Pillanatnyi csoda
Emlékszem,
meleg volt. Tikkasztó hőség. Senki sem indult el otthonról
innivaló nélkül. Nálam is volt egy üveg ásványvíz. Amikor
elindultam, még jég hideg volt, de akkorra már felmelegedett.
Nem
tudom, miért mentem a szökőkúthoz. Talán csak megszokásból.
Vagy a magasba törő vízcseppekben akartam gyönyörködni, mint
gyerekkoromban annyiszor. Szerettem ezt a szökőkutat. Menedék volt
számomra. Erőd, melyben elbújhattam a mindennapok elől. Sziget,
ahol kicsit újra gyerek lehettem és a lelkem nyugodtan
csaponghatott. Sokat járok ki ide. Szinte mindig, ha időm engedi.
Saját helyem is van. Ott fent, a harmadik sorban, annak a fának az
árnyékában. Jó ott. Akkor is odamentem. Leültem és
felmosolyogtam a fára a hátam mögött. Szinte éreztem, hogy örül
nekem. Már nyúltam is be a táskámba. Füzet. Toll. A fölém
boruló smaragd levelek nyújtózkodni látszottak. Mintha a vállam
fölött átkukkantva akarnák meglesni, min is dolgozom éppen. Nem,
ez nem jó szó. Hiszen, amit én csinálok az nem munka. Szeretem és
kész. Ezért csinálom. Felnéztem. Bele az ég felé törő
kristály-vízoszlopba. Aztán túl rajta. Akkor láttam meg.
Törökülésben ült, úgy kuporogva a törött szélű kőlapon,
mintha félne, hogy túl sok helyet foglal rajta. Az ölében könyv
volt, cakkos borítójú. A lapjai vékonyak, mint a lehelet és ő
szinte félve lapozott, nehogy véletlenül kitépje vagy elszakítsa.
Öreg könyv volt, antikváriumból vehette, vagy a nagymama polcának
legmélyéről. Nem láttam a címét. Talán mesekönyv. Kiskoromban
nekem is volt egy ugyanilyen Grimm összesem. Az volt a kedvencem.
A
kisfiú úgy hajolt a vén mesélő fölé, mintha el akarná rejteni
a világ elől. Arcán mosoly játszott, babonázták a szavak. Nem
lehet idősebb hétnél. Olyan ritkán látni ilyet.