© Füveskert
2010. április 3.

Balkay Géza
1952. szeptember 5. - 2006. április 3.

    "A színész minden művészek között a legmulandóbb játékot játssza. Saját gyermekkorát űzi, kergeti. Játéka a napnyugtával véget ér, és a hajnalokkal újraszületik.
    Játéka nyomán nem marad semmi. Léte naponként igazolódik vagy soha.
    Élete a vele-játszóktól függ. Az együtt játszó felnőttektől, akik, mint a gyermek játékát szemlélik munkáját. A közönségtől. A kortársaktól. Az együtt játszóktól.
    A színész halála után csak emlékek maradnak. Játékemlékek, kellékek.
    Halálával művészete megszűnik. A kortársak halálával emléke is kivész. Festmény vagy fénykép marad utána, halott mozgókép, valamely régi pillanat viaszlemeze, kellékek, rossz kalap, sétabot, sír.
    Élete szűntével varázsa is megszűnik.
    Légzőgyökereit a pillanatok nedvei táplálják, igazsága csak a játéktéren van. Egész léte a múló napokon vett győzelem- vagy vereségsorozat.
    Életét, létjogosultságát nem igazolhatják a késői korok, "zsenijét", "korát meghaladó eszmélését" nem igazolhatják vissza utódgenerációk.
    Neve szomorún és értetlenül egy régi plakáton marad, és a fekete betűk az utókornak annyit sem jelentenek, mint ásatáskor előbukkanó koponyacsont, antik fazék, elfeketült pénzdarabok.
    Munkája mulandó, mint az egyes ember élete, szenvedéseit, harcát, eszméit magával hurcolja, önző gyerek, a sírba vagy a krematóriumba.
    Mégis emlékekkel él és dolgozik. A játék kifogyhatatlan emléktárából varázsol új életet,
    szerkesztett rendet idéz a rendetlen káoszba,
    szerves életet lehel a szervetlen anyagba,
    bűvöl, bájol, varázsol,
    figyelmeztet, emlékeztet, felidézi a halottakat.
    A megidézés nyomait a körülállók körülülők lelkeiben hagyja, horgonyait a közösség hullámai közé veti, szenvedélye szigonyait a kortársak eszmélő figyelmébe dobja. Életét ezeken a napi kapaszkodókon araszolva húzza az örök kikötő felé.
    Nem halhatatlan, mint a költők,
    naponta halhatatlan, naponta halott.
    A színész-művész a költőhöz hasonlít leginkább.
    Fegyvere a költők szavai, eszméi, vértje a hit, pajzsa a szeretet, hangja a rend és a remény."

(Latinovits Zoltán: Ködszurkáló)