A Balaton vidékén is őshonos növény, a szőlő termesztését először a rómaiak által megszervezett Pannónia provinciában állították a rendszeres bortermelés szolgálatába.
A népvándorlás zűrzavaros időszaka után a szőlővel való foglalkozás a kereszténység terjedésével emelkedett újra a termelés szintjére. A honfoglaló magyarok, akik a szőlő és a bor ismeretével érkeztek új hazájukba, a letelepedésük után sok új ismerethez jutottak, mint például a szőlőmetszés, a borászatban a faedények és a picék használata. A honfoglalók, az alávetett népek, a behurcolt és vásárolt rabszolgák, és a szerzetesek alakították ki a vidék szőlő- és borkultúráját, amely a Balaton vidékén honos, továbbá őshonos hazai, és balkáni közvetítéssel a borvidékre került fajták termesztésére épült.
Az itt termelt bor a XIII. századtól fontos árucikk lett a kereskedelemben.
A Balaton körül folyó szőlőtermesztésből létrejött a XIV-XV. századra az ország egyik legfontosabb borvidéke.
A badacsonyi borvidék is hozzájárult a középkori magyar állam felvirágzásához, aminek az iszlám terjeszkedése vetett véget. A borvidék két birodalom végvidékére került, lakossága megmaradt magyarnak, de meghódolt és adózott a török császárnak, és a szőlei után minden falu a török földesurának is. Ennek ellenére a lakosság helyben maradt, melyben kiemelkedő szerepet játszottak a szőlőültetvények, amelyeknek a művelését folyamatosan végezni kellett.

A borvidék vonalában kiépített végvárak (Csobánc, Szigliget urai, a Gyulaffy, Esterházy, Tóti Lengyel családok) tagjai híres törökverők voltak. A vidék bortermeléséből származott a végvárak fenntartásának egyik biztos forrása. A végvárak katonasága, a vitézlő rend, a szőlőművelők seregét adta, ennek következtében a török uralom végére korábban nem tapasztalt mértékben gyarapodott a szőlőművelés alatt álló terület.
A török hódítás korában újabb balkáni eredetű szőlőfajtákkal és borászati eljárásokkal gazdagodott a vidék szőlő- és borkultúrája.
A Rákóczi-szabadságharc és az 1711. évi pestisjárvány, a végvárak lerombolása és katonaságának szélnek eresztése után a badacsonyi borvidék mélypontra került, ahonnan hosszú fejlődés útján emelkedett újra a hazai bortermelés élvonalába.
A XVIII. században a helybeliek szőlővel ültették be mindazokat a hegyoldalakat, amelyeket ma optimális termőhelynek tekintünk. Terjedt a soros ültetés, a gondosabb talajmunka, a borászatban a fejtés és a vasabroncsos hordók használata.
A fajtaösszetételben kiemelkedő szerepet kapott a Furmint, ottani nevén Szigeti és más aszúsodásra alkalmas fajták, ezért aszúborokat is készítettek. Kedvelt volt az ürmösbor. A borok javítására mustmézet használtak. A termelés biztonsága a termelőket pincék százainak a megépítésére sarkallta, amelyek a korábbinál jobb borkezelést tettek lehetővé és a mai napig a népi építészet értékes örökségét képezik. A termelőknek a Napóleoni háborúkig felmutatott teljesítménye a korabeli adóigazgatás páratlan értékeléséből is kiviláglik: a Balaton környékén a XIX. század első felében egyedül a badacsonyi borvidéken termeltek I. osztályú borokat.

A korábban is működő hegymesterek mellé az 1752. évi vármegyei hegytörvények alapján mindenütt megszervezték a hegybíróból, a vicebíróból, 12 hegyesküdtből és notáriusból álló szőlőhegyi önkormányzatokat, amelyek földesúri ellenőrzés alatt, de jelentős önállósággal is rendelkezve igazgatták a szőlőhegyeket. Működési területük a gyepüvel védett promontórium, amelyen belül ítélkeztek, nyilvántartották a szőlőbirtokosokat, gondoskodtak a gyepük, utak, hidak karbantartásáról, a köz- és vagyonbiztonságról, a szőlők munkáltatásáról. A badacsonyi szőlőhegy jegyzőkönyve a XVIII-XIX. századi szőlőhegyi önkormányzat működésének egyik legszebb emléke.
A XIX. század első felében a francia palackozott fajborok előállítása külső kihívást jelentett a borvidék termelői számára, amelyre hatásos választ csak a polgári átalakulás után tudtak adni. Ekkor a korábbi nemesi- földesúri osztály tagjai is a szőlészet-borászat felé fordultak, mivel a dézsmabor megszűnése miatt a saját gazdaságukban kellett megtermelniük a bort.
Az úttörő gazdaságok, mint Ranolder János veszprémi püspöké, az Esterházyaké, Bogyay Lajosé és nyomukban a többi termelő is a nyugatról importált szőlőfajtákkal végrehajtották a fajtaváltást, s megkezdték a korszerű borászati eljárások alkalmazását. Mindezek eredményeként a borvidék borai a borversenyeken és a borértékesítésben a szőlőtermesztés kiváló helyi adottságainak megfelelő értékelést kaptak.

A filoxéravész derékba törte ezt az átalakulást, de a lakosság a ki- és elvándorlás helyett más utat választott: amerikai alanyvesszőkre, oltványszőlőkre alapozva a termelést (a korábbinál kisebb területen), sikerre vitte az első szőlőrekonstrukciót. Így a kereskedelmi kapcsolatok rendszere, mely a hazai bornagykereskedők, borügynökök (borcenzárok) és kocsmárosok, továbbá az osztrák, főleg stájer kereskedők vásárlásaira épült, az első világháború végéig sikeresen működött.
A monarchia gazdasági szétesése miatt az 1920-as években a borértékesítés ellehetetlenült. A termelők és a kormányzat a minőség javításával, szigorú bortörvényekkel, a hegyközségi önkormányzat újraszervezésével, és állampincészet működtetésével igyekeztek úrrá lenni a válságon. A filoxéravész után meghonosodott termelési kultúrát és a kártevők elleni védekezést minden gazdaságban elsajátították olyan sikeresen, hogy ezt a termelési kultúrát a borvidék termelői a II. világháború után bekövetkező állami beavatkozások ellenére is érintetlenül megőrizték az 1960-as évekig.
A borvidéken az 1960-as évektől kezdve állami támogatással végrehajtott második szőlőrekonstrukcióval gyökeresen átalakult a szőlészet és borászat. 1992-ig a Badacsonyi Állami Gazdaság, a Badacsonyi- vidéki Pincegazdaság és a Balaton-felvidéki termelőszövetkezetek alakították ki. Az 1992-től újra magántulajdonba került felparcellázott szőlőterületek tulajdonosai továbbra is a borászat meghatározó részesei.