzékeny fülét sértette a fegyverropogás és az összedőlő épületek hangja. Ez a pokoli kakofónia megsüketítette, és szinte lebénította többi érzékét. Mintha mindez csak egy álom lenne, alig érzékelte mikor Karl a rátámadóktól hátrálva nekiment a vállának. Meg sem próbálta megállítani a mozdulatot, csak sodródott vele, mintha nem is létezne. Aztán meglátta a fegyver csövét, a halál torkát, mely mohón fordult az ő őzikéje felé.
Abban a pillanatban, mintha elfújták volna a bódulatot. Mihanát szinte letaglózta a valóság, ahogy érzékei egyszerre kapcsoltak be. De nem volt idő megállni, nem volt idő gondolkodni. Teste azelőtt mozdult, hogy elméje eldönthette volna, mit tegyen. Lendülete lesodorta a lábáról Marcot. Mihana már fordult volna meg, hogy ő is biztonságba húzódjon, de már túl késő volt. A golyót már nem lehetett elkerülni. Teste megfeszült, mikor elméjébe mart a fájdalom. Aztán eltűnt az is. Minden lelassult és megállt, a csata hangjai eltávolodtak, majd végleg megszűntek. Mihana úgy hanyatlott el, mintha csak a szél fújná. Mint sok-sok évvel ezelőtt a Hazug Angyal színházában, amikor az ő porcelánbabájának táncolt. Ajkai még mozdultak, mintha szólítana valakit, de hang már nem jött ki rajtuk. Keze bizonytalanul felemelkedett, mintha érinteni vágyná a halált, majd lehanyatlott. A vérbíbor szemek elhomályosodtak, tüzük kihunyt, majd csendben lecsukódtak.
Marco bénultan állt mellette. Egyszerűen képtelen volt felfogni, amit látott. Ajkai némán formálták a hóhajú nevét, mint együtt töltött éjszakáikon oly’ sokszor, s gyermeki lelke szentül hitte, hogy a szó, mely annyiszor ébresztette már, a halálból is felébreszti szerelmét. Teste összerázkódott a hirtelen perzselő fájdalomtól. Kínlódva tett egy lépést, majd térdre rogyott. Szája sarkából vér buggyant ki és elkeveredett a szeméből fakadó vérpatakokkal. A második lövés ereje akkora volt, hogy a földre lökte az őzikét. Már nem volt képes felállni.
           Utolsó erejével még megkereste és megszorította azt a rajongva szeretett kezet.

Vége