A növények közös tulajdonsága, hogy szervetlen anyagokból a napfényenergia segítségével szerves anyagot képesek előállítani. A kiinduló szervetlen anyagok a szén-dioxid és a víz. A keletkezett szerves anyag a cukor. A folyamat mellékterméke az oxigén, mely évmilliárdok alatt felhalmozódott a légkörben.
A növények a napfényt a színtesteik révén kötik meg. A színtestek festékanyagokat (pl. klorofillt) tartalmaznak.
A növények országában több törzset különböztetünk meg.
A moszatok, más néven algák közé tartoznak a legegyszerűbb növények. Elsősorban vízi szervezetek, de megtalálhatók a talaj felszínén és a kőzetek repedéseiben is. A vízi életközösségek legfontosabb termelő szervezetei.
Környezetükből teljes testfelületükön át veszik fel az anyagokat. A legkezdetlegesebb felépítésű moszatok testében a sejtek sejttársulást alkotnak. A sejttársulásban a sejtek között nincs számottevő működésmegosztás, a sejtek alakja és felépítése alig különbözik egymástól.
A fejlettebb moszatfajokra telepes testszerveződés jellemző. Sejtjeik között kisebb-nagyobb működésmegosztás van. Egyes sejtek rögzítik a telepet, mások fotoszintetizálnak, megint mások osztódnak, és ezzel a növekedésben játszanak szerepet. A telepes testszerveződésű moszatok között vannak egyszerűbb felépítésű fonalas és elágazó fonalas szervezetek. A fejlettebbek lemezes telepeket vagy teleptestet alkotnak.
A zöldmoszatok törzsébe tartozik a legtöbb moszatfaj. Főleg az édesvizekben élnek, de gyakran láthatók a tengerek partközeli, napfényes területein is. Színanyagaik összetétele a magasabb rendű szárazföldi növényekéhez hasonló. Az élővilág fejlődésében kiemelkedő szerepük volt, mivel belőlük alakultak ki a mai szárazföldi növények, a mohák és a harasztok első képviselői.
A vörösmoszatok törzsébe fejlett teleptestű növények tartoznak. Színtesteikben a zöld színű klorofill mellett vörös színanyag is van, ami lehetővé teszi, hogy a mélyebb, fényben szegényebb vízrétegekben is megéljenek. Egyes fajaik akár 200 méteres vízmélységben is megtalálhatók. A vörösmoszatok elsősorban a melegebb vizű tengerek lakói, kevés édesvízi fajuk van.
A barnamoszatok törzsébe tartoznak a legfejlettebb testfelépítésű moszatfajok. Sejtjeik a klorofill mellett sárgásbarna színű színanyagokat is tartalmaznak, aminek köszönhetően a barnamoszatok közepes fényigényűek. Legtöbb fajuk a hidegebb vizű tengerek lakója.
A mohák törzsébe fejlett teleptestű, szárazföldi növények tartoznak. Vékony szálacskákkal kapaszkodnak a földbe, fakéregbe. Ezek a szálak csak gyökérszerű szőrök, nem igazi gyökerek. Föld feletti részeik szárszerű és levélszerű képződmények (nem igazi szár és levél). Szárszerű képződményeik végén található a spóratartó. Spórákkal szaporodnak.
Az életműködéseikhez szükséges anyagokat teljes testfelületükön keresztül veszik fel. Változó vízállapotúak, száraz időben víztartalmuk jelentős részét elvesztik, ilyenkor anyagcseréjük lelassul. Amikor csapadékhoz jutnak, ismét kizöldülnek, és gyorsan növekedni kezdenek. A kiszáradás ellen bizonyos fokig védelmet jelent, hogy a mohanövénykék sűrűn egymás mellett fejlődnek, tömött mohapárnákat alkotnak.
A szilárdító elemek hiánya miatt a mohák nem nőhetnek magasra. A hazai mohák óriásai, a szőrmohák is legfeljebb 10-15 cm-esek. A mohák képviselői szinte minden élőhelyen megtalálhatók, többségük azonban nedves, párás környezetet igényel.
A zuzmók törzsébe tartozó élőlények az élővilág egyik különös csoportját alkotják. Rendszertani besorolásuk nem egyértelmű, hiszen testükben moszatsejtek és gombafonalak találhatók. Telepes testszerveződésűek.
A gombafonalak veszik fel a tápanyagokat, védik a telep belső sejtjeit, és rögzítik a telepet. A moszatsejtek fotoszintetizálnak, szerves tápanyagokkal látják el a gombafonalakat.
A zuzmók többsége szélsőségesen tág tűrésű. (A levegő szennyeződésére viszont érzékenyek.) Víztartalmukat elveszítve hosszú ideig megőrzik életképességüket. Képviselőik megtalálhatók a sivatagokban, a tajgán, a tundrán és a magashegységekben is. Képesek a kopár sziklákon, a kövek repedéseiben is megtelepedni.
Rendszerint ivartalanul, leváló teleprészekkel szaporodnak. Azért tárgyalják őket a növények országában, mert fotoszintézisre képesek, ami növényi sajátosság.
A harasztok törzsébe tartoznak a páfrányok és a zsurlók. Közös jellemzőjük, hogy spórákkal szaporodnak, és testüket valódi szervek építik fel. Szerveik a gyökér, a szár és a levél. A szár és a levél együttesen a hajtást alkotja. A harasztok tehát hajtásos növények.
Évelők, föld alatti módosult hajtásukban, a gyöktörzsben sok tápanyagot raktároznak. A harasztok a földtörténet középidejében, mintegy 200-300 millió évvel ezelőtt élték virágkorukat. Hatalmas erdőségeket alkottak, maradványaikból alakultak ki a feketekőszén-telepek. A virágos növények megjelenésével azonban fokozatosan háttérbe szorultak.
A páfrányok levelei nagy felületűek. Spóráik a levelek fonákján található spóratartókban képződnek. Elsősorban a nedves, árnyas élőhelyeket kedvelik. Ismert hazai képviselőjük az erdei pajzsika. Az ősi páfrányoknak fontos szerepük volt az élővilág fejlődésében, mivel belőlük alakultak ki a virágos növények.
A zsurlók levelei aprók, pikkelyszerűek. Spóráik önálló spóratermő hajtásrészen fejlődnek. A nedves rétek gyorsan terjedő gyomnövénye a mezei zsurló.
