Gyerekkoromban, az alsórácegresi nagyszederfa alatt hallottam
egy történetet. Nem hinném, hogy abban a pillanatban, amikor
elhangzott, megértettem volna minden ága-bogát. De a
gyerekkorban hallott történetek együtt növekszenek velünk:
virágot hoznak, kiteljesednek, gyümölcsöt érlelnek. Semmi más
nem kell hozzá, csak meg kell őrizni őket. Én őrizgettem máig,
éppen itt az ideje, hogy elmondjam.
Élt Rácpácegresen két család. Rácegresiék és Pácegresiék.
Mind a két családnak tizenkét fiúgyermeke volt, úgy nagyjából
egyidősek. Csak a természetük volt nagyon különböző, mert
Rácegresiéké jókedvű, összetartó család volt, csak úgy zengett
a házuk a nevetéstől. Pácegresiéké meg ordítozós, tohonya,
csak úgy zengett a házuk a veszekedéstől. Egy bizonyos napig.
Mert azon a napon maga elé hívatta mind a tizenkét fiát
Rácegresi is, meg Pácegresi is.
Azt mondta Rácegresi a tizenkét fiának:
– Ahhoz, hogy derék emberek legyetek, nem árt megtudni, mi
az élet titka. Az élet titkát az Óperenciás-tengeren túl őrzi
egy nagyszakállú öregember. Az Üveghegy tetején lakik egy
háromszázhatvanöt tornyú várban. Oda kell eljutnotok. De ezer
veszély leselkedik rátok, csak akkor juthattok el hozzá, ha
nem hagyjátok cserben egymást soha.
Közben a másik házban Pácegresi beszélt a fiaihoz:
– Az élethez szerencse és sok kincs kell – mondta nekik. S
a szerencse és kincsek tudója egy nagyszakállú öregember az
Óperenciás-tengeren túl. Ott lakik az Üveghegyen egy
háromszázhatvanöt tornyú várban, őhozzá kell eljutnotok minden
áron, s azután már semmi gondotok se lesz, éltek, mint Marci
Hevesen. Csak hát nehéz odajutni, nem ártana összefognotok,
legalább arra a kis időre, amíg odaértek.
Akkor aztán egyenként elővették a fiaikat, és mindegyiknek
elmondták a feladatát. Nem állt sokból. Tizenkét elágazása van
az erdőn át vezető útnak, az első fiú megjegyzi, hogy merre
kell menni az első elágazás után, a második a másodikat kapja,
és így aztán mind a tizenkét elágazásnál tudja valaki, hogy
merrefelé kell továbbmenni. Egyszerű ez, nem? Minden fiú
kapott egy szerszámot, mindegyik tartsa rendben a magáét, ne
hagyja megrozsdásodni, elkallódni, mert amikor odaérnek az
Óperenciás-tengerhez, akkor bizony ott hajót kell építeni, s
akármelyik szerszám hiányzik, nem sikerülhet a hajóépítés.
Aztán áthajózni az Óperenciás-tengeren, elgyalogolni az
Üveghegyig. S ott csak akkor nyitja ki a kaput a nagyszakállú
öreg, ha elénekelnek neki egy dalt. A tizenkét fiú megtanult a
dalból egy-egy sort, nem lesz ott hiba, ha odaállnak a várkapu
elé, tizenketten el tudják énekelni az egészet.
Na, nekiindult mind a két csapat, a Pácegresiek már a
második elágazásnál összevesztek. Mit is mondott az apám? –
ráncolta a homlokát a második gyerek – Jobbra vagy balra?
Valamerre csak nekiindultak. De az egyik fiú ivócimborákat
talált egy kocsmában, velük maradt, a másik lakodalmas nép
közé keveredett, a harmadik elment zsoldosnak. Már csak
kilencen vagyunk – mondta dühösen a legidősebb, és eldobta a
nehéz kalapácsot, amit rábízott az apja, és sorsára hagyta
testvéreit. Sose jutottak el nem az Üveghegyig, az
Óperenciás-tengerhez sem. De a Rácegresi gyerekek nem hagyták
magukat. Tudták az utat, megbirkóztak éhséggel, szomjúsággal,
felépítették a hajót, tépték őket viharok, szelek, de
átjutottak a túlsó partra, ha valamelyikük megbetegedett,
ápolták, aki elvesztette reményét, azt megvigasztalták – s
egyszer csak ott álltak az Üveghegy előtt, a háromszázhatvanöt
tornyú vár előtt. Nekifogtak énekelni, az első elénekelte az
első sort, a második a másodikat, mikor a dal végére értek,
újrakezdték, harmadik éneklésre tudták mindannyian az egész
dalt, énekeltek boldogan. A kapu kitárult, ott álltak a
nagyszakállú öreg előtt.
Az alsórácegresi nagyszederfa alatt abbahagyta az öregember
a mesélést. Mert amíg el nem felejtem, el kell mondanom, hogy
ezt a mesét az alsórácegresi nagyszederfa alatt egy
nagyszakállú öregember mesélte nekünk.
– És mi volt az élet titka? – kérdeztük tőle kórusban.
– Ezt kérdezték a fiúk is, de az öregember azt mondta
nekik: „Hiszen már tudjátok!”
– Akkor legalább a dalt énekelje el – kérleltük ott a
nagyszederfa alatt, de csak mosolygott – csak jól jegyezzétek
meg azt az egy sort – mondta.
Ebből gondoltam, hogy egyszer majd nekem is ott kell állnom
az Üveghegy előtt, és el kell énekelnem azt az egy sort.
Most már, idők múltával azt is tudom, hogy arról szólt a
mese, hogy a világban mindenkire rá van bízva valami. Valami
nagyon fontos, amivel el kell jutni az Üveghegy elé, s aki az
Üveghegy elé akar jutni, annak ismernie kell testvérét,
anyját, nagyapját, tudnia kell, hogy az Üveghegy vára mindenki
előtt nyitva áll, csak szeretet és tiszta szív kell hozzá.
Most elmondok néhány történetet, a történelem fátyolán
sejtelmesen átködlőt, hátha segít benne, hogy tudd azt a sort,
az Üveghegy előtt.