VAS LACI
Hol volt, hol
nem volt, hetedhét országon is túl, még az
üveghegyeken is túl, volt egyszer egy király,
annak három fia meg három lánya. A legkisebb
fiút Vas Lacinak hívták, mert az olyan erős
volt, mint a vas.
No, nemcsak
erős volt Vas Laci, de csintalan is; hét ördög
lakott benne.
Egyszer, amikor
az iskolából jött hazafelé, nekiszaladt egy
öregasszonynak, aki a feje tetején egy kosár
tojást vitt. Leütötte a fejéről a kosarat, s a
tojás mind összetört. Azt mondta az
öregasszony:
- No, te fiú,
neked rosszért jót kívánok. Azt kívánom, hogy
amit legelőbb kívánsz, azonnal teljesedjék.
Vas Laci nagyot
kacagott, amint szaladt hazafelé, gondolta
magában: ejnye, de bolond asszony ez, még jót
kíván nekem, mikor a tojását mind összetörtem.
No, csak hazamenjek, mindjárt valami jót
kívánok.
Hazamegy a fiú,
hát a nénjei éppen labdáznak. Közéjük áll ő
is, de a királykisasszonyok összeegyeztek,
hogy mind csak Lacit üssék, legalább így
visszafizetik neki a kölcsönt, mert őket is
sokat bosszantotta a csintalanságával.
Hej,
mérgelődött Laci, mikor látta, hogy mind csak
őt püfölik a labdával, s nagy mérgében
odakiáltott a leányoknak:
- Ó, hogy a
föld nyeljen el!
Abban a
pillanatban megnyílt a föld, eltűnt a három
királykisasszony.
Nagy volt a
szomorúság a király udvarában. Keresték a
királykisasszonyokat mindenfelé az egész
világon, de sehol sem találták, nem is tudták,
hogy merre keressék, mert Vas Laci egy szóval
sem mondta, hogy a nénjeit a föld nyelte el.
Utánuk ment a legidősebb királyfi, utánuk a
középső királyfi, de eltelt egy esztendő,
eltelt kettő, három, még több is, és a
királyfik még nem kerültek vissza, valahol
elpusztultak bizonyosan.
Aközben Vas
Laci felcseperedett, nagy, erős legény lett
belőle, s ezt mondta a királynak:
- Édesapám,
elmegyek én is a nénéim után, úgyis én vagyok
az oka a szerencsétlenségüknek.
- No bizony, ha
te vagy - mondotta a király -, indulj, s addig
ne kerülj a szemem elé, míg a nénéidet meg nem
találod s vissza nem hozod.
Elindult Vas
Laci, ment, mendegélt hetedhét ország ellen,
hegyeken, völgyeken átal, s mikor már hét nap
s hét éjjel folyton ment, beért egy rengeteg
erdőbe. Amint megy az erdőn keresztül, látja,
hogy egy öregasszony éppen a hátára akar
emelni egy csomó száraz ágat, próbálja kétszer
is, háromszor is, de nem tudja felemelni.
Odamegy Vas Laci, s az öregasszonynak szépen a
hátára emeli az ágakat. Mondja az öregasszony:
- Köszönöm, Vas
Laci, hogy segítettél nekem, jóért jóval
fizetek. Tudom én, hogy miben jársz te. A
három nénédet keresed, akiket a föld nyelt el.
De ne búsulj, ha te segítettél rajtam, én is
segítek terajtad.
Azzal az
öregasszony rátoppintott a földre, a föld
egyszeriben megnyílt, kipattant belőle egy
nagy vasláda. Azt mondta az öregasszony:
- Csak bújj
belé bátran ebbe a ládába. Ez levisz téged a
föld alá, s ott megtalálod a legidősebb
nénédet s a másik kettőt is.
Belefeküdt Vas
Laci a ládába, a láda pedig ment lefelé, hét
nap, hét éjjel folyton-folyvást mehetett,
aztán leért az alvilágba, s fölpattant a
födele. Hát istenem, egy ezüstvár volt ott,
egy hajításnyira tőle, az ezüstvár előtt egy
folyó, de a folyón keresztül beretvából volt
verve a híd, s azok a beretvák úgy táncoltak,
ugráltak, hogy azon halandó ember által nem
mehetett.
Elszomorodott
Vas Laci, nagyot sóhajtott:
- Ide
eljöhettem, de ezen a hídon soha, míg ez a
világ, keresztül nem mehetek!
Mert úgy
tudjátok meg, hogy a hídnak a túlsó vége éppen
az ezüstvár kapujáig nyúlt, s másként a várba
nem lehetett bekerülni. Akkor megszólalt a
láda:
- Ne búsulj,
Vas Laci, én a víz alatt szépen átalviszlek, a
várba is beviszlek, a többi aztán a te gondod.
Bebújt Vas Laci
a ládába, a láda meg szépen átalúszott a víz
alatt, bevitte Lacit a várba, aztán szépen
visszaúszott, otthagyta Lacit a várban.
Meglátja Lacit
a nénje, összecsapja a kezét, elébe szalad:
- Jaj, lelkem
öcsém, hogy jöttél ide? Vége az életednek! Nem
tudod hogy a hétfejű sárkányé ez a vár, s ha
hazajő, megöl téged?
- Ne félj,
néném - mondotta Vas Laci -, csak adj nekem
egy kardot, a többit bízd rám.
Bementek a
fegyveres szobába, ott Vas Laci leakasztott
egy kardot. Hát, uram, teremtőm, abban a
pillanatban nagyot döndült az ezüstvár. A
hétfejű sárkány hajította haza a buzogányát
hetvenhét mérföldről.
- Jaj, lelkem
öcsém, mindjárt itt lesz a hétfejű sárkány,
készülj a halálra!
- Ne félj,
néném, ne félj!
Jött is a
sárkány rettentő nagy haraggal.
- Hát te mit
akarsz itt? - kérdezte Vas Lacit.
- Meg akarok
küzdeni életre-halálra - mondotta Vas Laci.
- Ó, nem küzdök
én meg akárki fiával. Előbb hadd látom, mit
tudsz.
Kivett az
asztalfiából egy kőkenyeret meg egy
vasbicskát, s azzal leszelt egy karéj
kenyeret.
- No, lássuk,
mit tudsz te?
Vas Laci fogta
a kenyeret, s a vasbicskával kettészelte.
- No, most
megküzdhetünk - mondotta a sárkány -, látom,
hogy hozzám való vagy. Gyere velem a
vascsűrbe.
Mennek a
vascsűrbe, birokra kelnek. A hétfejű sárkány
felkapja Vas Lacit, s térdig vágja a vasba.
Nosza kiugrik Vas Laci, felkapja a hétfejű
sárkányt, jól megkerengeti a levegőben, azzal
úgy levágja, hogy derékig süppedt a vasba. De
kiugrik a hétfejű sárkány is, és levágja Vas
Lacit, hogy mellig süppedt a vasba.
Nekirugaszkodik Vas Laci, kiugrik a vasból,
fölkapja a hétfejű sárkányt, még jobban
megkerengeti a levegőben, s úgy levágja, hogy
nyakig süppedt a vasba. Akkor kirántotta a
kardját, s a sárkánynak mind a hét fejét
levágta.
- No, édes
néném - mondotta Vas Laci -, most már gyere
velem, mehetünk.
- Jaj, dehogy
mehetünk, dehogy mehetünk, a beretvahídon nem
tudunk mi keresztülmenni. Itt kell
elpusztulnunk.
Gondol ide,
gondol oda Vas Laci, mit is csináljon
hamarjában. Ő bizony egyet gondolt, kiásta a
földből a sárkány testét, lenyúzta a vastag
bőrét, beterítette vele a beretvahidat, s úgy
átsétáltak, hogy még a lábukat sem vérezték
meg. Hát amint keresztülmentek a hídon, ott
van az öregasszony, s mondja Vas, Lacinak:
- No, fiam, ezt
a nénédet szerencsésen megszabadítottad. Én a
vasládában fel is viszem. Te pedig menj most
az én kovács bátyámhoz, ide nem messze lakik.
Mondd meg neki, tisztelem, amit lehet,
segítsen rajtad.
Elválnak
egymástól. Az öregasszony ment a
királykisasszonnyal a ládában fölfelé - ment
Vas Laci is, amerre az öregasszony utasította.
Megy, mendegél Laci is, megérkezik a
kovácsműhelybe, de az olyan kovácsműhely volt,
amilyent ő még világéletében nem látott.
Tiszta csupa acél volt a fala, a födele,
kívül-belül. Bemegy a műhelybe, hát a kovács
is tetőtől talpig csupa acél.
Köszön Laci
illendőképpen, elmondja, miben jár, s mit
üzent az öregasszony.
- Jól van, fiam
- mondotta a kovács -, ismerem a dolgodat,
hiszen erős legény vagy, amint látom, vasból
van a tested, de megacélozlak tetőtől talpig,
hogy kard ne fogja testedet.
Azzal mindjárt
meg is acélozta Vas Lacit, s azt mondta neki:
- No most,
fiam, mehetsz, állj belé ebbe az útba a műhely
előtt, s ki se térj belőle. Egyenesen az
aranyvárhoz érsz, abban lakik a középső nénéd,
a tizennégy fejű sárkány tartja szomorú
rabságban.
Megköszöni Vas
Laci a kovács jóindulatát, elbúcsúzik tőle, s
meg sem áll, míg az aranyvárhoz nem ér. Az
aranyvár előtt nem volt beretvahíd, de úgy
forgott egy kacsalábon, mint a veszedelem.
Hiszen foroghatott, nem forgott sokáig.
Odaszökött Laci, s úgy megfogta a kacsalábat,
hogy a vár egyszeriben megállott a forgásában,
a másik kezével pedig bedöntötte a kaput, s
belépett a várba.
Éppen jókor
érkezett, jött elébe a tizennégy fejű sárkány.
- Hát te mit
akarsz itt? - kiáltott rá a sárkány.
- El akarom
vinni a nénémet.
- Megállj,
öcsém, előbb küzdjünk meg.
- Én nem bánom
- mondotta Vas Laci -, küzdjünk meg - s
nekigyürkőzött.
- Nem úgy,
öcsém, nem úgy. Legyen belőled vaskerék,
énbelőlem papiroskerék. Menjünk ki két hegy
tetejére, s úgy ütközzünk össze.
Mondotta Laci:
- Csak légy te
vaskerék, én a papiroskerék, úgy sem félek én
tőled.
Kimentek a hegy
tetejére. Vaskerék lett a tizennégy fejű
sárkányból, papiroskerék Vas Laciból, gurultak
lefelé, mint a sebes szélvész, de egyszerre
csak kiesett a vaskerékből egy küllő, azzal a
kerék elkezdett forogni maga körül, mint a
kergeteges juh, s felfordult. Az a küllő a
tizennégy fejű sárkánynak a feje volt.
Feltápászkodik
a vaskerék, s mondja a papiroskeréknek:
- Nem jól van
ez így. Belőlem lesz kék láng, belőled vörös
láng, s úgy csapjunk össze.
- Nem úgy,
komám - mondotta Vas Laci -, te légy a vörös
láng, én meg a kék láng.
- Nem bánom -
mondotta a sárkány -, nekem mindegy, akárhogy.
Vörös láng lett
a sárkányból, kék láng Vas Laciból, s úgy
csaptak össze, de egyik sem bírt a másikkal.
Egyszerre csak egy holló repült el felettük, s
felkiált a sárkány:
- Te holló,
csöppents egy csepp vizet a kék lángba, egy
fejet adok érte.
Felkiáltott Vas
Laci is:
- A vörös
lángba cseppents egyet, te holló, s én
tizennégy fejet adok érte.
Hát bezzeg,
hogy a vörös lángba cseppentett vizet a holló.
Ki is aludt mindjárt, vége volt a tizennégy
fejű sárkánynak, a hollóé lett mind a
tizennégy feje. Vas Laci pedig szaladott fel
az aranyvárba, s vitte a nénjét a kovácshoz.
Az meg vitte az öregasszonyhoz, s az
öregasszony a vasládában szépen felvitte a
középső királykisasszonyt is.
Ezalatt Vas
Laci ment tovább, hogy megkeresse a harmadik
nénjét is.
Amint ment,
mendegélt, rengeteg erdőn keresztül, látja,
hogy egy nagy szénaboglya ég, s a boglyában
egy kicsi kígyó vergődik. Megszólítja a kicsi
kígyó Vas Lacit:
- Mentsd meg az
életemet, s jótétel helyébe jót várj.
Odaszalad Vas
Laci, s kikapja a kicsi kígyót az égő
boglyából. Hej, istenem, hálálkodott a kicsi
kígyó, s mondotta Vas Lacinak:
- Megmentettél
a tűzhaláltól, jótett helyébe jót várj! Gyere
velem az édesapámhoz, aki a kígyók királya,
tudom, meghálálja a te jóságodat, ad mindent,
amit csak kívánsz, temérdek aranyat, ezüstöt.
De én azt mondom neked, akármi drágát, szépet
kínál az apám, el ne fogadd tőle, csak kérjed
tőle a legrosszabbik lovát, a legrozsdásabb
kardját s a legszennyesebb ingét.
Megérkeznek a
kígyókirály palotájába, ott a kicsi kígyó,
aki, hogy a szavam össze ne keverjem,
kígyókirálykisasszony volt, elmondja, hogy mi
történt. Bezzeg, hogy volt becsülete Vas
Lacinak, tejbe-vajba fürösztötték, el sem
akarták engedni, maradjon ott egész életére.
Mondotta Vas
Laci:
- Köszönöm a
jóságodat, felséges királyom, de nekem mennem
kell, hanem visszatérek még hozzád.
- Hát vigy
magaddal az útra ezüstöt, aranyat, s mindent,
ami kell.
- Nem kell
nekem sem arany, sem ezüst, felséges királyom,
add nekem a legrosszabb lovadat, a
legrozsdásabb kardodat, legszennyesebb
ingedet, s az elég lesz nekem.
"No - gondolta
a király -, ezt bizonyosan a leányom
tanácsolta neki, de jól van, neki adom."
Azt mondta Vas
Lacinak:
- Mindent jobb
szívvel adtam volna, fiam, de megmentetted a
leányom életét, hát legyen a tiéd a ló is, a
kard is, az ing is.
Azzal kimentek
a ménesbe, kiválasztották a legrosszabb lovat.
Olyan bogos volt, olyan sánta volt, alig
tudott lépni. Aztán kiválasztották a
legrozsdásabb kardot s a legszennyesebb inget.
A kardot mindjárt az oldalára kötötte Vas
Laci, az inget pedig felvette. Amikor
elbúcsúzott, a kígyókirálykisasszony megsúgta
neki:
- Hallod-e, te
királyfi, jól vigyázz erre a lóra, mert
táltos. Jól a kardra is, mert amíg ilyen
rozsdás, megölhetsz ezzel akárkit. De jól
vigyázz az ingedre is, nehogy kimossák, mert
amíg szennyesnek marad, kard ezt az inget nem
fogja.
Elindult Vas
Laci, s meg sem állott, míg a gyémántvárhoz
nem ért. Ott volt a legkisebb nénje, szomorú
rabságban a huszonegy fejű sárkánynál. Fölmegy
Laci a gyémántvárba, s ím, elébe szalad a
nénje nagy örvendezéssel:
- Jaj, lelkem
öcsém, édes öcsém, hogy találtál ide?
De mindjárt el
is szomorodott, hullott a könnye, mint a
záporeső, s mondta Lacinak:
- Fordulj
vissza, édes öcsém, lelkem öcsém, mert
elpusztít a huszonegy fejű sárkány. Itt vannak
a bátyáid, s füstre kötötte mind a kettőt, s
úgy aszalja, téged is odaköt.
Azt mondta
Laci:
- Ne félj,
néném, van nekem olyan kardom, hogy azzal
megölöm a sárkányt, ha százfejű is, s olyan
ing van a mellemen, hogy a kard azt nem fogja.
- Ó, édes
öcsém, lelkem öcsém, hiába a kardod, hiába az
inged, a huszonegy fejű sárkányt még meg is
ölheted, de a felesége ördöngös asszony, az
bizonyosan elpusztít téged. Jobb lesz, ha
szépszerivel kiváltasz minket.
Azt mondta
Laci:
- Nem bánom,
megpróbálom szépszerivel.
Fölmennek a
palotába, ott ült aranylócán a huszonegy fejű
sárkány, mellette az ördöngös felesége. Az
asszony csak ránézett Vas Lacira, s tudta,
hogy ki s mi, tudta, hogy miben jár; azt is
tudta, hogy milyen kardja s milyen inge van.
- A nénédért
jöttél, ugye, Vas Laci? - kérdezte az ördöngös
asszony.
- A nénémért
jöttem és a bátyáimért - mondta Vas Laci.
- Jól van,
elviheted a nénédet is, a bátyáidat is, csak
add az uramnak azt a rozsdás kardot s azt a
szennyes inget, ami a melleden van.
Egy szóval sem
ellenkezett Vas Laci, leoldotta kardját,
levette magáról a szennyes inget, s odaadta a
sárkánynak.
Nagyot kacagott
az ördöngös asszony, de még a huszonegy fejű
sárkány is.
- No, te
világbolondja - mondotta a sárkány -, most
kezemben az életed.
Mondotta Vas
Laci:
- Igazad van,
huszonegy fejű sárkány, világbolondja vagyok,
látom, hogy vége az életemnek, csak addig
kegyelmezz az életemnek, amíg elbúcsúzok a
lovamtól.
A sárkány
megengedte jó szívvel, s Laci kiment az
udvarba, nyakába borult a lovának, s
elmondotta neki keserves könnyhullatások közt,
hogy mi történt.
- Szerencséd -
mondotta a táltos -, hogy csak a kardodat s az
ingedet kérte, s én nem jutottam az eszébe.
Kérd meg a sárkányt, hogy ha összevagdalja a
testedet, tegye belé egy zsákba, akassza fel a
nyereg kápájára, s én majd hazaviszlek a
kígyókirályhoz, hátha az még segíthet rajtad.
Visszamegy Laci
a palotába, s kérdi a sárkány:
- Na,
elbúcsúztál a lovadtól, Vas Laci?
- Elbúcsúztam,
huszonegy fejű sárkány, most már megölhetsz,
miszlikbe vagdalhatod a testemet, csak arra
kérlek, tedd belé egy zsákba minden
porcikámat, akaszd föl a lovamra, hadd menjen
vele világnak.
- Megteszem jó
szívvel - mondotta a sárkány.
Azzal csak
kirántotta a rozsdás kardot, ezer darabra
vagdalta Vas Lacit, aztán minden
csontját-bontját fölszedte, egy zsákba
belérakta, a zsákot felakasztotta a ló hátára,
s a ló elnyargalt, mint a szélvész, még annál
is sebesebben.
Egyszer csak a
kígyókirály valami nagy zúgás-búgást hall, s
mondja a leányának:
- Valami nagy
szerencsétlenség történhetett Vas Lacival,
leányom, mert hallom, hogy jő a táltos. Hamar
szólj a legényeknek, hogy tegyenek nagy tüzet
a kapu elé, hogy a tűz lángjával hűtse le
magát, mert hallom, hogy nagy haraggal vágtat
hazafelé.
Hirtelen nagy
tüzet raknak a kapu elé, akkorát, hogy a
lángja s a füstje felcsapott a magas
levegőégbe. Hát jő a táltos, vágtat, mint a
gondolat, neki a tűznek, s egy szempillantásra
mind elnyeli a lángot, és attól egy kissé
lehülepedett.
Lejő a király s
a királykisasszony az udvarra, kérdik a
táltost:
- Mi baj, mi
történt?
Mondja a
táltos:
- Hazahoztam
Vas Lacit, miszlikbe vagdalta a huszonegy fejű
sárkány.
Levették a
zsákot a nyeregről, felvitték a palotába,
aztán belefújt a sípjába a kígyókirály, s
jöttek a kígyók mindenfelől, csak úgy
nyüzsögtek az udvaron, s várták a kígyókirály
parancsolatját.
- Eredjetek -
parancsolta a király -, hozzatok mindenféle
forrasztófüveket.
Amennyi kígyó
volt, erre a szóra mind eltűnt, mintha a föld
nyelte volna el. Elszéledtek erdőn, mezőn,
szedték a forrasztófüveket, vitték a király
udvarába. A forrasztófüvekkel a
királykisasszony megkenegette Vas Laci húsát,
csontját, minden porcikáját összeforrasztotta,
s hát, uram, teremtőm, hétszerte szebb és
erősebb lett, mint volt annak előtte. Aztán
ott tartották egy hétig, kettőig, s
megtanították mindenféle bűbájos mesterségre.
Úgy indult el ismét Vas Laci a gyémántvárba.
Hanem most nem ment ám fel oda. Volt a
huszonegy fejű sárkány kertjében egy nagy
halastó, odament Vas Laci, annak a partján
keresztülbucskázott a fején, aranykacsa lett
belőle, belement a tóba, s ott úszkált egész
nap. Arra megy egyszer a huszonegy fejű
sárkány felesége, látja az aranykacsát, s
mindjárt gondolta; hogy az a kacsa Vas Laci
lehet. Jött a huszonegy fejű sárkány is, s
nézte nagy gyönyörűséggel a kacsát.
- Jaj de szép
kacsa, jaj de szép, ilyet még nem láttam -
mondotta a sárkány. - No, ennek jó gondját
viseljük.
Mondotta az
ördöngös asszony:
- Bizony ne
viseld te annak semmiféle gondját, mert én úgy
megkívántam a máját, hogy ha nem ehetem
belőle, szörnyethalok.
- Jól van -
mondta a sárkány -, hát ha megkívántad, egyél
belőle. - S elővette a nyilát, rálőtt a
kacsára. Rálőtt százszor is, de egyszer sem
találta, mert a kacsa mindig a víz alá bukott.
- No, megállj!
- kiáltotta a sárkány. - Ha meg nem tudlak
lőni, megfoglak!
Ledobta a tó
partjára a rozsdás kardját, le a ruháját, s a
ruhájával a szennyes inget is, beleugrott a
tóba, úszott a kacsa után. De amint
beleugrott, a kacsa kiröppent a tó partjára,
átalbucskázott a fején, ismét Vas Laci lett
belőle, fölkapta a kardot, felvette a szennyes
inget, s azt mondta a sárkánynak:
- No, most
gyere ki!
Hát hiszen
kijött a sárkány, de ha kijött, fűbe is
harapott mindjárt. Az ördöngös asszony
ijedtében felült egy seprűre, s elvágtatott,
Laci pedig ment nagy örömmel fel a palotába,
ott a füstről levette a bátyjait. Meg voltak
aszalva szegények, mint a szilva. Aztán
elindult a nénjével, föltették egy szekérre a
bátyjaik testét, s mentek a kígyókirály
udvarába.
Felmennek a
palotába, de Lacinak szeme-szája tátva maradt,
mikor a kígyókirály mellett meglátja leányát.
Nem volt az többé kígyó, hanem gyönyörűséges
szép leány, akinek egy fényes csillag
ragyogott a homlokán.
Mindjárt hoztak
is mindenféle csodafüveket, megkenegették a
két idősebb királyfi testét, talpra állították
őket, s aztán mentek haza a
leánytestvéreikkel. Csak Vas Laci maradt ott a
kígyókirály udvarában, mert ott mindjárt
feleségül vette a kígyókirálykisasszonyt. Az
öreg kígyókirály átaladta neki egész országát
s rettentő nagy gazdagságát.
Még ma is
élnek, ha meg nem haltak.
|