Luria
A
lány a párás üvegnek döntve a fejét bámult ki az esőre.
A
busz többi utasa messzire elkerülte és rosszalló pillantásokat
küldtek feléje, amire rá se hederített. Úgy nézett ki, mint
akit ledrogoztak. Kipirult arca, homályos tekintete, és reszkető
keze alapján legalábbis mindenki ezt gondolta. Luria nem vett róluk
tudomást. Hallgatta az ablakon kopogó esőcseppeket, nézte a
tovasuhanó narancsfényű utcalámpákat, de valójában egyiket sem
érzékelte igazán. Gondolatai valahol nagyon-nagyon messze jártak.
Vadregényes tájakon, titkokkal teli erdőkben, száguldó folyók
partján, eget verdeső hegyek között csatangolt elméje.
Sárkányokkal, tündérekkel, vámpírokkal és démonokkal
körülvéve. Olyan valószínűtlennek látszott az egész. Korábbi
élete álomnak tűnt csak. Domand volt, vagy legalábbis ezt hitte
magáról. De már ebben sem volt biztos. A Szurdokvölgyben
eltöltött gyermekkor, a végtelen szabadság és a vadul lüktető
szerelem a világ iránt, álomnak tűnt csak. Avarian úgy tetszett,
mint egy tündérábránd, mely lassacskán kicsúszik a kezei közül.
Magasföld ridegsége, a mindenen megtelepedő szürkeség és a
lelkére nehezedő rabság fojtogatta. Menekült volna ebből a
riasztó és monoton világból, de ugyanakkor minden olyan ismerős,
megszokott volt. Ő maga, az élete, és benne minden dolog előre
eltervezett és a józanész által irányított volt. Avarian
korláttalanság, szélsőségei, és a szívében szétáradó
érzések, ha csak rá gondolt, túl meseszerűnek tűntek itt.
Teljesen összezavarodott. Már nem tudta, mit higgyen, nem tudta, ki
ő és nem tudta már, mi álom és mi valóság.
Néztem
a ködös tekintetű lányt az ablaknál. Mikor hátrarázta
ébenfekete haját és megláttam a holdsarló alakú anyajegyet a
nyakán, már biztosra vettem: ő Luria, Szurdokvölgy elveszettnek
hitt domandja…