Üresség
Nem
érzek semmit. A kezem hideg, mint a jég.
Hiába
szólsz hozzám, nem fogok felelni. Nézek magam elé, de nem
érdekel, mit látok. Valaha volt egy mosolyom neked. Őszinte volt,
és meleg, mint a nyári délutánok. De nincs már meg többé. Üres
vagyok és hideg. Nem érdekel, mit mondasz. Rájössz te is. Hangod
elhal, nem beszélsz tovább, csak nézel rám zavartan. Érzed, hogy
valami megváltozott. Szeretnéd fenntartani a beszélgetést,
nyilvánvaló dolgokat mondasz, én pedig csak ráhagyom. Nem
érdekel, mit mondasz. Már elmúlt az az idő, amikor fontos volt,
mit gondoltál. Saját világomban, ott mélyen, legeslegbelül most
talán zokogok. Az az apró kis szikra, ami megmaradt abból, aki
voltam, szeretné, ha elérnél engem. Szeretné, ha kirántanál
önmagamból, ölelnél szorosan, és újra élővé tennél. De ezt
te nem látod. Csak a fásult szemeket, hideg kezet, mozdulatlan,
merev ajkakat. Nem próbálkozol tovább, kimész, és itt hagysz
egyedül, hisz’ nincs értelme beszélned egy némához. Én csak
nézek utánad, és az első forró könnycsepp végigszánt jéghideg
arcomon. Üres vagyok és hideg. Tőled vártam a tüzet, a lángot,
ami felforralja vérem, új életre kelt, de te már nem értesz
többé. Minden egyes pillanattal egyre mélyebben zuhanok magamba.
Menj el. Hagyj meghalni.
Üres
vagyok, és hideg.