A középkor első házai félig földbe ásott, szalmatetős, egy helyiségből álló kunyhók (putri - lakások) voltak.
  Ezek építésére gyalulatlan fatörzseket és gallyakat használtak.
 

A nép a középkorban mindig olyan anyagból építkezett, amihez hozzáfért. Erdős, hegyes vidékeken a házak fából, ritkábban - a fontos középületek - kőből készültek. Az erdei házak egy részét talpfákra építették, ezáltal szétszedhető, és szállítható volt, ha szükség volt erre.

Ahol egyik sem található, de agyagos a talaj, úgy építkeztek, mint a fecske. Rendszerint vesszőből font, vagy durván felhasogatott palánkok közét töltötték ki földdel, és alaposan megdöngölték. (Paticsolt fal, tömött fal) Miután elkészült a fal, vagy elbontották a palánkot, vagy sárral befröcskölték. Később tégla formákat "vetettek" a vályogból. A gerendákat, és tartó rudakat miután felrakták, gyakran használtak kötegelt szalmát, szénát, vagy nádat a fedéshez. (zsuppfedél)
 

A házak eleinte egy helyiségből álltak, csak később terjedtek el a két, majd három - osztatú házak. A házakban kezdetben a szerszámok, és berendezési tárgyak a jobbágyok saját készítésű tárgyai voltak (önellátó gazdálkodás), asztallap kecskelábakkal, láda a ruháknak, és ágyként is használható volt. A tányér, kanál, pohár fából készült, sokáig nem volt fém evőeszközük. Az apróállatok: kismalac, kiskecske, birka, és baromfi együtt éltek az
emberekkel.
 

 
 

Reggelire többnyire üres levest, vagy kecsketejet, esetleg sajtot ettek. Ebédre leves, vagy kása volt az ételük. Zabkenyér, sajt, tej, túró, vagy hüvelyes főzelék volt a vacsorájuk. Az ételt egy nagy fatálban tették az asztalra, körülülték, és vagy kézzel, vagy fakanállal ettek. Ha egy kanál volt, azt adták körbe.
Hús csak ritkán, ünnepnapokon került az asztalra. A legfontosabb körítés gesztenyéből készült. (A burgonyát csak 1492 Amerika felfedezése után ismerték meg Európában.)
Fűszereket nem  nagyon használtak, hiszen nem véletlen a mondás: "nagyon borsos az ára".
A szegényes táplálkozás következtében gyakoriak voltak a járványok. ( kolera, vérhas, tífusz.)
A falusi emberek ruházatukat eleinte maguk készítették lenvászonból, esetleg gyapjúból. Nem volt sok ruhájuk, esetleg kettő. Divatosnak sem mondható: a nők egyenes vonalú, bő ruhát hordtak, derékon a kötény fogta össze. A férfiak pedig derékon kötős térdig érő inget, nadrágot viseltek. Fehérneműt nem hordtak. Ruháikat a patakokban mosták (vakarták, dörzsölték, csapkodták), így csak akkor került erre sor, amikor ez már valóban indokolt volt. Fejfedőt a férjezett nők hordtak: csuklyát, vagy kendőt. (Innen ered a mondás: bekötik a fejét.) Lábbelijük nyáron nem nagyon volt, legfeljebb kenderből, gyékényből készült papucsot hordtak, télen nemezcsizmát. (Esetleg fapapucsot.)

Tavasztól őszig a kinti munkák elfoglalták a parasztokat. A téli időszakban, amikor a kosarakat, vékákat, földművelő eszközöket készítették, az asszonyok pedig a következő évre való vásznat állították elő, többet voltak együtt, egymásnak segítettek.

A karácsony és húsvét alkalmával volt együtt a falu apraja-nagyja. Ilyenkor játszották el a bibliai történeteket, daloltak, verseltek, kialakultak a népszokások.
Ha tehették, szívesen rendeztek birkózó-, futó-, ugró-, dobóversenyeket.

A falvak szerkezete kétféle lehetett:

• Központos szerkezetű település.

Rendszerint a telepített falvakat tudták megtervezni, és azok lettek ilyenek.
Középen volt a templom. (Rendszerint kőből készült, hogy támadás esetén védelmet adjon a környék lakóinak.) Körülötte a temető, és gyakran a környék egyetlen ásott kútja, amely közvetlen fertőzésforrást jelentett, főleg járványok idején.
 
• Szalagtelepülés.

Egy út két oldalán, útkereszteződés, útelágazás közelében jött létre. Utóbbi esetben az útelágazáshoz került a templom. Gyakori volt, hogy a templom környékére települtek az emberek.