SZABÓ
LŐRINC
VERSEK A GYEREKSZOBÁBÓL
I.
Kicsi vagyok én
Kicsi vagyok én,
majd megnövök én,
mint a tüdő a fazékból,
kidagadok én.
Kicsi vagyok én,
majd megnövök én,
apámnál is, anyámnál is
nagyobb leszek én.
Kicsi vagyok én,
erős leszek én,
világ minden óriását
földhöz vágom én.
Kicsi vagyok én,
bátor leszek én,
óriások palotáit
elfoglalom én.
Kicsi vagyok én,
nagy úr leszek én,
aranyszobát adok minden
testvéremnek én.
Kicsi vagyok én,
vezér leszek én,
én leszek a legjobb ember
a föld kerekén!
II.
Hörpentő
Gá-gá, bíró, bumbele Máté,
nem apádé, nem anyádé,
tied ez a nagy karéj,
tej van hozzá, hófehér.
Míg ezt szépen megiszod,
Húz a liba papucsot,
indul messze Angliába,
fél, hogy fázni fog a lába.
Azt üzeni: odaér,
mire elfogy a karéj,
s ahogy iszod a tejet,
kortyok szerint lépeget:
lép,
lép,
lépeget,
még,
még, még egyet -
az utolsót! Í’gy ni! Már
egész üres a pohár!
Ennek aztán örvendek,
s én is nagyot hörpentek.
III.
A
szél meg a nap
Licskes-lucskos szürke bácsi
(Hujj, hujj, én a szél vagyok!)
kék udvarban seprűjével
megkergette a napot.
Szél mondta: Hujj, hujj, hujj!
Nap mondta: Bujj, bujj, bujj!
Szél kergette,
utólérte,
jól megverte a napot;
megkergette,
utólérte,
jól megverte,
összetörte,
kék udvarból kiseperte,
kendőjébe bekötötte,
mondjátok meg: hova tette?
Zsebretette a napot.
Zsebretette? Zsebre ő!
Azért van most rossz idő.
IV.
Esik a hó
Szárnya van, de nem madár,
repülőgép, amin
jár,
szél röpíti, az a gépe,
így ül a ház tetejére.
Ház tetején sok a drót,
megnézi a rádiót,
belebúj a telefónba,
lisztet rendel a malomban.
Lisztjét szórja égre-földre,
fehér lesz a világ tőle,
lisztet prüszköl hegyre-völgyre,
fehér már a város tőle:
fehér már az utca,
fehér már a muszka,
pepita a néger,
nincs Fekete Péter,
sehol,
de sehol
nincs más fekete,
csak a Bodri
kutyának
az orra
hegye -
és reggel az utca, a muszka, a néger,
a taxi, a Maxi, a Bodri, a Péter
és ráadásul a rádió
mind azt kiabálja, hogy esik a hó!
V.
Veszedelem
Ütöttem. Ő is ütött, ahol ért.
Szeretnéd tudni, hogy miért?
Nekem volt pénzem, neki nem,
ebből lett a veszedelem.
1933
TAVASZ
"Mi az?" - kérdezte Vén Rigó.
"Tavasz" - felelt a Nap.
"Megjött?" - kérdezte Vén Rigó.
"Meg ám!" - felelt a Nap.
"Szeretsz?" - kérdezte Vén Rigó.
"Szeretlek!" - szólt a Nap.
"Akkor hát szép lesz a világ?"
"Még szebb és boldogabb!"
ARANY NAP
- Arany Nap, mit mesterkedel?
- Készítem a nyarat.
- Hát még mit? - Fákat gyártok és
tücsköt és bogarat.
- Nekem mit? - Búzát, krumplit és
szőlőt és mogyorót,
s vigyázok rá, hogy legyen a
tányérodon spenót.
- Borzasztó! Azt nem szeretem!
- Nem baj! Ma megeszed,
jutalmul télre fényt dugok
a föld alá: szenet!
CSIGABIGA
Napos mohán
melegszik a
botszemü kis
csigabiga;
korán kibújt
s most vár, pihen,
fél és örül,
mint a szivem,
nem tudva: itt
van-e a tél
vagy új tavaszt
hoz már a szél;
nem tudja még,
mi a világ:
ibolya? vagy
csak hóvirág?
NEFELEJCS
A virágokból először a kék
nefelejcs tetszett: azt a szép nevét
külön is megszerettem, hogy olyan
beszélgetős és hogy értelme van:
szinte rászól az emberre vele,
úgy kér (s nyilván fontos neki, ugye,
ha kéri?), hogy: ne felejts! Többnyire
jól hallottam, egész világosan,
égszin hangját, néha meg én magam
sugtam, vagy nem is sugtam, csak olyan
nagyon vártam már, hogy tán a szivem
szólt helyette vagy éppen a fülem:
ilyenkor nem tudtam, képzelem-e
vagy tényleg csalok, neki, a neve
mondásával?... De még ha csalok is,
nyugtattam meg magamat, az a kis
segítség semmi, hisz úgy szeretem;
s dehogy felejtem, nem én, sohasem!
CILA
Cila, Cilu, Cinciri-Minciri.
Behálóznak a mozdulatai.
Itt sétál az íróasztalomon:
nők vonulnak át tükrös agyamon.
Ha valami jó az eszébe jut,
mint két szikrázó, vörös alagút
gyúl s mélyül rögtön kék-sárga szeme.
Légy zümmög tova -- szinte száll vele,
s aztán tíz percig nézi a plafont:
mi az a gyanus kis fekete pont?
Az imént papírral futballozott,
függönybe, szőnyegbe csavarodott,
most felugrik, s fűtőtestre ül,
könyvekre, az a helye. És örűl,
-- nem, nem örűl: ásít, nyujtózkodik,
végül göngyöleggé kunkorodik.
Cilu, Cinciri, hófehér Cila!
Úgy sajnálom, hogy nem beszél soha...
VADLIBA
Vivivi-lululu! - Nincs hiba:
fürdik a hajnali vadliba.
Háza nád és
fészke sás,
hangja könnyű
csivogás;
ha rádörrent
a vadász,
akkor se megy
világgá,
csak kiált, hogy:
Gigágá!
S repül a rétre, zöld lagziba,
s ott legel estig a vadliba.
Vivivi-lululu! - mondja, ha
hazahúz este a vadliba.
Várja tó és
várja sás,
van még nyári
napja száz;
elhibázta
a vadász,
nem kell menni
világgá,
nem kiált, hogy:
Gigágá!
Vivivi-lululu! - Nincs hiba:
hajnalig alszik a vadliba.
FICSERI-FÜSTI
Fecske, te, ficseri, füsti fecske,
futár az egek meg a konyha között,
ki a tárt ajtón ki-beszökve-repesve
szemünket a tiszta azúrba kötöd,
mi csalt ide, tavalyi
tanyádra, ficseri,
villafarkú, dalröpke vándor,
a nagy vizek és hegyek felett
Magyarországra Afrikából:
micsoda hűség, mily szeretet?
"Mit, mit?" - csicseregsz, ha kérdelek: - "Itt, itt!" -
csivogod, ha kereslek, s már tovatűnsz.
"Mit vitt?" - társad kérdi; de: - "Csitt, csitt!" -
inted le, ahogy megint berepülsz.
Nem értelek, isteni
vendég, te ficseri,
csak nézem, hogy körözöl elegánsan
a csupaszáj-fiaidnak enni hogy adsz:
áldás lakik a fehérfalu házban,
ficseri-füsti, ahol te laksz.
Pedig gyötrődsz, te vidámszavu fecske,
te szép, te citeraénekű:
mint lelket a bűn, fészked nyüve-szennye
folyton emészt, a rüh, bolha, tetű.
"Csitt, csitt!" - keserű
szavad is gyönyörű:
ha csak villansz, önzőn felejtem
nyomorod, nyílgyors, légi vadász,
s - "Vigy, vigy!" - hintázom a végtelenben
kék szárnyadon, elragadtatás.
Mert ott aztán te vagy úr, ti vagytok
urak az arany gömb alatt,
szédűltök, ahogy föl-, ahogy lecsaptok
(világnagy csókban a gondolat);
ég hangos halai,
fecsegtek, ficseri:
a mindenség öröme tolong a
táncotokban, az életetek -
nem is figyeltek rá, hogy a konyha
álmát a mennybe kötitek.
SOKAT TUD AZ ÉN KEZEM
Sokat tud az én kezem,
sokat tud az ujjam,
benne mindenféle régi
s mindenféle új van.
A régi a lecke,
s én gyártom az újat,
hogy megnőve szép hazámnak
segíteni tudjak.
Festek, írok, építek
tornyot, hidat, embert,
papíromon sok a ház és
csak úgy nyit a sok kert.
Betű gurul, neve ó,
arca, mint a holdé;
szeme nő és farkat ereszt:
most úgy hívják, hogy gé.
Rajz, betű és száz tudás
van az én ujjamban,
bennem is nő, szépül, épül,
ami odakinn van.
Jó szerszám az én kezem,
az eszem se rosszabb,
gyönyörű ma a világ, de
gyönyörűbb lesz holnap.
BETEGÁGYON
Mintha kilyukadt volna, úgy fáj
a hátam s mellem közepe,
gyilokként áll bennem a szúrás,
a képzelt dárda vas nyele:
érzem kemény és hideg ércét,
és valahányszor köhögök,
a nagy, nehéz rúd szinte reng a
lapockám s bordáim között.
Komisz egy kín! Hiába mondom,
hogy csak meghültem egy kicsit,
a test, a fájó, nyomorult test
lehúz, magához nyomorít:
le kell feküdnöm... Fekszem is már,
vetkezem... Jólesik az ágy...
Ha ez ízelítő a sírból,
nem szidom többé a halált.
És most, minthogyha tíz-húsz évet
öregednék, egyszerre, vagy
minthogyha már a túlvilágról
figyelném földi kínomat,
idegenűl és csodálkozva
nézek végig a testemen,
s kezdem hinni, hogy nemcsak ez volt,
nemcsak ez lesz az életem:
eszembe jut, hogy három éve
éppily idegen és nyugodt
lélekkel néztem rossz fogamra,
melyet az orvos kihuzott,
a rossz fogra, mellyel egy voltam
véresen és keservesen,
és amelyről már kiderült, hogy
mégsem volt azonos velem.
1938
IMA
A GYERMEKEKÉRT
Fák, csillagok, állatok és kövek,
szeressétek a gyermekeimet.
Ha messze voltak tőlem, azalatt
eddig is rátok bíztam sorsukat.
Énhozzám mindig csak jók voltatok,
szeressétek őket, ha meghalok.
Tél, tavasz, nyár, ősz, folyók, ligetek,
szeressétek a gyermekeimet.
Te, homokos, köves, aszfaltos út,
vezesd okosan a lányt, a fiút.
Csókold helyettem, szél, az arcukat,
fű, kő, légy párna a fejük alatt.
Kináld őket gyümölccsel, almafa,
tanítsd őket csillagos éjszaka.
Tanítsd, melengesd te is, drága nap,
csempészd zsebükbe titkos aranyad.
S ti mind, él‹ és holt anyagok,
tanítsátok őket, felhők, sasok,
vad villámok, jó hangyák, kis csigák,
vigyázz reájuk, hatalmas világ.
Az ember gonosz, benne nem bízom.
De tűz, víz, ég, s föld igaz rokonom.
Igaz rokon, hozzátok fordulok,
tűz, víz, ég s föld leszek, ha meghalok;
tűz, víz, ég és föld s minden istenek:
szeressétek, akiket szeretek!
MADARAK
Hogy lármáznak! milyen szemtelenek!
Tetszenek és megszégyenítenek
s úgy magyarázzák az igazukat,
hogy meg kell értenem a szavukat,
madár szavukat, hogy ez nem elég
és adjak, még, és még, és újra még.
Mit tehetek? Nevetek és adok,
szalonnabőrt, kölest és tökmagot,
ami akad... Míg kint teszek-veszek,
messziről lesik az erkélyemet,
s alig jövök be, tollas seregük
rögtön itt van, itt röpdös mindenütt.
Én meg elnézem az üvegen át
a szárnyas éhség fázó csapatát,
a nyüzsgő hadat, a verebekét,
s a gyáva rigót, ijedt cinegét,
nézem őket s szégyellem magamat:
könnyű szeretni a madarakat!
Könnyű bizony... És elgondolkozom
ellenségeken és barátokon,
eszembe jut ez meg az, ami jót
emberrel tettem: almát és diót
dugtam itt-ott, tanítást, könyvet és
orvosságot, néha valami pénzt,
rossz ruhát, szép szót... s hogy a hátamon
vittem fel egyszer a hegyoldalon
egy beteget... És hogy... Összeadok
sok kis emléket... és elborzadok:
nekem sok volt, másnak mégis mit ért?
Mit tehet az ember az emberért?
Mit tehettem?!... Szégyellem magamat...
Madarak verik az ablakomat.
Éheznek, fáznak. Mint az emberek.
ne tegyem azt se, amit tehetek?
Madarak... No még egy marék magot!
...És elfüggönyözöm az ablakot.
NYITNIKÉK
Alszik a hóban
a hegy, a völgy;
hallgat az erdő,
hallgat a föld.
Mikor legutóbb
jártam itt,
nyár nyitogatta
pipacsait,
a nyár nyitogatta,
temette az ősz;
és volt, aki vesztett,
és nincs, aki győz.
Lombnak, virágnak
nyoma sehol,
fekete csontváz
a fa, a bokor,
s halotti csipke
a díszük is,
az a törékeny
tündéri dísz,
mit rájuk aggat
éjszaka
fehér kezével
a zuzmara.
Alszik a hóban
a hegy, a völgy,
hallgat az erdő,
hallgat a föld.
Egyszerre mégis
rezzen a táj:
hármat fütyül
egy kis madár.
Háromszor hármat
lüktet a dala,
vígan, szaporán, mint
éles fuvola.
Az a fuvolás
a Nyitnikék!
Már kezdi is újra
az énekét:
kék füttyre mindig
'kvart' lefelé:
nem sok, de örülni
ez is elég.
Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
szívnek és tavasznak
nyílni kék!
Nyitni, de - nyitni, de -
nyitni kék!
Fütyülöm én is
énekét.
Nyitni kék, fütyüli,
nyitni kék,
a telet bírni
illenék!
Bírni és bízni
illenék!
Fütyül és elszáll
a Nyitnikék.
Nyitni kék! - fütyülök
utána
s nézek az eltűnő
madárra.
Nyitni kék, fütyülöm,
nyitni kék,
hinni és bízni
kellenék,
mint az a fázó
kis madár,
aki sírja, de bírja,
ami fáj,
akinek tele rosszabb,
mint az enyém,
és aki mégis
csupa remény.
Nyitni kék, indulok,
nyitni kék,
fog az én szívem is
nyitni még.
Nyitni kék! Ébred
a hegy, a völgy,
tudom, mire gondol
a néma föld.
Ő volt a szája,
a Nyitnikék,
elmondta a holnap
üzenetét:
a hitet, a vágyat
fütyülte szét,
kinyitotta a föld
örök szivét:
fütty-fütty-fütty, nyitni kék,
nyitni kék -
Nyisd ki, te, versem,
az emberekét!
1933
TÉLI ESTE
Lócika megjött, hároméves,
a szél kicsípte, friss, piros,
veti mackóját, s magyarázza,
hogy nincs odaki semmi rossz,
és füstöl a ló orra, és ő
nem borult fel a ródlival,
s az ablaknál ölembe mászik
a kinéz és szól: - Csak az a baj,
hogy korán kellett hazajönni!
- s mesél és nézi csillogó
szemmel, hogy táncoltatja ott kint
fehér pillangóit a hó.
Mesél, s én érzem, gyönge szíve
a kezem alatt hogy dobog,
és egy őzike jut eszembe,
erdő és erős farkasok,
és háború és védtelenség,
és mindaz, ami hazajövet
láttam az utcákon, s amit ti,
ti is tudtok mind, emberek:
mind ami kín itt van köröttünk
s ami már ki se mondható,
mert ami még kimondható,
már az is csak irtózni jó.
... Mi lesz, őzike?...A gyerek újra
tapsol: -- Apu, de szép a tél! --
Jó volna hinni, néki hinni,
aki nem tudja, mit beszél.
1933
LÓCI ELALSZIK
Azt hittük, már rég alszik, és
egyszerre frissen, hangosan
megszólalt a szomszéd szobából
Lóci, a kisfiam.
"Anyuka, kit temetnek el?"
- kérdezte; és mi, a nagyok,
összenéztünk, és a szemünkben
veszély volt és titok,
hogy mire gondol Lóci és
mitől fél, hol jár az esze,
s a meglepetés zavarában
nem felelt neki senki sem.
"Kit tesznek le a föld alá?"
- sürgette most már a gyerek.
"Azt, aki meghalt" - szólt az anyja
gyorsan és nevetett.
"A-azt?" - békült meg a kicsi,
felejtve minden rossz gyanút.
"Csak azt?...Akkor jó!" - tette hozzá
és most már elaludt.
1933
SZÉL HOZOTT, SZÉL VISZ EL
Köd előttem, köd mögöttem,
isten tudja, honnan jöttem,
szél hozott, szél visz el,
minek kérdjem: mért visz el?
Sose néztem, merre jártam,
a felhőknek kiabáltam,
erdő jött: jaj, be szép!
- megcibáltam üstökét.
Jött az erdő: nekivágtam,
a bozótban őzet láttam,
kergettem, ott maradt,
cirógattam, elszaladt.
Ha elszaladt, hadd szaladjon,
csak szeretőm megmaradjon,
szeretőm: a titok,
ő se tudja, ki vagyok.
Isten tudja, honnan jöttem,
köd előttem, köd mögöttem,
szél hozott, szél visz el,
bolond kérdi, mért visz el?
1923
HAZÁM, KERESZTÉNY EURÓPA
Útálom és arcába vágom:
- Száz év, de tán kétezer óta
őrült, mocskos, aljas világ ez,
ez a farizeus Európa!
Kenyér s jog helyett a szegényt
csitítja karddal, üres éggel
és cinkos lelkiismeretét
avatag és modern mesékkel;
száz év, de már kétezer óta
hány szent vágy halt meg gaz szivében!
Hazám, keresztény Európa,
mi lesz, ha bukására döbben,
mi lesz, ha újra földre száll
a Megcsúfolt és Megfeszített,
s mert jósága, hite, imája
egyszer már mindent elveszített:
mi lesz, ha megjő pokoli
lángszórókkal, gépfegyverekkel,
vassisakos, pestishozó,
bosszúálló angyalsereggel?
Mi lesz, ha megjő Krisztus és
új országot teremt a földön,
ha elhullanak a banditák
s nem lesz több harc, se kard, se börtön,
ha égi szerelmét a földi
szükséghez szabja ama Bárány
s újra megvált - óh, nem a jók,
de a gonoszok vére árán:
hazám, boldogtalan Európa,
ha túléled a harcok végét,
elbírod-e még te az Istent,
a Szeretetet és a Békét?
1923
HAZÁM
Nem faluba, nem Budapestre
és nemcsak magyarnak születtem,
fél Földre süt a nap felettem,
fél Földdel együtt fed az este.
Tanítóm minden, ami él,
apám, a múlt egész világa
s addig terjed hazám határa,
ameddig az agyam elér.
Nagyon szegény, ki büszkeségét
már érdeméből lopja ki
s ripacsként a mellét veri
azért, ami helyette érték:
én azt szeretném, ha hazám,
e föld, hol mindent, ami ember,
vágytam példázni életemmel,
lehetne egykor büszke rám.
1930
SZERETLEK
Szeretlek, szeretlek, szeretlek,
egész nap kutatlak, kereslek,
egész nap sírok a testedért,
szomorú kedves a kedvesért,
egész nap csókolom testedet,
csókolom minden percedet.
Minden percedet csókolom,
nem múlik ízed az ajkamon,
csókolom a földet, ahol jársz,
csókolom a percet, mikor vársz,
messziről kutatlak, kereslek,
szeretlek, szeretlek, szeretlek.
1928
MOSZTÁRI TÜCSÖK
Jó tücsök, ki gyermeknyaraimnak
annyi délutánját telezengted,
elkísértél most is az utamra,
elkísértél messze idegenbe.
Sokhazájú boldog nyári lelked
becirpelt a csattogó vonatba,
zengett tőled az egész Dunántúl,
zengett a sziklás éj; s azután is,
fent a Karszton, s lent, végig a dalmát
szigeteken hű társam maradtál:
idegenbeszédű emberek közt
jó tolmács volt ismerős beszéded.
Aztán jött a tenger, jött a ringó,
sirályszavú, kék bizonytalanság,
négy napon és három éjen által
muzsikás vizekkel laktam együtt,
és mégis, amikor újra parti
ággyal várt az este: mily öröm volt
ablakon át hallani a hangod,
mely a biztos földet énekelte!
Föld fiai vagyunk mind a ketten.
A kanyargó, zord, hegyi vasúton
most is itt vagy, holdfényben, Ragúza
és Mosztár közt, milliószor egy-egy
kis barátom, milliónyi testvér.
Beszólsz hozzám a zúgó vonatba:
itt hazámat juttatod eszembe,
otthon meg, a budai hegyek közt,
ezt a földet fogod énekelni.
1932
LÓCI ÓRIÁS LESZ
Veszekedtem a kisfiammal,
mint törpével egy óriás:
- Lóci, ne kalapáld a bútort!
Lóci, hová mégy, mit csinálsz?
Jössz le rögtön a gázrezsóról?
Ide az ollót! Nem szabad!
Rettenetes, megint ledobtad
az erkélyről a mozsarat!
Hiába szidtam, fenyegettem,
nem is hederített reám;
lépcsőnek használta a könyves
polcokat egész délután,
a kaktusz bimbait lenyírta,
és felboncolta a babát.
Most nagyobb vagyok, mint te! - mondta
s az asztal tetejére állt.
Nem bírtam vele, tönkrenyúzott,
de azért tetszett a kicsi,
s végül, hogy megrakni ne kelljen,
leültem hozzá játszani.
Leguggoltam s az óriásból
negyedórára törpe lett.
(Mi lenne, gondoltam, ha mindig
lent volnál, ahol a gyerek?)
És ahogy én lekuporodtam,
úgy kelt fel rögtön a világ:
tornyok jártak-keltek köröttem,
és minden láb volt, csupa láb,
és megnőtt a magas, a messze,
és csak a padló volt enyém,
mint nyomorult kis rab mozogtam
a szoba börtönfenekén.
És ijesztő volt odalentről,
hogy olyan nagyok a nagyok,
hogy mindent tudnak és erősek,
s én gyönge és kicsi vagyok.
Minden lenézett, megalázott,
és hórihorgas vágy emelt
- föl! föl! - mint az első hajóst, ki
az egek felé szárnyra kelt.
És lassan elfutott a méreg,
hogy mégse szállok, nem növök;
feszengtem, mint kis, észre sem vett
bomba a nagy falak között;
tenni akartam, bosszút állni,
megmutatni, hogy mit tudok.
Negyedóra - és már gyűlöltem
mindenkit, aki elnyomott.
Gyűlöltem, óh hogy meggyűlöltem!...
És akkor, zsupsz, egy pillanat:
Lóci lerántotta az abroszt
s már iszkolt, tudva, hogy kikap.
Felugrottam: Te kölyök! - Aztán:
No, ne félj, - mondtam csendesen.
S magasra emeltem szegénykét,
hogy nagy, hogy óriás legyen.
1933
PISZKOSSÁGOK
Sokszor elszörnyedek magamtól,
hogy egy-egy rossz óra alatt
mi minden megfordul fejemben,
mennyi förtelmes gondolat;
s ha visszanézek tíz-húsz évre,
bűnökre - mennyi tévedés! -
majdnem revolvert ad kezembe
a kései szégyenkezés.
És lassan mégis belenyugszom:
Ilyen voltam, hát mit tegyek?
Akárhogy bánom is ma ezt, azt,
megváltoztatni nem lehet.
És ez a megváltoztathatatlan,
amit most már vállalni kell,
azzal vezekeltet a rosszért,
hogy sohase felejtem el;
de vigasztal is, jóra oktat:
szeretni, ami emberi -
piszkosságaimból tanultam
másoknak megbocsátani.
1933
KIS KLÁRA CSODÁLKOZIK
Jött a kis Klára: -- Apu, adj pénzt!
-- Majd holnap. -- Most! irkára kell! --
Megnéztem mégegyszer a tárcám:
-- Sajnos nincs. -- Ő nem hitte el:
-- Nincs egy pengőd? ugyan, ne viccelj! --
és hangosan fölnevetett:
-- Irkára kell, hát hogyne volna!
-- Kéne, de ha nincs, hol vegyek?
-- No, majd anyu retikülében! --
villant fel ekkor a szeme.
De a retikülben se volt pénz:
-- Ilyet még nem láttam sose --
szólt méltatlankodva a kislány
s ahol valaha pénz akadt,
eredménytelen húzogatta
sorra mind a fiókokat.
-- Csakugyan nincs -- suttogta végül,
aztán kitört keservesen:
-- Egy rendes házban legalább száz
pengő mindig kell hogy legyen!
-- Úgy... száz pengő... -- mondtam, mulatva
és ő folytatta: -- Úgy bizony,
hiszen mi nem vagyunk szegények! --
Ezt hajtogatta makacson,
majd elhallgatott, gyanakodva,
hogy mégse rendes ez a ház,
s szemében a szomorúságnál
nagyobb volt a csodálkozás.
1933
A LÉGY
Az ablaknál volt Lóci, nézte,
hogy mászkál egy légy föl s alá;
szerette volna agyonütni,
de a lelke nem vitte rá.
Én olvastam, Lóci feszengett,
a légy dúdolta énekét.
-- Mondd, apu, -- szólt a gyerek végre --
nem zavar téged ez a légy?
-- Nem engem -- mondtam. Lóci elment
s egy ceruzával visszajött,
és sóváran nézett a légyre,
mely az üvegen zümmögött.
Sóváran és dühösen nézte,
mint vesztett zsákmányt a vadász:
szörnyen bántotta, hogy felébredt
szívében a sajnálkozás.
És szólt: -- Itt nem lehet olvasni! --
-- Megdögölesszem? -- szólt megint.
-- Dögöleszd meg! -- mondtam keményen,
s néztem, a gyerek hogy legyint
egyet-kettőt a ceruzával --
És már nem zümmögött a légy,
és Lóci élvezte a hőstett
s a bűntelenség örömét.
1934
A RÁDIÓ
Lóci beteg volt, sírt egész nap,
kis testéből sütött a láz,
nyűgösködött, tűz-víz gyötörte
és kinin és borogatás:
betegségtől és gyógyulástól
egyformán irtózott szegény,
mindent kívánt és nem mosolygott
se képeskönyvön, se mesén,
pedig egy perc, egy percnyi vigasz,
ha csak megnyugszik egy kicsit,
már álomba ringatta volna
teste és lelke kínjait.
Végül a rádiót akarta.
-- Nyisd csak ki! -- szólt, szorongva, mert
félt, hogy rossz lesz a gép, amelyet
úgy szétcsavargált s összevert.
-- Próbáld meg! -- kérte szomorúan...
S felzendült valami zene,
s oly gyönge volt, hogy rögtön tudtam,
Lóci megint babrált vele,
megint babrált a rádióval;
de most nem bántam, és csak az
járt eszembe, hogy végre itt van
az álomhozó jó vigasz.
Lócit persze a rádió is
kínjában érdekelte csak,
sírt tovább, és hányta-vetette
magát a takaró alatt,
én azonban szerettem volna
a gépet megjavítani,
s addig ütöttem, feszegettem,
míg végképp vége lett neki.
Csalódva mentem a beteghez,
hogy elmarad az öröme;
a gyerek sírt, nem is figyelt rám,
s az anyja szólt: -- Te, Lóci, te,
figyelj csak! az apu egészen
elrontotta a rádiót! --
Lóci felült és megbűvölve
ismételte a szörnyű szót,
hogy: `elrontotta!` és: `egészen!`
és rám nézett, hogy igaz-e?
Bólintottam, s ő már mosolygott
s az anyja szólt -- Meg kellene,
meg kell az aput verni érte!...
Megverjük aput! -- szólt megint. --
S Lóci tapsolt: -- De érdekes lesz! --
s felejtett lázat és kinint,
és szeme ragyogott, hogy íme
kikapok, ha nagy vagyok is,
új erőre kapott az örömtől,
hogy hibáznak a nagyok is,
s elgondolkozva, megnyugodva
hálásan nevetett felém,
és egy kicsit beszélgettünk,
és lassan elaludt szegény.
1934
LÓCI LÁZADÁSA
Karácsonyra feljött vidékről
Lóci kedvence, az apám.
Rossz is lett rögtön Lóci, oly rossz,
hogy délelőtt és délután
tőle visszhangzott az egész ház,
és én már féltem egy kicsit,
hogy itt hiába az okos szó,
itt már csak a terror segít.
Apám, látva, hogy unokája
hogy a nyakamra nő, talán
nevetett magában az ifjabb
ügyetlen apán, a fián,
s ha nem is gondolt vissza arra
az időre mikor velem
bánt el, meg akarta mutatni,
hogy hogy nevelnek helyesen,
s mondott valamit a gyereknek,
fél-tilalmat és fél-panaszt...
Semmi szörnyűt -- csak megelőzött,
hisz olyasmit vagy ugyanazt
mondtam volna esetleg én is...
S szavára Lóci dacosan
összerezzent, és vele én is,
egész úgy, mintha én magam
kaptam volna a szemrehányást,
a szót, a tiltót, büntetőt,
azt, ami oly gyűlöletes volt
harmincegy évvel ezelőtt:
úgy éreztem: most készülődik
ellenem egy másik akarat,
úgy éreztem: lapulni kell, vagy
összetörik a csontomat,
és elöntött a keserűség,
a gyerekkori fájdalom --
És Lóci felelt: -- Csak azért is!
Úgy lesz, ahogy én akarom! --
És apám szólt: -- De nem szabad, mert
apu megbüntet!... -- Lázadó
hang csattant vissza: -- Nem, nem! Én rossz
leszek! csak rossznak lenni jó! --
Néztem apámat: énhelyettem
játszotta meg, hogy szigorú,
és Lócit: s láttam, hogy helyettem
lázadt fel szegény kisfiú:
helyettem lázadt, s amit egykor
nem mertem, most megtette ő,
s egyszerre nagyra nyílt, szabadra,
előttem a nemhitt jövő,
s valamit akartam csinálni,
valami bolondot, vigat,
ami majd mindent elfeledtet,
és szóltam: -- Lóci, gyere csak,
gyere, kis disznó, megtanítlak
röfögni... Röfögtem neki,
és Lóci is röfögni kezdett,
hogy potyogtak könnyei,
és béke lett és már mosolygott
a harminc év kísértete,
Lóci játszott, s én nem sajnáltam
hogy a napom elment vele.
1935
LÓCI ÉS A SZAKADÉK
"Apu!..." Igazán csoda volt, de
még elkaptam a gyereket.
"Látod?!..." mutattam le a mélybe.
Hallgattunk. Lóci reszketett.
Reszketett és csak nagysokára
mondta: "Rémes, hogy az ilyen
életveszélyektől az ember
nem szabadul, csak..." s hirtelen
elakadt. "Csak, ha..." szava ismét
fátyolos lett és remegő.
"Csak ha szót fogad!" mondtam én. És:
"Csak ha már meghalt!" mondta ő.
1937 (Raguza)
LÓCI VERSET Í’R
Ünnep előtt volt. Kint a kertben
húsvéti bárány bégetett,
most borult virágba az alma,
a barackfa már vetkezett,
én meg épp versbe igyekeztem
fogni életet és halált,
mikor egyszerre nyílt az ajtó,
jött Lóci és elémbe állt
s megszólalt: -- Apu, verset írtam!
-- De hisz még nem tudsz írni, te!
-- Nem is írtam, csak kigondoltam.
-- No, halljuk. -- Hát figyelj ide --
szólt Lóci, azzal nekikezdett
s két sorban elmondta a verset:
"Az életet adja, adja,
egyszerre csak abbahagyja."
Én nagyot néztem: -- Ki? Kiről szól
a versed? Ennyi az egész?
-- Hát az istenről, az a címe! --
magyarázta a gyerek; és:
-- Nem kéne még valami hozzá?
kérdeztem én kíváncsian.
-- Nem hát -- felelt ő --, ez az élet,
ebben már minden benne van.
-- Benne van, jól van, igazad van,
szép a vers, menj és játssz tovább! --
Szinte ijedten csókoltam meg
Lóci hatéves homlokát...
Ő elrohant... Kint ragyogott a
tavasz, a bárány bégetett,
s én eltűnődve ezt a verset
írtam a magamé helyett.
1936
A BAGOLY
Kisfiam kieszelte, hogy van
valahol egy mindenható,
aki megbünteti, ha rossz és
csokoládét hoz, hogyha jó.
A nagyurat el is nevezte:
-- Bagoly! -- mondta -- ez a neve! --
De úgy látszik, rám is hasonlít,
mert nagy kerek szemüvege
van a bagolynak: legalább is
így mesélgeti a gyerek;
s akármi történik a házban,
az mind a bagoly műve lett.
A bagoly vitt el reggel engem
és estére ő vitt haza,
a baglyot hívtuk, ha nem ízlett
a gyereknek a vacsora,
s Lóci megtette ezt is, azt is,
amit azelőtt semmikép,
csak azért, hogy bebizonyítsa
külön istene erejét.
Nekem nem tetszett a bagoly, de
tűrten némán egy darabig.
Tegnap azonban elővettem,
s faggatni kezdtem a kicsit:
-- Mondd, Lóci, bagoly igazán van? --
-- Van hát! -- Ismered? -- Ismerem! --
-- De én nem tudok hinni benne,
amíg nem látom, hogy milyen! --
-- Látni fogod! -- jött tűzbe erre
Lóci, s mérgesen otthagyott;
s most a fejét tíz hosszú percig,
gondolom, azon törte, hogy
hogyan tudna meggyőzni engem,
mert végül is előszedett
valami fiók fenekéről
egy régi rossz szemüveget,
s jelentve, hogy a bagoly itt lesz,
kiment az erkélyünkre, és
már kiáltott is: -- Ugye, látod?
Itt van az ablaknál! benéz!
Épp rád néz! szemüvege is van!
Itt a bagoly!... -- Elhallgatott,
s én láttam, hogy csakugyan ott van!
a szemüveges alakot:
láttam Lócit átszellemülten,
ahogy benézett, komolyan
és gőgösen, mint aki érzi,
hogy rettentő szerepe van:
láttam Lócit tágult szemekkel,
sugarasan, mint egy szobor...
S szaladtam a másik szobába
a hírrel, hogy itt a bagoly --
és Lóci, mire visszatértünk,
már bent volt, ugrált, kacagott,
s szemében ragyogott az isten,
aki a lelkében lakott.
1933
AMI MENTHETŐ
Meguntam a szomorúságot,
kínozott épp elég soká,
és most mint valami piszokra,
úgy nézek bosszankodva rá,
úgy nézek rá, mint ellenségre,
ahogy kell, ellenségesen:
legkönnyebb szomorúnak lenni
s erre már nincs időm nekem.
Nincs bizony, mert reggeltől estig
gyermekeimért dolgozom,
pénzem kevesebb, mint tavaly volt
s szívem is megromlott nagyon,
és ez már így lesz, amíg élek,
ezen csak rontani lehet,
igyekszem hát kibírni mindent,
s nem bánom, hogy tönkremegyek:
így mentegetem életemből
ami menthető valahogy,
és néha egy-egy kis időre
már talán boldog is vagyok.
1933
KIS KLÁRA ÉNEKEL
Mintha szellemeket akarnál
idézni, óriásokat,
kiknek hatalma elragad,
úgy ülsz néha a zongoránál,
úgy énekelsz: a túlvilágba
kapcsol valami titkos és
ijesztő átlényegülés,
az isten vagy a semmi vágya.
A zene érlel. Mint imában
a bűnös, vagy mint nyers vasak
a villamos tekercs alatt,
átváltozol az áramában,
s oly erő száll meg, oly varázslat,
hogy már te tanítod apádat.
1938
HANGVERSENY
Háp! Háp! Háp!
Jönnek a Kacsák!
Hej, de szomjas, hej; de éhes
ez a társaság!
Bú! Bú! Bú!
Boci szomorú!
De hogy feszít tyúkjai közt
a Kukurikú!
Röf! Röf! Röf!
Orra sárba döf:
sonka-lábán Kucu néni
fürödni döcög.
Gá! Gá! Gá!
Szalad világgá
Liba mama, ha a Szamár
rábőg, hogy "I-á"!
Rút! Rút! Rút!
Föl is, le is út:
mérges Pulyka, te szereted
csak a háborút!
Bú! Röf! Háp!
Sípok, trombiták:
víg zenével így köszönt e
díszes társaság.
