A földesurak egymás közötti harcaik miatt alá-és fölérendeltségi viszonyba rendeződésük miatt védett lakóhelyet igényeltek. Így jól védhető helyet kerestek, ahonnan jól be lehetett látni a környéket.

Nehezen megközelíthető hegytetőkre, sziklás csúcsokra építették lakótornyaikat. Ahol csak lehetett, körülárkolták, vizes, vagy száraz árkot készítettek a vár köré. Az árkokat hegyes karókkal rakták tele (farkasverem), hogy váratlan támadás ne érhesse őket. A lakótorony egyetlen bejáratát igyekeztek a föld felszínétől magasabbra építeni a vaskos falakon. Ehhez az árkon átívelő felvonóhíd vezetett.
 
   

A lakótornyok berendezése nem sokban tért el a jobbágyházakétól, alapterületük azonban nagyobb volt. Fölfelé haladva a falak keskenyedtek és vékonyodtak, és a helyiségek alapterülete is csökkent. Az ablakok viszont felfelé haladva egyre vastagabbak voltak.   A lakótoronyban is szabad tűzön főztek-sütöttek, a füst elvezetésére azonban kürtőt építettek a konyhában, és a lakótérben a kandallóknál is. Az ablakokon szabadon befújt a szél, legfeljebb hártyával fedték el a nyílásokat.

 

A lakótornyokat később gazdasági épületekkel, istállókkal vették körül, majd templom, tárgyalótermek, lovagtermek, táncterem, játékszoba stb. hozzáépítésére is sor került. Mindezeket fallal vették körül, így jöttek létre a várak. A lovagvárak a lovagok, és családtagjaik tartózkodási helyei voltak. A vár támadás esetén védelmet nyújtott a környék népessége számára. Ezért a védelemért cserében e föld jobbágyainak kellett eltartania a földesurat családjával, kíséretével együtt. A várúr gyakorolta jobbágyai felett a bírói hatalmat is.

 
 

Kőhajító gépekkel ostromolták kezdetben a falakat.  A kőhajító gépeket felváltotta a XIV. századtól az ágyú, melyből eleinte csak kődarabokat lőttek ki.	Minden hűbérúr lovag volt, aki személyéhez méltó foglalkozásnak csak a katonáskodást tartotta, s a lovagi erények szerint akart élni.    Orrvédős sisaktól a zárt páncélsisakig   Páncéling, hosszú pajzs, és keresztes lobogó a XII. századból.   A sodronying főként a vágásoktól védte viselőjét Vadászsólyom bõrsapkában
	Kézifegyverek

    Legfőbb lovagi erények:

• Hűbérúr iránti hűség,
• Buzgó vallásosság,
• Hölgyek szolgálata,
• Özvegyek, árvák, elesettek védelme, gyámolítása.

Hogyan lett valaki lovag?
Minden fiúgyermeket a földbirtokos családokban megtanítottak lovagolni, fegyverrel bánni, a háború-és vadászat mesterségére, hogy jó lovaggá váljanak. A nagyobbak ezt a képzést apródként más földbirtokos családnál szerezték.
 

16-20 éves korban kerülhetett sor a lovaggá avatásra, amit a király személyesen, vagy egy előkelő főúr végzett egy püspök jelenlétében. Az ifjú esküt tett, hogy a lovagi szabályokat az erényeknek megfelelően megtartja, eztán a király (vagy főúr) az arcát meglegyintette, s kardjának lapjával a vállára ütött (lovaggá ütés) e szavak kíséretében: "A mindenható Isten tiszteletére lovaggá teszlek, örömmel fogadlak társaságunkba. Tűrd el ezt az ütést, de többet sohasem!" Más lovagok az eskü és lovaggá ütés közben a térdeplő ifjúra sarkantyút kötöttek.

Sok lovag kereste a kalandot, és a felemelkedés lehetőségét a keresztes hadjáratok alkalmával.

 

Lovagi torna

 

A lovagi tornák nagy társasági élet színterei voltak, ezekre az alkalmakra ismerősök és ismeretlenek sereglettek a lovagvárba. Mesterdalnokok (trubadúrok) daloltak egy-egy hölgy szépségéről, uruk szerelméről, az udvariasság, testi ápoltság, vidámság, erkölcsi tisztaság, becsület és lovagi erények dicséretét zengték. A tehetősebb urak feleségeiknek velük udvaroltattak maguk helyett, hiszen a trubadúrok jobban értettek a szép szavakhoz.

Lovagregények, eposzok, mondák, mondakörök születtek. A leghíresebb legendák Arthur király asztaltársaságáról, tetteikről szólnak Angliában, illetve német nyelvterületen a Niebelungen-ének.
Nürnberg városában a trubadúrok is összemérték tehetségüket. A leghíresebb mesterdalnok Walter von der Vogelweide volt.
A lovagok asztalánál a legkedveltebb étel a vadhúsból készült pástétom volt, melyhez bort ittak. A nyárson sütött húst kézzel fogták, foggal marcangolták. A csontokat az asztal körül tanyázó kutyák helyben eltakarították.
Használati tárgyaikat, ruházatukat sokáig a jobbágyok állították elő, de luxustárgyaikat már ekkoriban is főleg Keletről, távolsági kereskedőktől szerezték be.
A páncélzat előállítása szakembert kívánt, ehhez kézműveshez kellett fordulni.