Pályája elején jegyezte meg róla egy kritikus: itt az új Csortos Gyula. Rendszeresen díjazták alakításait. Nyolc évvel ezelőtt azonban megvált a Katona József Színháztól. Azóta szabadúszó. De megfeledkezett róla a szakma. Nyílt titok volt, hogy iszik és megbízhatatlan. Most viszont újra színpadra áll: június elejétől az R.S.9. Színházban játszik Ödön von Horváth A Szép kilátás című darabjában. Azt mondja őt mindig is a végpontok izgatták, miként jut el valaki odáig, hogy megdicsőül, vagy mint egy roncs végzi az életét. Cserje Zsuzsa interjúja.

Építész, orvos is akart lenni. Aztán a jogi egyetemre járt. Ráunt a paragrafusokra?
Harmadikos gimnazista voltam, épp a nyári KISZ-táborból jöttem hazafelé Fonyód-Bélatelepről, amikor megvettem Molnár Gál Péter Olvasópróba című kötetét. Megragadott, amit - többek között - Mensáros Lászlóról, Mezei Máriáról, Latinovits Zoltánról olvastam. Különösen Latinovits személye hatott rám: építészmérnök volt korábban, s miután én is építésznek készültem, rokon vonásokat fedeztem fel kettőnk között.
Mégis az orvosi egyetemre jelentkezett.
Mert a barátaim közül sokan próbálkoztak vele. Csakhogy épp az érettségi időszakában halt meg a dadám, aki gyerekkorom óta nevelt. Tehetetlenségem miatt, hogy nem tudok rajta segíteni, elment a kedvem az orvosi pályától. Amúgy elutasítottak - helyhiány miatt. Később családi hatásra - apám jogász volt - a jogira adtam be a papírjaimat. Esti tagozatra vettek fel. Jobb oldalamon egy BM-essel, bal oldalamon egy HM-essel - amolyan mezei jogászképzőnek látszott az egész.
Mégis, hogyan lett színész?
Egyszer a villamoson megláttam egy plakátot: a kispesti Ifjú Gárda Művelődési Ház amatőr színjátszó együttese versmondást kedvelő fiatalokat keres. Öcsém betanított három verset, azokkal jelentkeztem. Répássy András - akkor a 25. Színháznál volt - felvett. Ő javasolta a főiskolát. 1973-ban próbáltam meg először. Nem feleltem meg. Persze az is igaz, hogy link voltam. A felét sem tanultam meg a kötelező anyagnak.
Másodszorra viszont felvették - Marton Endre osztályába. A vizsgákon Ivanovot, Malvoliót, Falstaffot, Proctort, Szatyint játszotta. Aztán Kaposvárra szerződött, de csak egy évadra.
Tartottam a vidéki életmódtól, noha előnye is volt: nem foglalkoztunk semmi mással, csak a színházzal. Minden este játszottam. S bár megtanultam a szakmát, belterjesnek találtam azt az életet. Nagyképűség nélkül mondom, hogy fél év után - amikor 1979 februárjában Gombrovicz Esküvőjét megcsináltuk Ács Jánossal - már azt éreztem, semmi újat nem kapok ott.
Könnyen gondolhatta, hiszen akkor már előszerződése volt a Székely-Zsámbéki-féle Nemzetibe.
Még Kaposvárott egyszer kifakadtam Ascher Tamásnak. Elmondtam, mi minden nem tetszik nekem. Azt hittem, ezek után majd csak néhány szavas szerepeket kapok tőle: "A kocsi előállt" vagy "A tea tálalva". Rosszul ismertem őt. A Nemzetiben rögtön rám osztotta a Jövedelmező állás főszerepét - az egyik legnagyobb sikerem volt a színházban.
Alapító tagja lett az akkor alakuló Katona József Színháznak. Teljes belső személyiséget feltáró, idegeket próbáló szerepeket játszott: Brutust, Szoljonijt, Platonovot... Töbször is önnek szavazták az évad legjobb alakítását, és szinte havonta kapott valamiféle nívódíjat. Váratlanul hagyta ott a társulatot 1993-ban. Döntését megdöbbenéssel fogadta a szakma.
Valami szétesett bennem. Egy út végéhez értem. Amikor közöltem, hogy nem újítom meg a szerződésemet, bejött az öltözőmbe Udvaros Dorottya, és így szólt: "sejtettem". Évekkel később jöttem rá, hogy inkább azt kellett volna mondanom: maradok, csak egy ideig nem akarok dolgozni.
Megbánta?
Úgy éreztem, hogy pihenésre van szükségem. De hirtelen határoztam, kicsit sorsszerűen.
Nem tartóztatták?
Nem eléggé. Utána még sokáig visszajártam, ugyanis a Platonovot, ami összegzése volt addigi színészetemnek - 1995-ig játszottuk. Már túl a századik előadáson időnként úgy éreztem magam benne, mint egy házibuliban: sok kedves ember vesz körül, vágyom rá, hogy valakivel leüljek egy zugban egy pohár borra, de hát nem jön össze.
Kívülálló lett?
Igen. Pedig nem szeretek kívülállóként játszani... Előfordult, hogy néhány próbával beugrottam egy-egy kolléga helyére. Akkor mindig eszembe jutott, miért is kell nekem hónapokig tartó kemény munka után estéről estére reprodukálni egy-egy szerepet. Szívem szerint mindegyiket csak egyszer vinném közönség elé. Ám akkor istenigazából. A többi úgyis csak rekonstrukció.
Gyakran vitázott a rendezőivel?
Zsámbéki Gáborral szerettem próbálni. Nem instruált. Pontosan tudta: egyetlen mondattal is elindít bennem egy láncreakciót, aztán legfeljebb egy hét múlva közli velem, kicsit tévösvényre futottam, de majd korrigálom magamtól. Ascher meghatározó rendezője az életemnek. Az összes előadásában játszottam. Emlékszem, a Három nővér egyik próbáján arra kértem, hagyjon békén két hétig, és csak a három lánnyal foglalkozzék. Básti Juli megdöbbent: hogy lehet ilyet kérni egy rendezőtől? Lehetett. Szoljonij az évad alakítása lett.
Mikor találkozott Ascherral utoljára?
1995-ben - egy sörözőben. Mondtam neki, hogy rendezni fogok Szolnokon. Ő meg praktikus tanácsokat adott.
Ibsen drámáját - Ha mi, holtak feltámadunk - vitte színre. Egyáltalán, hogyan merült fel a szolnoki rendezés?
Spiró György akkori igazgató és Gaál Erzsi indított el rendezőként. Erzsinél először Fülöp királyt játszottam vendégként a Don Carlosban. Keményen vitáztunk, de hallgatott rám. Ő volt az utolsó toleráns ember. Egyébként nem tudom különválasztani a rendezést és a játékot. Azokat a jeleneteket, amelyekben meghatározó alakítást nyújtottam, mindig én rendeztem magamnak. Beleugrani a semmibe és a semmiből csinálni valamit - az érdekel. Szász Péter annak idején - épp három tévéjátékban szerepeltem egyszerre - a Film Színház Muzsikában megjegyezte rólam: itt az új Csortos Gyula. Példának leírt egy történetet a fiatal Csortosról. A Magyar Színházban játszott egy borzalmas német darabban, mégis három nyílt színi tapsot kapott. Erre azt mondta Beöthy László igazgató: "Megtartom ezt a színészt, akármit csinál. Mert aki egy humortalan vígjátékban három nyílt színi tapsot is képes kipréselni a közönségből, az nem akárki." Szolnokon igazgatóváltás után már nem tartott igényt rám az új vezetés.
Eltávolodott a színháztól, vagy azért néha sóvárogva nézi az előadásokat, miért is nem játszhat bennük?
Ritkán járok színházba. Nem szeretek üres zsebbel menni.
Vagyis?
Ha a jegyszedő vagy a titkárnő beenged is, kérem őket, ne szóljanak a színészeknek, hogy ott vagyok.
Miért baj az?
Mert akkor előadás után kutya kötelességem beszélgetni a kollégákkal. Arra viszont végképp nem vagyok hajlandó, hogy esetleg rosszat mondjak valakiről, ráadásul egy vas sincs a zsebemben, a cechet sem tudom állni. Ezért inkább szúrópróbaszerűen járok színházba. S általában elkeseredek.
Mitől?
A mai magyar színház simulékony. Mindenki a biztonságos színjátszásra rendezkedik be. Akik föneveltek a lövészárokban, nem erre tanítottak. Sulyok Mária azt mondta, sok az "előre megfontolt szándékkal beszélő színész", akire nem hat meglepetés erejével a szöveg. Mi még tudtunk valamit a lényegről: a színház beszélgetés, még akkor is, ha a színész hallgat.
Egyszer azt mondta: nincs igazán különbség a színpadi és a valódi élet között.
Ha az ember körülnéz - elégedetlen. Nálunk mindenki hozzászól valamihez, s akinek véleménye van, az törvényszerűen politizál is. Camus szerint egy művész okszerűen partizán. No, ez a partizánszemlélet nemigen lászik az előadásokon. Annak idején egy-egy kaposvári produkció szinte politikai forradalmat csinált. Ma már a ruhatárnál elfelejtik a nézők, mit láttak öt perccel korábban. Pedig engem a színházban még mindig a végpontok izgatnak, miként jut el valaki odáig, hogy megdicsőül, vagy mint egy roncs végzi az életét.
Szolnok után a Nemzeti Színházhoz is hívták. Állítólag előfordult, hogy otthagyta a próbákat, vagy ön miatt elmaradt egy-egy előadás. A szakmában elterjedt: nem lehet Balkay Gézára számítani. Nyílt titok volt, hogy iszik és megbízhatatlan. Tudom, hogy kényes kérdés...
Ittam. Nem voltam stika piás. Olykor idegileg labilis helyzetbe kerültem, és ha a próbákon művészi lehetetlenségeket láttam, soha nem tettem lakatot a számra. Ezt nem mindenki tűrte. Abba kötöttek bele, amibe lehetett: az alkohol volt az egyetlen támadási felületem. Ha nem ittam volna, ma gyomorfekélyem lenne. De azért akadtak olyanok, akik számítottak rám. Néhány évvel ezelőtt felhívott Zalán Tibor, hogy monodrámává írta A köpönyeget, és szeretné, ha eljátszanám. Gondoltam, ha a Darvas Iván meg tudta csinálni az Egy őrült naplóját, akkor én is... Sajnos egy idő után már nem volt közönség az előadásra.
Mostanában öccsével, Balkay Lászlóval tart verses előadóesteket. Sokszor mondta: Latinovits-tanítványnak vallja magát.
Szenvedélyem a versmondás. Nem véletlen, hogy manapság egyetlen kötetet hordok magammal: "A statika, a különböző húzóerők - tíz éven felülieknek." Szerintem fontos tudni, mi a beton, a vasbeton vagy a csúszózsaluzás.
S ez hogyan függ össze a verssel?
A szerkezet miatt. Abból indulok ki: a vers is konstrukció. Abszolút hivatásomnak tekintem, hogy örök érvényű gondolatokat juttassak el a közönséghez. A versmondás intenzív párbeszéd köztem és az emberek között. Teljesen mindegy, hogy a Karinthy-szalonban szavalok, vagy hajléktalanok, börtönlakók előtt, vagy kocsmákban... Latinovitscsal egyébként halála előtt egy évvel találkoztam először. Megismerhettem mint művészt és mint rendkívüli embert. Rengeteget tanultam tőle. Ő mondta: "Elég az észből. Próbálj meg a szíveddel gondolkodni."
Vívódó, önpusztító embernek tartják önt. Hogyan él most?
Rádiózom, szinkronizálok, költői esteket tartok az öcsémmel. És még van némi megtakarított pénzem. Megélni - azt nem tudok. Inkább csak lebegek. Tavaly összefutottam Csákányi Eszterrel. Hiányzom a színházból - nézett rám. Udvariasságnak vettem, és azt válaszoltam: ameddig nincsenek elvonási tüneteim a színpaddal kapcsolatban, amíg nem érzek különösebb inspirációt - addig várok... Gobbi Hilda egyszer azt mondta nekem: "Amikor már semmiféle bizsergést nem érzel a színpadra lépés előtt, akkor ne menj be többé." Tudja, az utóbbi hónapokban egyre többet álmodom azokkal a színészekkel, akikkel nagyon sokat játszottam együtt. Ez jel.
Lábán Katalin hívta most az R.S.9. Színházhoz. Nem voltak félelmei, hogy hosszú színpadi szünet után újra próbál?
Egy lepusztult hotel - a Szép kilátás - igazgatóját játszom, aki korábban katonatiszt volt, majd a színészettel próbálkozott, de azt is abbahagyta. Ugyanis bántották szemét a jupiterlámpák. Bonyolult figura. Az első próbákon még láttam magam körül a fürkésző pillantásokat, hogy vajon milyen állapotban vagyok. Fokozottan ügyeltem minden mozdulatomra, nehogy igazolódjanak a rólam elterjedt pletykák. Aztán megnyugtattak saját színészi reakcióim: úgy játszottam, mintha tegnap hagytam volna abba az egészet.

Polgári családból származik: jogász édesapja kedvéért egy ideig ügyvédnek készült. Baráti biztatásra jelentkezett egy amatőr színjátszó csoportba, aztán az Egyetemi Színpad társulatához. Második próbálkozásra jutott be a színművészeti főiskolára. Diploma után pár évvel már a Katona József Színház vezető színésze. Alakításai alapján generációjának meghatározó művészeként tartotta számon a szakma és a publikum. Majd váratlanul távozott a teátrumtól. Noha rendezni is elkezdett, színházi felbukkanásai szórványossá váltak. Többet lehetett hallani szenvedélybetegségéről, krakélerségeiről. Néhány éve az RS9 társulatában talált színházi otthonra. Újjászületése - tudatta egy baráti e-mail - valójában nemrég esett meg.

Fotó: Velledits Éva

A negyvennyolcas honvédtiszt, neves ügyvéd, Farkas István végrendeletileg díjat alapított nejével 1877-ben. "A pesti nemzeti színház részére tétessék le egyezer ft. Farkas-Raskó alapítvány czím alatt, és kamatai ösztöndíjkép minden év ápr. 6-án este a színházban nyilvános ünnepéllyel adassanak át azon hazafias színésznek, nemi különbség nélkül, kit erre pályatársai legérdemesebbnek jelölendnek ki." Raskó Celesztin úrasszony nevét figyelmetlenségből később elírták. Talán macerás lett volna helyrehozni a hibát. Így lett a díjjal járó gyűrűből Farkas-Ratkó. Van, aki vitrinben őrzi.
   Van technikás színész, aki mestersége szakfogásaival formálja meg szerepében azt, amit a világból megfigyelt. A másik a "beledöglős". Saját lényéből hasít ki darabokat, adja át a rábízott figurának. Lappangó érzéseit fokozza végletekig, ha a hitelesség az kívánja.
   Balkay Gézának az ujján villan meg a gyűrű, amikor kezet nyújt a Bambi presszóban. Nem lep meg.
   A nyolcvanas években igazolt át a Nemzetiből az alakuló Katona József Színház társulatához. Onnan - tizenegy év tagság után - tizenkét éve lépett ki. Vihart kavaró interjúban mondta utolsó, önpusztító tehetséget megmutató szerepéről: "Platonov én vagyok." Hozzátette: ennek tudtában állítja: a platonovokat le kell lőni.
   Ám úgy folytatta: ha maga rendelkezhetne a platonovok felett, mégsem lőné le, inkább próbálná jobb belátásra bírni az efféle embereket. Beszélt arról is: jobb Platonov nem lesz nála. Ő viszont túlnövi majd mestereit is, színészként Latinovitsot, rendezőként Nádasdy Kálmánt. Kijelentette: olyan zabolázhatatlan színésznek is irányítója lesz, mint Ternyák Zoltán. "Tűz lobogott benne, amit jobb híján alkohollal oltogatott" - írta Ternyák nekrológjában egy kritikus. "Hagytuk menekülni a halál felé, miközben annyira félt tőle. Adósok vagyunk a szeretettel" - fogalmazta egy másik.
   Balkay válasza keserű fintor a megidézett tragédiára a Bambiban.
   A Katona egykori művésze vékony, mint egy rossz étvágyú kamasz. Kávé és sok szál cigaretta mellett meséli: elborzad, ha korábbi fotói kerülnek kezébe. Amorf volt, szétfolyatta vonásait a szesz. Ivócimborák kérdezgették iróniával: hányadik hónapban jár? Mintha görögdinnyét dajkált volna inge alatt. Kerülte már végül a társaságot. Nem okol senkit: kíváncsiságával magyarázza a majd' negyvenévnyi piálást.
   Úgy látja: nem üldözték, nem mellőzték. Csak érdekelte az alkohol mámora. Megkedvelte. Olykor segítette is a bódulat. Végül a "de" szócska miatt döntötte el: meglassítja lépteit az elmúlás felé. "Tehetséges, de..." befejezetlen mondattal utaltak már évek óta szenvedélybetegségére a szakmában.
   Önrendelkezett végül. Áprilisban bevonult a Lipótra.
   A vizsgálatok kimutatták: szervezetében bármikor elpattanhat egy ér, elvérezhet az utcán, a színpadon. A pszichiátrián Andaxint kapott, vízhajtót, érfalerősítő infúziót. Elvonási tünetei nem voltak. A császári-királyi időket idéző, lelakott intézmény monotóniáját viselte nehezen. És a sokadalmat: tavasszal, ősszel csúcsra járatják az elmegyógyintézetet az érkező depressziósok miatt.
   Balkay, ha tudott, elvonult. Egyre többet bagózott. Bámulta a rosszul beállított tévécsatornát. Elméletben összenyert vagy negyvenmillió forintot Vágó István kvízműsorának kérdéseire válaszolgatva. "Miért nem jelentkezik adásba?" - kérdezték a betegtársak. Azt felelte: "Azt hinnék, protekcióval kerültem be."
   A Lipótról két hónap után került ki. Ismerős révén még két hetet töltött a református egyház iszákosmentő rehabilitációján. Bibliát olvastak. Balkay Géza hívő katolikus. Azt mondja: megnyugodva tért haza.
   Azóta is lejár a Bambiba, Bobby klubba, Tabáni teázóba. Kávézik, olvasgat a törzshelyeken, mulattatja, ha nem ismerik fel a régi cimborák. Vállalja az elmúlt hónapok történéseit.
   Nem tagadja a hajdani interjú állításait sem. Nincs miért. Kérdésre visszakérdez: minek ír újságot az, aki nem akar jobb lenni, mint Truman Capote? Hogy ő maga jobb lesz-e, mint hajdani mesterei, arra majd az idő választ ad. Talán megszolgált most némi ráadást a bizonyításhoz.
   A Katonából való távozását ma már elsietettnek érzi: hasznosabb lett volna egyévnyi fizetés nélküli szabadság. Gondolkodni, józanodni. Nem ajánlották a lehetőséget. Kérni meg képtelen lett volna az akkori rangjában. Tudja azt is: ha tehetségtelenséget, tehetetlenkedést tapasztalt, elviselhetetlenül krakéler volt. Úgy nyilatkozott anno: "Lehetetlenek a körülmények, leharcolt emberekkel próbálnak iskolás szinten valamit csináltatni, ami nem jó. Az egyéniségek elképesztő lerobbantása folyik. Ezért arra vállalkozom, hogy egyedül maradok."
   Ma azt mondja szakmájáról: az egyetemi rangra jutott főiskoláról mintha kevesebb tehetség kerülne ki, mint az ő idejében. A színházi vezetők viszont éppannyira ragaszkodnak pozíciójukhoz, mint például az általuk egykor sokszor átkozott Major Tamás, Vámos László, Marton Endre, Kazimir Károly.
   A színész szikárrá lett arcán halványul már az erek finom hálózata. A tudomány szlengjében: a pók naevus. Beszéde kissé meglassult. Mintha barázdák közé szorult porszemcsék tartanák vissza olykor a tűt egy régi lemezen. Gondolatai mégsem döccennek. Megviselt, karcossá lett bakelit is őrizhet hibátlan kompozíciót.
   Balkay Géza a Katona után Szolnokon töltött el egy évadot. Rendezett is, az igazgatóváltás után állt tovább. Lehet, hogy csak figyelmetlenségből, de senki nem nyúlt utána. Lehet, nem is lett volna könnyű.
   Testvérével, a Lipót művészetterapeutájával hozott össze József Attila-estet. Járták az országot, börtönben is felléptek. Pár éve a Karinthy Színpadon bukkant fel: premier előtt megfutamodó kolléga szerepét vette át. Brillírozott az alig jegyzett teátrumban. Ivott tovább.
   Az RS9 színpadán először verseket olvasott a Cigányfúró estjein. A direktor, Lábán Katalin 2001-ben kérte szerepre Ödön von Horváth Szépkilátás című előadásában. Azóta tanít, dramaturgként dolgozik a színi műhelyben. Az elmúlt három évben többször rendezett is az amúgy létfenntartásáért küzdő intézményben. Egyebek mellett Periclest, Cymbelint, Macbethet. A Csongor és Tündét úgy értékeli rendezői munkái között, mint színészi pályafutásában a Platonovot. Internetes fórum levelezői igazolják vissza a véleményét. Neves kritikusok viszont ritkán néznek színházat pincében.
   A Csongort még "szintezve" rendezte: sosem volt a használhatatlanságig részeg, de a reggeli ampulla - feles - volt a legfontosabb.
   A lényeg: tavasszal az életet választotta. Az RS9 direktrisze mindenben mellette áll. Időközben házaspárrá lettek.
   Balkay Géza Pilinszky- és Weöres-kötetek mellett Molnár Ferenc és García Lorca műveit vitte magával a pszichiátriára. Jövőre a Liliomot és a Bernarda Alba házát viszi színre. Rendezői választásai olykor színészi ambíciók transzponálásai. A Szolnokon is színpadra állított Macbeth az egyetlen szerepálma. Eljátszani: sosem jött össze. Liliomot sok rendező benne látta testet ölteni. Megformálni mégsem kérték.
   Tanárian, távolságtartással beszél minderről. Kedvet kap az ember az ugratáshoz: "Holnap, és holnap, és holnap, tipegve vánszorog létünk a kimért idő végső szótagjáig"- fricskázom a Shakespeare-mű soraival.
   Kedvére van.
   Magánügyek kerülnek szóba. Saját lakása sosem volt, ám az "egyhetes és pár éves nőknél" mindig ellehetett. Egyik sem volt nyakon csüngős, a színházat is szerették. Fia féléves volt, amikor első házassága véget ért. Apaként becsődölt. Hétvégi találkozások, nyári hetek is elmaradtak, amikor a gyerek gimnáziumba került. Nemrég bement hozzá a fia a színházba: elmondta, hogy a bölcsészkarra készül. Felvették, nem vették fel? - nem hívták azóta egymást. "Nem vagyok a szívük csücske" - legyint. Azt mondja, nem akar alkalmatlankodni.
   A jövő izgatja. A színház. Nem interjúkkal, magánkínokkal kívánja meghökkenteni a publikumot.
   Kádár-kort idéz a Bambi pepita köves nosztalgiája. Mellettünk öltönyös fickó fogyasztja jó ízzel rántottáját. Kitartott csend, koccan az eszcájg.
   "Tegnapjaink csak bolondok útilámpása voltak, a por halálba" - zárom le aztán a félbehagyott tréfát.
   A végszóra mosolyba gyűrődik szájának konok íve.

Amikor jó tíz évvel ezelőtt Platonov utoljára zuhant el a Katona József Színház színpadán, hosszú, katartikus csend ült a nézőtérre mielőtt végső tapsviharba, lábdobogásba és sikoltozásba törtek volna ki a jelenlévők.

Fotó: MTI

Sokan voltak, akik a dermedt csendben megsejtették, hogy ebben a pillanatban nemcsak egy falusi tanító története ért véget, egy emberé, aki, miközben mindent és mindenkit tönkretesz maga körül, szétmállik, elvész, elhullik maga is - "Én olyan régen rohadok, a lelkem is halott, nem lehet már engem feltámasztani! El kell engem ásni jó mélyre, hogy ne fertőzzem a levegőt!", mondja Szofja Jegorovnának nem sokkal a halálos lövések előtt -, hanem egy nagy tehetségű színészé is.

Súlyos, közös terhe volt ez nézőnek és színháznak, s a színész, nem is titkoltan, a maga történetét játszotta el Platonov alakjában estéről estére - ettől volt oly megrázóan hiteles, hátborzongatóan életszerű. Lépésről lépésre mutatta be egy jobb sorsra érdemes ember lelki és fizikai leépülésének stációit. Platonov meghalt, és vele veszett egy negyvenes évei elején járó színész is.

A hetvenes évek második felében többek között azzal egészítettem ki szerény egyetemi ösztöndíjamat, hogy IT-előadásokat tartottam - akkoriban komoly fiatalítási hullám csapott át a szervezeten, fölvettek hát néhány egyetemistát is a megújulás jegyében, csekélyke honoráriumokért. Persze nekünk, fiataloknak jutottak a legnehezebb feladatok, külvárosi gyárépületekben és munkásszállásokon adtunk elő közepesen lelkes, kirendelt hallgatóság előtt, de hát az ember huszonévesen még jól bírja a gyűrődést, dörzsölt bölcsészként bármikor képes egy órát beszélni a latin-amerikai haladó irodalomról tejipari szakmunkásoknak - az mégiscsak jobb, mint a vagonkirakás. Ráadásul időnként színészt is rendelt az ember mellé a szervezői önkény, olyankor szinte csak kijelöltem a könyvben, mire gondolok, aztán mehettem is a kasszához.

Egyszer a Kőbányai Sörgyárban volt igény a kultúrára. Előadás előtt odajött hozzám egy barázdált arcú, görbe hátú, szöghajú fickó kinyúlt pulóverben - bármelyik szocreál filmben elment volna sörgyári rakodómunkásnak -, a kezét nyújtotta, és bemutatkozott.

- Balkay Géza.

Néztem nagyot.

- Én vagyok a színész.

Hittem is meg nem is; aztán, amikor olvasni kezdett - Krúdyval kezdtünk, ha jól emlékszem -, már nem maradt kétségem. Az a fajta színész volt, aki meg is szépül, amikor szerepelni kezd - még ha csak egy novellát olvas is föl külvárosi gyárétteremben.

Aztán beültünk egy sörre valamelyik kőbányai kocsmába, és a kor szokásainak megfelelően hozzáláttunk, hogy megváltsuk a világot. Huszonévesek voltunk, és mindketten nagyon hittünk abban, amit csináltunk. És persze abban is, hogy borzasztóan fontos dolgokat művelünk. Nem csoda, hogy barátként keltünk föl az asztaltól. És hogy attól kezdve keresztülhakniztuk az egész könnyű- és félnehézipart (legemlékezetesebb fellépésünkön, nyolcvanegy őszén, amikor a Svejkről adtunk elő egy varrodai telt ház előtt, Géza - állítása szerint véletlenül - az ominózus kezdőmondatot, miszerint "a legyek leszarták őfelségét", "a lengyelek leszarták őfelségét"-re bakizta: lett is csend, egész estét betöltő), hogy drámákat és regényeket elemeztünk, hogy megismertük egymás családját (Éva, a felesége csodaszép ifjú asszony volt, és persze szakmabeli - Kaposvárott szerettek egymásba), kölcsönös vacsoralátogatásokat abszolváltunk (az Aranykéz utcában laktak akkoriban), szilveszteri bulikban darvadoztunk együtt, megismertük egymás történetét (Géza jó nevű jogászfamíliából jött, neki is muszáj volt beiratkozni a jogi fakultásra, csak hogy legyen rendes diplomája, mint minden felmenőjének), egymás titkait, görcseit, kételyeit.

Hamar megértettem, milyen tépelődő, vívódó alkat az én barátom, hol latinovitsi magasságokban képzelte el magát, hol ripacsi mélységekben: de mindig volt ereje az önvizsgálatra, tépelődésre, szorongásra.

Az ember tragédiájában láttam színpadon először: pozitív hőst faragott Luciferből, aki fölteszi az elkerülhetetlen kérdéseket a bizonytalankodó, jó szándékú Ádámnak - hogy aztán maga is megrettenjen a tudástól, amit birtokol. Ez a mindentudás valami szörnyű terhet jelent, felelősséget és magányosságot - ezt éreztem ki a játékából, de amikor kérdeztem, inkább két férfi nemes küzdelméről beszélt. "Persze mindenki elbukik a végén. Mindig mindenki elbukik." Csupa kirobbanó erő volt ekkoriban, fizikai és szellemi erő egyszerre, volt benne valami elpusztíthatatlanság, s ezt egy kicsit ő is elhitte magáról - azért volt meglepő, amikor leteperte a melankólia. Egyszer valahogy összefutottunk a Bubikkal a Fészekben - ő adta Ádámot a Nemzetiben -, elkezdték tréfásan-játékosan a darabbeli küzdelmüket megint, végül szkanderben döntötték el a madáchi kérdést: szoros küzdelemben Lucifer győzött.

Mint az intellektuális, önelemző színészek többsége, ő is folyton írt. Naplót, novellát, cikket, darabvázlatot, mindenfélét. Amikor igazán elmélyült a barátságunk, ezt-azt megmutatott közülük - ijesztő, szédítő mélységek tárultak föl belőlük néha.

A nyolcvanas évek sorra hozták a sikereket - filmen, színházban, mindenütt. Az volt a Katona nagy évtizede, és a Balkay szinte szimbóluma lett az újfajta színháznak, színjátszásnak. Akkoriban láttam minden alakítását - legjobban a Jövedelmező állás főszerepében szerettem, kicsit groteszkre vette a figurát, mozgása is inkább egy marionettbábut idézett, a közönség imádta az áthallásokat benne, Osztrovszkij Oroszországa a Petőfi Sándor utcánál kezdődött. Jöttek a díjak, elismerések, jöttek az autogramkérők a művészbejárókhoz, és aztán jött az út, mely végül a Platonovhoz vezetett.

Minket is elfújt egymástól az évtized végi szél (jöttünk-mentünk, váltunk, váltottunk), de néha beszéltünk még, vagy küldött egy tépelődő írást, vázlatot. Akkoriban a Magyar Nemzetnél szerkesztettem egy kis rovatot, meg is jelent ott egy-kettő közülük. Félórákig képes volt harcolni egy mondatért, jelzőért, kettőspontért. Mindent halálos komolyan csinált.

Platonov meghalt, de az élet persze ment tovább. A színházé is, az övé is, immár külön-külön. A Katonában új hősök születtek és haltak, és ő is tovább küzdött szerepekkel, lehetőségekkel, szenvedélyekkel és betegségekkel. Felbukkant a hullámokból, aztán eltűnt megint - rendezett, játszott, szanatóriumba vonult, fogadkozott. Elolvastam mindig, mit írnak róla a lapok, de már nem mentem el megnézni. Az én Balkay-történetem Platonovval véget ért.

Néhány hónapja összefutottunk a Magyar Színház nézőterén, és rövid habozás után úgy döntöttünk, nem ismerjük meg egymást. Ültünk az erkély első sorában, néztünk egy bűnrossz darabot, melyben Éva igyekezett szembeszegülni a múló idővel, és úgy tettünk, mintha semmit nem vennénk észre.

Mintha mi sem történtünk volna.