Gyerünk, partner!
Amikor
először láttam, egy asztalon ült. Barna vászonnadrág volt
rajta, gigantikus zsebekkel.
A
nyakában tiri- tarka kendő volt, mintha fázna, pedig az ablakba
állított hőmérő szerint harminckilenc fok volt, és egy literes
dobozból itta az almalevet. Szandálos lábát úgy lógázta, mint
egy kisiskolás, és valóban, ahogy néztem, az érzésem támadt,
mintha negyedikes lenne. Végre kegyeskedett abbahagyni az ivást,
visszazárta a dobozt, majd maga mellé tette. Mindkét kezével az
asztalra támaszkodott, félrebiccentette a fejét, mint egy kismadár
és végigmért. Nagy, mélybarna szemei voltak, majdnem feketék és
nyíltak, mint egy gyereké, de ugyanakkor mélyek, mint a tenger és
a tekintete szinte perzselte a bőrömet. Egyik kezével a kendője
csomójával kezdett babrálni, mint egy kislány, aki zavarba jött.
- Te
vagy Tony?- kérdezte. Felmordultam a pimaszságára.
- Neked
Smith különleges ügynök.- Erre felnevetett. Csillogó, gyöngyöző
nevetése volt, szinte megbabonázott. Furcsa volt vele lenni. Bár
harcoltam ellene, kettőssége pillanatok alatt elbűvölt.
Különösen akkor, amikor leugrott az asztalról és felkapta azt a
piros nyelű fegyvert, ami eddig mellette hevert. Leginkább
kaszának tűnt, azzal a különbséggel, hogy ennek mind a két
végén volt pengéje. Az egyértelműen gyilkos holmi mellett
szinte szánalmasnak éreztem a hónom alatt lapuló Sig Sauert.
- Ugyan
már! Majdnem egy idősek vagyunk. Gyerünk, partner! Van egy
bűnözőnk, akit hűvösre kell tenni. – azzal elindult az ajtó
felé, én pedig követtem.