Mészöly Miklós: A bánatos medve

Volt egyszer egy medve, sose volt jó kedve. Dirmegett dörmögött, mintha semmi másra nem lett volna oka, csak búslakodásra.
Ha mézet nyalogatott, nem volt elég édes. Ha a nap kisütött, nem volt elég fényes. Még az odúját is szűknek találta, kint aludt inkább egy bokor aljába. Bezzeg tüsszögött is reggelre kelve  s akkor meg emiatt dörmögött őkelme Egy szép napon aztán maga is megunta,hogy mindig csak szomorkodik,mint egy viseltes bunda. Elhatározta hát azon minutában, hogy megy s megtekinti:mi van a világban.
Mikor a rengeteg erdő szélére kijutott, egy kicsi lepkével összetalálkozott. Hová? Hová? mordult reá. S a lepke mondta. Messzire. Nap süti a réteket. Oda megyek. Ég veled!Nagyot nézett a medve. Mindjárt jobb lett a kedve.
Rétre menni jó lehet. Menjünk együtt, mék veled.
De a lepke szót se szólt,rippem röppöm elrepült.
Mit tehetett medve koma, egymagában elindula. Hát amint ment, mendegélt, dimbes-dombos réthez ért. Nyílt a réten annyi virág, mint erdőn a leveles ág.
No - gondolta - ,itt megállok,szedek egy csokor virágot!
S neki is látott nyomba,nem gyorsan,csak medve módra.
Egyszerre azonban a szemét mereszti:valami hegyeset lát a fű közt meredezni!
Hát ez meg miféle? - szól megrökönyödve. Tán kóró? Majd elbánok vele!Semmi szükség az ilyen semmirekellőre, az ilyen csúfságra
S azzal odacammog, hogy tövestül kirántsa. De uramfia!A kóró mekegni kezd, s fölugrik egy kecske! Szegénynek a szarvát törte le a medve
Ó, te golyhó, nem vagyok én kóró! Hát nem látsz? Vagy elment az eszed? Fél szarvval sétáljak most? Világcsúfja legyek? - támadt rá dühösen, s fújt bőszen a kecske.
A medve csak állt, hej,beborult a kedve.
Én szerencsétlen, minek is születtem?- sóhajtott nagyot. Mindig csak baj lesz abból,ha jót akarok. Nesze, itt a szarvad. Ha tudnám, visszaragasztanám. Ha meghalok egyszer, neked adom a bundám-
Azzal fülét megvakarta, orrát megdörzsölte és máris kicsordult a könnye.
A kecske észrevette.
Ne sírj,no!-  mekegte és leszegte fejét. Szörnyen megsajnálta a szomorú medvét.
Szép szarvacska volt, igaz. Nem girbe, nem görbe. De ha sírsz-rísz folyton, a másikat én töröm le. Gyere inkább, nyújtsd a mancsod, kössünk igaz barátságot!
Megörült nagyon a mackó.
Köszönöm, hogy nem haragszó
S mivel más nem jutott eszébe, egy pipacsot tűzött a csempe szarv helyébe.
Aztán összeölelkeztek, de úgy ám, hogy még a szőr is összekócolódott a medve feje búbján.
S mikor hazament, csodálkozva látta,hogy semmi oka a búslakodásra: a mézecske édes, a napocska fényes, s micsoda csuda: nem szűk az odúja!