Liliomok
Sírtak.
Meglepődtem, de zokogtak, amikor megtudták.
Az
egyik lánynak kiesett a kezéből a ceruza. A padlóra hullott és a
hegye szilánkokra tört. Volt, aki csak ült bénultan, szeméből
folytak a könnyek, voltak, akik összeborulva zokogtak, volt, aki
nem akarta elhinni. Liliomokat hoztak. Habfehér virágokat. Kilenc
szálat. Kerítettek egy fényképet, bekereteztették és átkötötték
fekete szalaggal. Egyik teremről a másikra járva hordozták
magukkal, és a padomra tették. Kedves volt tőlük. Sosem gondoltam
volna, hogy megtennék ezt értem. Úgy látszik, alábecsültem
őket. Valahányszor az egyik elbambuló tanár a nevemet mondja,
felelni hív, vagy jelenteni, valaki mindig elsírja magát. Egyikük
egyszer megállt a padom előtt, megérintette a képet. Nem sírt,
de a szeme olyan mélységesen üres volt, hogy beleremegtem. Azt
mondta, sosem hitte volna, hogy így lesz, hogy kedvelt engem, talán
jobban, mint kellett volna, hogy nem így akarta elmondani, hogy
sajnálja, és sosem felejt el. Aztán csak állt, de nem tudott mit
mondani. Szeméből sütött a fájdalom.
Azt
hiszem, ez volt az a pillanat, mikor megbántam, hogy feladtam a
harcot.