SZÓLÓ SZŐLŐ, MOSOLYGÓ ALMA, CSENGŐ BARACK
Volt egyszer egy király
s annak három szép leánya. Ez a király
egyszer, mikor a vásárra ment, megkérdezte a
leányaitól: na, leányok, mit hozzak nektek a
vásárról?
Azt mondta a legidősebb:
- Hozzon nekem,
édesapám, aranyruhát.
Azt mondta a középső:
- Nekem pedig
ezüstruhát.
- Hát neked mit hozzak?
- kérdezte a legkisebbiket.
- Nekem, édesapám -
felelte a legkisebb királykisasszony -, szóló
szőlőt, mosolygó almát és csengő barackot.
- Hm - csóválgatta fejét
a király -, még ezt sem hallottam, de ha van
ilyen a világon, majd hozok én neked, leányom.
Elment a király a
vásárra, s vett is mindjárt aranyruhát a
legidősebb leányának, ezüstöt a középsőnek, de
szóló szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot
nem talált, pedig végigjárt minden boltot.
Búsult a király, hogy
éppen a legkedvesebb leányának nem
teljesítheti a kívánságát. "No - gondolta
magában -, csak érjek haza, kihirdettetem az
országban, hogy akinek van szóló szőlője,
mosolygó almája, csengő barackja, csak hozza
az udvaromba, annyi aranyat adok érte, hogy
holtig úr lesz abból."
Ahogy ezt éppen így
elgondolá, nagyot zökken a hintaja, s úgy
megragad a sárban, hogy a paripák meg sem
tudtak mozdulni. Eleget rityegtetett,
pattogtatott a kocsis, de a paripák úgy
állottak egy helyben, mintha odacövekelték
volna.
Mérgelődött a király, de
nagyon. Hogy is ne mérgelődött volna, mikor a
paripái máskor kis híja volt, hogy lerúgják a
csillagot az égből, s most ezt a könnyű hintót
sem tudták megmozdítani. Nosza, emberekért
küldött a faluba, s szaladt is a falu népe
lovastul, ökröstül, kutyástul, macskástul
annak a hírére, hogy elakadt a király hintaja.
De bizony hiába csődült
össze a falu, meg sem tudták mozdítani a
hintót.
Egyszerre csak, amint
ott kínlódnának, odasompolyodik egy disznó, s
mondja a királynak:
- Röf, röf, röf,
felséges királyom, add nekem a legkisebbik
leányodat, s egyszeribe kiszabadítlak
lovastul, hintóstul, mindenestül.
Szeme-szája elállt a
királynak a nagy álmélkodástól: hát ez aztán
mi az isten csodája!
De mit gondolt, mit nem,
azt mondta a disznónak:
- Jól van, hadd lám, mit
tudsz. Itt a kezem, nem disznóláb, ha
kiszabadítasz; neked adom a legkisebbik
leányomat.
A disznónak sem kellett
több, az orrát bedugta a kerékfentők közé,
egyet lódított a keréken, s azzal hopp! csak
úgy röpült ki a kocsi a sárból, nekiiramodtak
a paripák, s egy pillantásra hazaröpítették a
királyt.
Ahogy hazaért, előszedte
az aranyruhát, ezüstruhát, s átaladta a két
idősebb leányának. A legkisebbik leánynak azt
mondta nagy búsan:
- Látod, látod, leányom,
mért nem kívántál te is ruhát, mert szóló
szőlőt, mosolygó almát s csengő barackot nem
találtam az egész vásárban.
De még jó kereken ki sem
mondhatta ezt, hallja, hogy jön a disznó nagy
röfögéssel. Kinéz az ablakon nagy ijedten, s
hát látja, hogy az csakugyan az a disznó,
amelyiknek a legkisebbik leányát ígérte. S a
beste állatja még taligát is hozott magával,
bizonyosan abban akarja elvinni az ő
legkedvesebb leányát.
Az ám, fel is röfögött
az ablakba mindjárt:
- Röf, röf, röf,
felséges királyom, eljöttem a leányodért. Röf,
röf, röf, küldd le, hadd viszem a taligámon.
"Megállj - gondolta
magában a király -, majd küldök én neked
leányt."
Nagy hirtelen
felöltöztettek egy parasztleányt szép aranyos
ruhába, s leküldték a disznóhoz. De hiszen nem
volt ez olyan feje lágyára esett disznó!
Felröfög a királynak:
- Röf, röf, röf,
felséges királyom, ez nem a te leányod.
Hej, még csak most bánta
meg igazán a király, hogy olyan nagy bolondot
csinált, s még kezet is adott egy koszos
disznónak.
Hát még a kicsi
királykisasszony! Úgy sírt, úgy jajgatott,
hogy zengett belé a palota, s azt mondta,
inkább szörnyű halált hal, semhogy disznónak
legyen a felesége.
De hiába sírt, hiába
jajgatott, a földhöz is hiába vágta magát, a
király azt mondta keserves könnyhullatások
közt:
- Már hiába, édes
leányom, neki ígértelek, menned kell.
Hanem közben megint
gondolt egyet a király, felöltöztette a
leányát rongyos, piszkos ruhába, s úgy
küldötte le. Hátha így majd nem tetszik a
disznónak.
No hiszen, ezt ugyan
rosszul gondolta!
A disznó, mikor meglátta
a királykisasszonyt, majd kiugrott a bőréből
nagy örömében. Felkapta a leányt, szépen a
taligára ültette, s vitte nagy röfögéssel:
- Röf, röf, röf, ne
sírj, királykisasszony, jó dolgod lesz nálam!
Sírt a királykisasszony
keservesen, de a disznó csak röfögött:
- Röf, röf, röf, ne
sírj, királykisasszony, mindjárt otthon
leszünk.
De még csak akkor vette
elé a sírás igazán a királykisasszonyt, mikor
a disznó megállott egy ól előtt, abba
bevezette, ott a piszkos szalmára leültette.
- Röf, röf, röf, ez az
én házam, királykisasszony!
Aztán megkínálta
kukoricával:
- Röf, röf, röf, egyél,
királykisasszony!
A királykisasszony csak
sírt, sírt, s addig sírt, míg az álom el nem
nyomta.
- Röf, röf, röf - mondta
a disznó -, csak aludjál, királykisasszony,
holnap a bánatod örömre változik.
Aludt, aludt a
királykisasszony, s másnap délig fel sem
ébredt. Déli harangszóra kinyitja a szemét, s
hát - láss csodát! - majd megvakul a szertelen
ragyogástól! Disznóólban feküdt le, s ihol,
palotában ébredt föl. Szalmára feküdt, s ihol,
most selyem derékaljon fekszik. S ahogy
kinyitotta a szemét, egy sereg leány szaladott
az ágyához, s kérdezték nagy alázatosan:
- Mit parancsol,
felséges kisasszony?
Egyszeribe hoztak neki
szebbnél szebb ruhákat, csak úgy csillogtak
ezüsttől, aranytól, gyémánttól, s
felöltöztették módisan. Aztán bevezették a
szomszéd szobába.
Hát ott ül a terített
asztalnál egy dali szép ifjú, szalad elébe, a
kezét megfogja, s asztalhoz vezeti.
S mondja neki a dali
szép ifjú:
- Ülj le ide bátran,
szép királykisasszony. Tied itt minden, amit a
szemed lát. Tied vagyok én is, ha meg nem
vetsz engem.
- Hát te ki vagy s mi
vagy? - kérdezte a leány.
Azt mondja az ifjú:
- Majd elmondom neked,
szép királykisasszony. Gyere most a kertbe.
Szépen a karjára vette a
királykisasszonyt, s lementek a kertbe. S hát,
amint lemennek, elejébe hajlik egy kis
szőlőtőke, s szólnak a fürtjei:
- Szakíts le, szakíts
le, szép királykisasszony!
- Ez a szóló szőlő -
mondja az ifjú.
Mentek tovább, s hát egy
almafáról olyan szépen mosolyognak le rá a
pici piros almák.
- Látod itt van a
mosolygó alma - mondja az ifjú.
Továbbmentek, s csak
megcsendül egyszerre az egész kert! Néz a
királykisasszony erre-arra, s kérdi:
- Mi cseng olyan szépen?
- Nézd - mondja az ifjú
-, ott az a barackfa. Csengő barack terem
rajta!
Hej, megörült a
királykisasszony, azt sem tudja, sírjon-e,
nevessen-e nagy örömében.
- Látod - fordult hozzá
az ifjú -, van az én kertemben szóló szőlő,
mosolygó alma, csengő barack, amit te
kívántál. Itt maradsz-e, leszel-e a feleségem?
Nem kérdette másodszor a
királykisasszony, nyakába borult a szép
ifjúnak, s azt mondta:
- Itt maradok biz én,
ásó-kapa s a nagyharang válasszon el tőled.
Az ifjú aztán elbeszélte
neki, hogy ő királyfi volt, de egy gonosz
tündér disznónak varázsolta, s azzal átkozta
meg, hogy mindaddig az maradjon, míg nem akad
egy leány, aki szóló szőlőt, mosolygó almát s
csengő barackot kíván.
Még aznap hírül adták a
királykisasszony apjának, hogy csak jöjjön
egész udvarával a lakodalomra. De bezzeg
csaptak is hét országra szóló lakodalmat.
Még ma is élnek, ha meg
nem haltak.
|