Valami
Mi
történt? Nem tudom.
Pörgetem
magamban. Percről percre, újra és újra az elmúlt éveket, de nem
tudom. Keresem azt a pillanatot, ami elvezetett ide. Tudni akarom azt
a fél mozzanatot, ami felelős mindenért. Mi volt az a lépés,
aminek nem lett volna szabad megtörténnie, mi volt az a szó, amit
nem lett volna szabad elmondani? Miért? Valami történt… valami…
nem tudom. Keresem magamban a válaszokat, elnyomni, győzködni
magam, hogy nincs, képzelet, ábrándkép csak. De nem múlik, nem
megy el. Fáj. Fáj a nincs, amit teszek és mondok, és amit nem.
Szaggat, éget, fáj… Saját húsomba marok, csordul a könnyem, és
jó így. Akarom, hogy fájjon! Megvetsz? Gyűlölsz? Elmúlt a
„mindörökké”? Talán van rá okod, jobb, mint én nekem a
„még”-re. Több jogod van sírni, egész testeddel fájni,
őrjöngeni… és üresnek lenni. Szeretném eldobni magamtól az
életet. Haldoklani szeretnék. Akarom, hogy az ágyam mellett állva
követeld, hogy ne sajnáltassam magam. Bármit, akármit. Csak
érezz! Vegyél észre ismét! Érezz irántam… akármit, bármit.
Mert
én semmi vagyok nélküled.