A szivacsok törzsébe a legegyszerűbb testfelépítésű állatok tartoznak. Testükben sokféle különböző alakú és működésű sejt van, de azok nem alkotnak egységes csoportokat, szöveteket. A szivacsokra álszövetes testszerveződés jellemző.
A szivacsok testét áttörő piciny nyílásokon, a likacsokon beáramló vízből a galléros-ostoros sejtek szűrik ki a szerves törmelékeket, apróbb élőlényeket. A nyílásokat pórussejtek zárják vagy nyitják. A test szaruból, kovából vagy mészből álló szilárd vázát a vázképző sejtek termelik.
A szivacsok kivétel nélkül vízi élőlények, legtöbb fajuk a tengerekben él. A partközeli területek lakói. Méretük rendszerint néhány centiméter, de az egymás mellett megtapadó egyedek nagy telepeket alkothatnak.
A szivacsoknak fontos szerepük van a vizek tisztításában, szűrésében.
A szivacsok törzsébe tartozó fajnak, a mosdószivacsnak rugalmas szaruváza van. Jó nedvszívó tulajdonsága miatt már az ókorban is használták tisztálkodásra. A nagyfokú gyűjtés miatt egyes helyeken, például a Földközi-tenger partvidékein állománya erősen megcsappant, ezért védelemre szorul.
A csalánozók törzsébe tartoznak a legegyszerűbb szövetes testszerveződésű állatok.
Kivétel nélkül vízben élő ragadozók, a zsákmány megszerzésében a testfal külső rétegében sorakozó, bénító hatású váladékot tartalmazó csalánsejtek vesznek részt. Egyetlen testnyílásuk a szájnyílás, amely az űrbélbe vezet. A szájnyílást mozgékony tapogatók veszik körül, ezekkel gyömöszöli az állat az elejtett zsákmányt az űrbélbe.
A csalánozók testének alakja kétféle lehet: hidra vagy medúza. A hidrák valamilyen szilárd aljzathoz tapadnak, a medúzák úszó, lebegő szervezetek.
Az édesvízi hidra és a zöld hidra hazánk tiszta vizű folyóiban, patakjaiban él. A korallok a meleg tengerek partközeli területein korallszirteket, korallzátonyokat hoznak létre.
A mindössze néhány milliméteres zöld hidra moszat sejtekkel él együtt (szimbiózis), amelyek fotoszintézisük során oxigént termelnek. A hidra légzésekor felszabaduló szén-dioxidot viszont a moszatok hasznosítják.
A hidrák ivartalanul, úgynevezett bimbózással is szaporodhatnak. Az anyaállat testén először egy kis dudor jelenik meg, amelyből fokozatosan kifejlődik egy kisebb hidra. A zöld hidra esetében az utód leválik az anyaállat testéről, és önálló életet kezd. Bimbózással keletkeznek a koralltelepekben együtt élő egyedek is.
A gyűrűsférgek szelvényezett felépítésű állatok, testük szabad szemmel is jól láthatóan hasonló részekre, úgynevezett szelvényekre tagolódik.
A gyűrűsférgek bőrizomtömlővel mozognak, és nyálkás bőrükön keresztül lélegeznek.
Bélcsatornájuk három szakaszra, elő-, közép- és utóbélre tagolódik. Két nyílása a szájnyílás és a végbélnyílás. Az előbél feladata a táplálék felvétele, aprítása, átmeneti tárolása. A középbélben történik a szerves tápanyagok emésztése. A megemésztett tápanyagok felszívódnak a bélcsatorna falán keresztül, és a vérkeringéssel eljutnak a test minden részébe. Az emészthetetlen salakanyagok a végbélnyíláson át távoznak a testből.
A gyűrűsférgek a legegyszerűbb olyan állatok, amelyek testében megtalálható a sejtek, szervek közötti anyagszállítást végző keringési rendszer. Az érhálózatban áramló testfolyadék, a vér többek között tápanyagokat és légzési gázokat - oxigént és szén-dioxidot - szállít.
Petékkel szaporodnak. Fejlődésük átalakulás nélküli.
A gyűrűsférgek legismertebb képviselői, a földigiliszták a talajban élnek, szerves törmelékekkel táplálkoznak, tehát korhadékevők. Fontos szerepük van a talaj összetételének és szerkezetének kialakításában, a humuszképzésben.
Hosszúkás, hengeres testük ismétlődő részekből, gyűrűkből áll. Mozgás közben testük egyik szakasza megnyúlik, majd összehúzódik, és maga után húzza a következő, megnyúlt szakaszt. A megnyúlás és az összehúzódás végigfut az egész testen. A mozgásnak ez a fajtája a féregmozgás.
A földigiliszták petékkel szaporodnak. A peték lerakásában van szerepe a vastagabb és sötétebb gyűrűkből álló testrésznek, a nyeregnek.
Az orvosi pióca gerinces állatokon élősködő vérszívó.
Teste feji és farki végén található tapadókorongjaival kapaszkodik meg a gazdaszervezeten, és állkapcsával sebet ejt annak bőrén. A seben keresztül kiszivattyúzott vért előbelének kitágult tasakjaiban raktározza. Ha elegendő táplálékot vett magához, leválik a gazdaszervezetről.
Lassú folyású folyókban, tavakban él. A part menti kövek között rejtőzik.
Az állatvilág fejlődésében jelentős előrelépés volt a testet kívülről borító, szilárd váz megjelenése. A vízben élő ősi puhatestűek külső meszes váza hatékony védelmet nyújtott a ragadozókkal és a víz fizikai hatásaival szemben. A meszes váznak köszönhetően a puhatestű állatok meglehetősen gyorsan elterjedtek, és napjainkban is sok fajuk él a vizekben és a szárazföldön.
Képviselőiket három osztályba: a csigák, a kagylók és a fejlábúak közé soroljuk. A puhatestűek a fajszámot tekintve az előkelő második helyet foglalja el az állatvilágban. A csoportba mintegy 130 ezer ma is élő faj tartozik.
A puhatestűek bőrizomtömlővel mozognak. Testük általában három tájékra, a fejre, a lábra és a zsigerzacskóra tagolódik. Ez utóbbi a belső szerveket foglalja magában. A külső meszes váz anyagát a hátoldalról eredő bőrredő, a köpeny termeli. A testfal és a köpeny közötti üregben található az erekkel sűrűn behálózott légzőszerv, a kopoltyú vagy a tüdő.
Petékkel szaporodnak. Fejlődésük általában átalakulás nélküli.
A csigák osztályába szárazföldi, édesvízi és tengeri fajok egyaránt tartoznak. Testüket többnyire külső meszes váz, a csigaház védi, amely a zsigerzacskóval együtt rendszerint felcsavarodik. Növényevő vagy ragadozó állatok. Táplálékukat a szájüregükben található, apró kitinlemezkékből álló reszelővel morzsolják szét. Légzőszervük kopoltyú vagy tüdő.
Az éti csiga az egyik leggyakoribb csigafaj hazánkban. Növényevő, szájnyílásában a táplálék szétmorzsolására alkalmas szájszerv, reszelő található. Fején 2 pár visszahúzható tapogató van. A nagyobbik pár végén ülnek a szemek. A kisebbik pár szagló- és tapintószerv.
Az éti csiga háza spirálisan felcsavarodott. Veszély, hideg vagy szárazság esetén egy erős izom segítségével a ház alsó, kiszélesedő kanyarulatába húzódik vissza az állat. Kedvezőtlen körülmények között vékony mészlemezzel le is zárja annak nyílását.
A meztelen csigák csökevényes házú, falánk növényevők. Bőrizomtömlővel mozognak, tüdővel lélegeznek. Fejükön két pár tapogató látható. Elszaporodva tetemes károkat okozhatnak a veteményesekben.
A kagylók osztályába édesvízi vagy tengeri szervezetek tartoznak. Testüket két teknőből álló kagylóhéj védi.
Planktonnal, szerves törmelékekkel táplálkoznak. Izmos lábukkal tapadnak az aljzathoz, csak lassú helyváltoztatásra képesek. Táplálékukat a szájnyílásuk körül található csillók segítségével szűrik ki a vízből. Fejük nincs, kopoltyúval lélegeznek.
A kagylók köpenyében található mirigyek hozzák létre a kagylóhéjat, amelynek belső rétege fényes, sima felületű gyöngyházréteg. Ha a kagylók köpenye és héja közé valamilyen idegen test, például homokszem kerül, a köpeny mindig újabb és újabb gyöngyházréteget képez köréje. A szemcséből évek alatt gyöngy képződik.
A legszebb és legértékesebb gyöngyöket a gyöngykagylók alakítják ki. Ez a természetes igazgyöngy. Mesterségesen is előállítanak kagylógyöngyöt, mégpedig úgy, hogy a gyűjtőkosarakban tenyésztett kagylók héja alá homokszemcséket helyeznek, "beoltják" a kagylót.
A fejlábúak osztályának tagjai tengeri ragadozók. Zsákmányukat tapadókorongos karjaikkal ragadják meg. Látásuk fejlett, a gerincesekére emlékeztető felépítésű, úgynevezett hólyagszemük van. Fajaik többségének nincs külső meszes váza, a héjnak rendszerint csak a csökevénye található meg a bőr alatt. A fejlábúak közé tartoznak a polipok és a tintahalak.
A csigaházas polipok a fejlábúak közé tartoznak. Testüket kamrákra tagolódó meszes váz védi. A polip a ház legkülső kamrájában tartózkodik. A többi kamrát gáz tölti ki, amelynek mennyiségétől függően az állat felemelkedik, vagy lesüllyed a vízben. A csigaházas polipok a tengerek mélyebb rétegeiben tartózkodnak. Ragadozók.
