Mielőtt álmodnék
A
szemem vörös és még remeg a kezem, ahogy magamra rántom a súlyos
paplant. Megborzongok, gombóc szorítja a torkom. Sírni szeretnék.
Egy
kéz simogatását érzem a derekamon. Közelebb fészkelődöm.
Hozzá bújok, a mellkasára hajtom a fejem.
- Mi
a baj, kicsi? Bántottak?- súgja a fülembe. Nem felelek, csak
fekszem a karjaiban, hagyom, hogy öleljen, hogy simogasson. Jól
esik. Remegésem lassan lecsillapszik, a gombóc feloldódik a
torkomban.
- Annyira
fájt…-suttogom. Egy pillanatra abbahagyja a simogatást, nyugtató
csókot lehel a homlokomra.
- Tudom,
kicsi. Itt voltam.- feleli, és még erősebben szorít magához.-
Ne félj, megbüntetjük őket. Te sokkal jobb vagy, mint ők. A
világnak fogsz tündökölni, és ők semmit sem fognak látni a
fényedből. Kizárjuk őket, mert nem érdemlik meg. Mert
bántottak. Jó lesz, kicsi?- Én csak fekszem szorosan
hozzásimulva. Lassan megnyugszom. Megszűnik körülöttünk az
egész világ, a fájdalom, mindenki, aki bánt. Most csak ő van és
én. Jól esik az ölelése, lágy, forró csókjai. Ahogy simogat,
minden mozdulatával csökken a fájdalmam. Szemhéjam elnehezedik,
már nem tudom nyitva tartani. Nem is baj. Hiszen ő itt van velem,
vigyáz rám. Biztonságban vagyok. Teljes biztonságban.
- Jó
lesz.- súgom, és elmém belezuhan az álmok csupaszín alagútjába,
erőt merítve a holnaphoz. Hiszen holnap tombolni fogok, hogy ismét
mesélhessek.