Petőfi Sándor
Laci te,
hallod-e?
Jer ide,
jer, ha mondom,
rontom-bontom,
ülj meg itten az ölemben,
de ne moccanj, mert különben
meg talállak csípni,
így ni!
Ugye fáj?
Hát ne kiabálj.
Szájadat betedd,
s nyisd ki füledet,
nyisd ki ezt a kis kaput;
majd meglátod, hogy mi fut
rajta át fejedbe...
Egy kis tarka lepke.
Tarka lepke, kis mese,
szállj be Laci fejibe.
Volt egy ember, nagy bajuszos.
Mit csinált? Elment a kúthoz.
De nem volt víz a vederbe,
kapta magát, telemerte.
És vajon minek
merítette meg
azt a vedret?
Tán a kertet
kéne meglocsolnia?
Vagy ihatnék?... Nem biz a.
Telt vederrel a kezében
a mezőre ballag szépen,
ott megállt és körülnézett;
ejnye, vajon mit szemlélhet?
Tán a fényes délibábot?
Hisz olyat már sokat látott...
Vagy a szomszéd falu tornyát?
Hisz azon meg nem sokat lát...
Vagy tán azt az embert
ki amott a kendert
áztatóba hordja?
Arra sincsen gondja.
Mire van hát
Ebugattát!
Már csak megmondom, mi végett
nézi át a mezőséget,
a vizet mért hozta ki?
Ürgét akar önteni.
Ninini:
Ott az ürge,
hu, mi fürge,
mint szalad!
Pillanat,
s odabenn van,
benn a lyukban.
A mi emberünk se rest,
odanyargal egyenest
a lyuk mellé,
s bele önté
a veder vizet;
torkig tele lett.
A szegény kis ürge
egy darabig tűrte,
hanem aztán csak kimászott.
Még az inge is átázott.
A lyuk száján nyakon csípték;
nyakon csípték, hazavitték,
s mostan..
Itt van...
Karjaimban,
mert e fürge,
pajkos ürge,
te vagy Laci, te bizony!
Ej mi a kő! tyúkanyó, kend
a szobában lakik itt bent?
Lám, csak jó az isten, jót ád
hogy fölvitte a kend dolgát!
Itt szaladgál föl és alá,
még a ládára is fölszáll,
eszébe jut, kotkodákol,
s nem verik ki a szobából
Dehogy verik, dehogy verik!
Mint a galambot, etetik,
válogat a kendermagban,
a kiskirály sem él jobban.
Ezért aztán, tyúkanyó, hát
jól megbecsülje kend magát,
iparkodjék, ne legyen ám
tojás szűkében az anyám.
Morzsa kutyánk, hegyezd füled,
hadd beszélek mostan veled,
régi cseléd vagy a háznál,
mindig emberül szolgáltál.
Ezután is jó légy, Morzsa,
kedvet ne kapj a tyúkhúsra,
Élj a tyúkkal barátságba...
anyám egyetlen jószága.
Tarbay Ede
Ha az erdő besötétül,
sűrűbe visz be az út,
Nem látjuk, hogy utunk végül
a sötétben hova jut.
Ha az erdő fája ritkul,
nyílik az ég, süt a nap.
Látod, az út merre fordul,
s ami rossz volt, lemarad.
Minden ösvény, minden út
Minden ösvény, minden út
vezet valamerre,
aszerint, hogy hova jut,
Győrbe, Debrecenbe.
Minden házon kapu van,
minden házon ablak,
ha bekopogsz, megtudod,
milyen népek laknak.
Szép Ernő
Itt helyben született
Pesti tető alatt,
Szereti nagyon a
Tejet meg a halat.
A cicánk lakása
Ötödik emelet,
Soha életében
Nem látott egeret.
Két l-lel, két r-rel
Robogok rollerrel.
Nem ír fel a rendőr,
A kocsim fel nem dől.
Senkit baj ne érjen:
Mindenki kitérjen!
Futva sántikálok,
Aztán vígan állok.
Mint kőszikla állok,
Ugye imponálok!
Pósa Lajos
Cirmos cica dorombol,
hallgatja a komondor,
azt gondolja magába',
hogy szebb az o nótája.
Rá is kezdi: vau-vau,
fut a cica: nyáu-nyáu.
Volt egyszer egy király, annak volt egy lánya,
Széles e világnak szépsége, jósága.
Szép is volt, jó is volt, mindenki szerette,
Tűzhalálba mentek volna tán érette!
Király-apja mégis örökös bút hordott:
Egyetlenegy lánya sohase mosolygott.
Mindig sírt, mindig rítt, egyre hullt a könnye,
Mint a szomorúfűz hulló harmatgyöngye.
Ha kiment sétálni a virágos kertbe,
Messze szállt a lepke, zümmögő méhecske,
Elfonnyadt, elhervadt a nyíló virág is,
Elhallgatott sorba a dalos madár is.
Udvara hű népét elfogta a bánat,
Úgy sajnálta azt a bús liliomszálat!
Feketébe volt az egész város vonva,
Örök gyászt lengetett égbe nyúló tornya.
A király szolgái világszerte jártak,
Nagy baját hirdetni szegény királylánynak.
Hirdették mindenütt csengő csengettyűvel,
Zengő citerával, síró hegedűvel,
Hirdették mindenütt peregő dobszóval,
Könnyet csalogató, bús tárogatóval,
Hogy aki meg tudja szívből kacagtatni:
Király a koronát annak fogja adni.
Gyűltek, gyülekeztek királyfiak, grófok,
Víg cigánylegények, nagy kalapú tótok.
Fél lábon ugráltak, tótágast is álltak,
Még cigánykereket, azt is sokan hánytak.
Öltöztek kecskének, öltöztek majomnak,
Brekegtek, mekegtek és kukorékoltak.
Elkövettek biz ott ezer balga dolgot:
A királykisasszony, hej, csak nem mosolygott!
Betoppan egy legény, Isten tudja, honnat!
Reszkető kezében hegedűt szorongat,
Rá is kezdi mindjárt... Húz is olyan nótát:
Visszacsalja véle a kert pillangóját.
Kinyitja a szemét a hervadt virág is,
Sorba megszólal az elnémult madár is.
Kacagó jókedvvel a táncba ugrik rája
A királynak minden vendége, szolgája.
A főzőkanállal beszalad a kukta,
Palota oldalát majdhogy ki nem rúgta.
Járja a hopmester meg a miniszter is,
Rakja a király is, rakja a bakter is.
Egyszer csak mi történt? Kacag a királylány,
Táncba ugrik õ is a nóta varázsán.
Lehull a varázsnak nagy fekete gyásza,
Piros zászló suhan valamennyi házra,
A királykisasszony tán még most is rakja,
Kacagó jókedvét világba kacagja
Nadányi Zoltán
Anyu
Tudok egy varázsszót,
ha én azt kimondom,
egyszerre elmúlik
minden bajom, gondom.
Ha kávé keserű,
ha mártás savanyú,
csak egy szót kiáltok,
csak annyit, hogy: anyu!
Mindjárt porcukor hull
kávéba, mártásba,
csak egy szóba került,
csak egy kiáltásba.
Keserűből édes,
rosszból csuda jó lesz,
sírásból mosolygás,
olyan csuda-szó ez.
"Anyu, anyu! Anyu!"
hangzik este-reggel,
jaj de sok baj is van
ilyen kis gyerekkel.
"Anyu! Anyu! Anyu!"
most is kiabálom.
Most semmi baj nincsen,
mégis meg nem állom.
Csak látni akarlak,
anyu, fényes csillag;
látni, ahogy jössz, jössz,
mindig jössz, ha hívlak.
Látni sietséged,
angyal szelídséged,
odabújni hozzád,
megölelni téged.
Lászlóffy Aladár
Barátság
Barátom volt Péter,
barátom lett Áron,
egyik mindenképpen,
másik mindenáron.
Szeretem is őket
s õk szeretnek engem,
összetartunk nagyon
ilyen szeretetben
Persze van amikor
ha én másképp látom,
összezördül velem
az egyik barátom.
Milyen hosszú lehet
az a harag, Péter?
Barátságot mérni,
Nincsen olyan méter!
És a duzzogókat
átöleli Áron,
s Péter is belátja,
s én is csak belátom…
Kányádi Sándor
Hogy s hogy nem, de egyszer
Kolozsvárra jövet
elveszett az úton,
el a török követ.
Pedig egyenest az
isztambuli öreg
szultántól jött volna,
ha megjön a követ.
Fényes kísérettel,
ahogyan csak jöhet
Konstantinápolyból
egy szultáni követ.
Födte a lovát is
selyembrokát-szövet,
bíborban, bársonyban
lovagolt a követ.
Turbánjára forgót,
derekára övet
a fényes szultántól
kapott volt a követ.
Csillogtatta a nap
a sok drágakövet:
éjszaka sem veszhet
el egy ilyen követ!
S mégis, amint mondják,
Enyed táján jövet
kámforrá változott,
odalett a követ.
Telt és múlt az idő,
s a szultánnak szöget
ütött a fejébe:
hová lett a követ?
Se híre, se hamva,
kerékbe is töret
mindenkit, ha el
nem kerül a követ.
- Halál fia, aki
parancsot nem követ,
reggelre meglegyen
az elveszett követ! -
Agák, bégek, basák,
ki csak számba jöhet,
indultak keresni,
hol lehet a követ.
Jöttek dérrel-dúrral,
s Enyed táján jövet
kámforrá változtak,
akárcsak a követ.
Dühbe jött a szultán.
- Biztosan egy követ
fújnak a piszkosok
s a hóhányó követ.
Együtt szedik ezek
a tejről a fölet,
de jaj nektek, agák,
bégek, basák s követ! -
Azzal lóra pattant,
s jött, ahogyan jöhet
maga a nagy szultán
s nem holmi kis követ.
Pompáját leírni
fölösleges szöveg,
koldusnak látszana
mellette a követ.
Jött hát, s mit ad Allah!
Enyed táján jövet
eltűnt a szultán is,
akárcsak a követ.
S így a mai napig
nem tudjuk, az öreg
szultántól mi hírrel
jött volna a követ.
Hódolatot kívánt,
vagy csak aranyövet,
ónkupát szegődni
jött volna a követ?
Hódoltatni ide
ugyan jönni jöhet,
de amit kap aztán,
viheti a követ.
Vihetné, de hol van?
Enyed táján jövet
el mégsem párolgott
kámforként a követ!
Gördítsük le hát a
titokról a követ:
vénséges vén pince
mélyén ül a követ.
Az történt ugyanis,
Enyedre béjövet,
szörnyen megszomjazott,
s vizet kért a követ.
- De vízzel Enyeden,
ó, nagyságos követ,
akkor se kínáljuk,
ha kerékbe töret! -
Kortyolt egyet-kettőt,
de minthogyha tüzet,
lett a bortól egyre
szomjasabb a követ.
Lement a pincébe
- elég is a szöveg! -
még most is ott iszik
az elveszett követ.
Agák, bégek, basák,
Enyed táján jövet,
jutottak a nyomon,
ahová a követ.
Ott van a szultán is,
azt fújja az öreg:
- Tudtam én, hogy egyszer
megkerül a követ.
Én is majd folytatom
egy-rímű versömet,
mikor Kolozsvárra
érkezik a követ.
Békák, hû társaim, ti brekegők,
kik énekelve vesztek levegőt,
szeretném megköszönni, cimborák
a sok szép nyári estét, éjszakát,
s hogy még a langyos őszi alkonyok
idején is kuruttyolgattatok.
De már az ősznek, vége annak is,
reszket a nád, lúdbőrzik a víz,
és reggelente ezüst zúzmarát
virágzik a vízmenti fűzfaág.
El-elbújik a hold s a csillagok:
nem szégyen, hogy ti is elbújtatok.
Iszapba bújva várjátok, amíg
a téli világ kitavaszodik.
De hogy nyugalmas legyen álmotok,
olykor-olykor majd kuruttyolgatok,
tavaszra várón breke-brekegek,
amíg végképpen be nem rekedek.
Volt egy fa-katona.
Fából volt a lova;
kengyele, kantárja
a kádár munkája,
fából a patkója:
fa-kovács patkolta;
fából volt faragva
a föld is alatta.
Fa-huszár, fa-vitéz,
hadd látom, mennyit kérsz.
Százat adj lovamért,
ezeret magamért.
Csapj oda, csapj bele,
égjen a tenyere!
Kék kikerics a határ,
s a mogyoróbarka
akkorára nőtt, akár
a mókuska farka.
Fényes, magos lett az ég,
sugarakkal pántos.
Színes szappanbuborék
s fakó levél szálldos.
Hűs csillagok fényeit
őrzi már a harmat:
itt van az ősz, érkezik
s mindent betakargat.
Almavirággal
futkos a szellő,
akár egy kócos
semmirekellő.
Kócosnak kócos,
de nem mihaszna,
okot nem ád õ
soha panaszra.
Füttyöget olykor,
mintha õ volna
a kertek kedves
sárgarigója.
Meghintáztatja
ágon a fészket,
leszáll a földre:
fűhegyen lépked.
Illeg és billeg,
s ha dolga nincsen,
elüldögél egy
kék nefelejcsen.
Tavasszal somfa lennék
talpig aranyban állva,
biztatón mosolyognék
a zsendülő világra.
Nyáron eperfa lennék,
tágas udvaron állnék,
aki alám ül, annak
jól fogna egy kis árnyék.
Ősszel almafa lennék,
piros almákat termõ,
nem is csak egyetlen fa,
hanem almafa-erdő.
Ilyenkor télen aztán
gyertyán vagy fenyő lennék,
hogy aki fázik, égő
tüzemnél melegedjék.
Nagy vásár volt még a
keresztúri vásár,
csizmát venni mikor
oda járt a császár.
Híres volt kivált a
Mátyás-napi vásár,
arra járt el mindig
csizmáért a császár.
No de nem azért volt
híres ez a vásár,
hogy lábbelit venni
oda járt a császár.
Bár a vevőtől is,
kivált ha az császár,
hírre-névre kaphat
olykor egy-egy vásár.
De a keresztúri
nagy kirakóvásár
híréhez-nevéhez
nem kellett a császár.
Portékájáról volt
híres ez a vásár,
azért járt el oda
csizmáért a császár.
Utcák hosszat állott
álló nap a vásár.
Sátortól sátorig
alkudott a császár.
Parolázott, már-már
készen volt a vásár,
egyet gondolt, s azzal
odébbállt a császár.
Addig válogatott,
alkudott a császár,
félő volt, hogy mindjárt
eloszlik a vásár,
s mehet szégyenszemre,
és éppen a császár.
S mit mond otthon, miért
maradt el a vásár?
Járhat majd tavalyi
csizmában a császár,
esztend' ilyenkorig
nem lesz csizmavásár.
Mert csizmát csinálnak,
s máshol is lesz vásár,
de oda nem mehet,
nem bizony a császár.
Menne ő örömmel
máshová, a császár,
de nem oda Buda,
kettőn áll a vásár!
Megmondta az asszony
- otthon ő a császár -:
"Csizmát kend csak Székely-
keresztúron vásál.
Nem pazarolhatunk,
éppen mi, a császár,
mikor ott az olcsó,
nagy tél végi vásár.
Alkudjék csak kelmed,
úgy vásár a vásár."
Ezért alkudozott
napestig a császár.
De nem is maradt el
sohasem a vásár,
estefelé mégis
csizmát vett a császár.
Többnyire Bodrogi
sátorában vásált.
Bodrogi rendszerint
megszánta a császárt.
Pompás áldomással
végződött a vásár,
s karján új csizmával
ment haza a császár.
Búzát vittem a malomba,
hej, de régen volt,
amikor még a Küküllőn
malom duruzsolt.
Megőröltem a búzámat,
lisztje, mint a hó,
Örült neki a ház népe,
kivált nagyanyó.
Sütött is az új búzából
olyan kenyeret,
illatára odagyűltek
mind a gyerekek.
Azóta is azt kívánom:
legyen a világ
olyan, mint a búza közt
a kék búzavirág.
Mindenkinek jusson bőven
illatos-fehér,
ropogósra sütött, foszlós
nagyanyó-kenyér!
A néhai jó öreg Gaál Mózesre,
gyermekkorom regélőjére is emlékezve
Csíkországban, hol az erdők
zöldebbek talán, mint máshol,
ahol ezüst hangú rigók
énekelnek a nagy fákon,
s hol a fenyők olyan mélye,
kapaszkodnak a vén földbe,
kitépni vihar sem tudja
másképpen, csak kettétörve,
van ott a sok nagy hegy között
egy szelíden, szépen hajló,
mint a nyereg, kit viselne
mesebeli óriás ló.
Úgy is hívják: Nyergestető;
egyik kengyelvasa: Kászon,
a másik meg, az innenső,
itt csillogna Csíkkozmáson.
Nemcsak szép, de híres hely is,
fönn a tetőn a nyeregben
ott zöldellnek a fenyőfák
egész Csíkban a legszebben,
ott eresztik legmélyebbre
gyökerüket a vén törzsek,
nem mozdulnak a viharban,
inkább szálig kettétörnek.
Évszázados az az erdő,
áll azóta rendületlen,
szabadságharcosok vére
lüktet lenn a gyökerekben,
mert temető ez az erdő,
és kopjafa minden szál fa,
itt esett el Gál Sándornak
száznál is több katonája.
Véres harc volt, a patak is
vértől áradt azon reggel.
Támadt a cár és a császár
hatalmas nagy hadsereggel.
De a védők nem rettentek
- alig voltak, ha kétszázan -,
álltak, mint a fenyők, a harc
rettentő vad viharában.
Végül csellel, árulással
délre körülvették őket,
meg nem adta magát székely,
mint a szálfák, kettétörtek.
Elámult az ellenség is
ekkora bátorság láttán,
zászlót hajtva temette el
a hősöket a hegy hátán.
Úgy haltak meg a székelyek,
mind egy szálig, olyan bátran,
mint az a görög háromszáz
Termopüle szorosában.
Nem tud róluk a nagyvilág,
hőstettükről nem beszélnek,
hírük nem őrzi legenda,
dicsőítő harci ének,
csak a sírjukon nőtt fenyők,
fönn a tetőn, a nyeregben,
s azért zöldell az az erdő
egész csíkban a legszebben.
A vadludak és a darvak
már az égre ékelődnek;
hosszú õszt a maradóknak,
jó utat az elmenőknek.
A fecskék is készülődnek,
sürgönydróton sorakoznak;
jó utat az elmenőknek,
hosszú õszt a maradóknak.
Az árnyékok vékonyodnak,
a patakok hűvösödnek;
hosszú õszt a maradóknak,
jó utat az elmenőknek.
Gyapjasodnak a kis őzek,
vöröslik a lenyugvó nap;
jó utat az elmenőknek,
hosszú őszt a maradóknak.
Kútnak lenni volna jó,
utas-itatónak,
diófának vagy a fán
füttyentő rigónak.
Rigófüttynek volna jó,
lenni bár egy hangnak,
jönni-menni volna jó,
akárcsak a harmat.
Ahol a szarvas inni jár,
moccanatlan a nyír s a nyár:
még a fűszál is tiszteleg,
mikor a szarvas inni megy;
megáll akkor a patak is,
egy pillanatig áll a víz:
s õ lépked, ringatja magát,
agancsa égő, kékes ág.
Zurrogó-zirregő
szitakötő tánca
csipkét ver a csengve
csobogó forrásra.
Zirren kéken, zölden,
sásról sásra táncol,
úgy veri a csipkét
önnön árnyékából.
Reggeltõl napestig
egyvégtében járja,
de csak alkonyatkor
látszik a munkája.
Akkor aztán pitypang,
káka, békalencse
s a csobogó forrás
minden egy szem kincse.
Szitakötõ szõtte
csipke alatt csillog,
s alábújik inni
az esthajnalcsillag.
Tarlón túzok lépeget,
mögötte a népe megy:
felesége, fia, lánya,
veje, menye, unokája,
apja, anyja, bátyja, nénje,
nagyszüleje és a dédje,
ipa, napa, sógor, após,
s nem maradhat el az anyós.
Ki totyogva, ki meg futva,
ott megy egész pereputtya.
Tarlón túzok lépeget,
mögötte a népe megy.
Szemezgetnek, tallózgatnak,
estére nagy begyet raknak.
Juhász Gyula
Mese
Egy világvégi házban
világszép lány lakott,
világ végére néztek
ott mind az ablakok.
Nem járt előtte senki,
nem látott senkit ő
megállt a vén idő
A világszép lány nézte
a csillagos eget,
tavasz táján szívében
valami reszketett.
Hajába rózsát tűzött,
valakit várt nagyon,
de csak a csillag nézett
be a kis ablakon.
S a csillag oly közömbös,
hideg és halovány.
S hiába várt örökké
a világszép leány...
József Attila
Lehunyja kék szemét az ég,
lehunyja sok szemét a ház,
dunna alatt alszik a rét-
aludj el szépen, kis Balázs.
Lábára lehajtja fejét,
alszik a bogár, a darázs,
vele alszik a zümmögés-
aludj el szépen, kis Balázs.
A villamos is aluszik,
-s míg szendereg a robogás-
álmában csönget egy picit-
aludj el szépen, kis Balázs.
Alszik a széken a kabát,
szunnyadozik a szakadás,
máma már nem hasad tovább-
aludj el szépen, kis Balázs.
Szundít a labda, meg a síp,
az erdő, a kirándulás,
a jó cukor is aluszik-
aludj el szépen, kis Balázs.
A távolságot, mint üveg
golyót, megkapod, óriás
leszel, csak hunyd le kis szemed,-
aludj el szépen, kis Balázs.
Tűzoltó leszel s katona!
Vadakat terelő juhász!
Látod, elalszik anyuka.
Aludj el szépen, kis Balázs.
Adjonisten Jézusunk, Jézusunk!
Három király mi vagyunk.
Lángos csillag állt felettünk,
gyalog jöttünk, mert siettünk,
kis juhocska mondta - biztos
itt lakik a Jézus Krisztus.
Menyhárt király a nevem,
Segíts, édes Istenem.
Istenfia, jónapot, jónapot;
Nem vagyunk mi vén papok.
Úgy hallottuk, megszülettél
szegények királya lettél.
Benéztünk hát kicsit hozzád,
Üdvösségünk, égi ország!
Gáspár volnék, afféle
földi király személye.
Adjonisten, Megváltó, Megváltó!
Jöttünk meleg országból.
Főtt kolbászunk mind elfogyott,
fényes csizmánk is megrogyott,
hoztunk aranyat hat marékkal,
tömjént egész vasfazékkal.
Én vagyok a Boldizsár,
Aki szerecseny király.
Irul-pirul Mária, Mária
boldogságos kis mama.
Hulló könnye záporán át
alig látja Jézuskáját.
A sok pásztor mind muzsikál.
Meg is kéne szoptatni már.
Kedves három királyok,
jóéjszakát kívánok!
Holott náddal ringat,
holott csobogással,
kékellő derűvel,
tavi csókolással.
Lehet, hogy szerelme
földerül majd mással,
de az is ringassa
ilyen ringatással.
Gyurkovics Tibor
Lágymányosi híres város,
ott lakik a Marcipános,
Marci pán, Marci pán,
szerethetnél igazán.
Marcipán nyulat, egeret
esznek ott a kisgyerekek,
Marci pán, Marci pán,
bizony gondolhatna rám.
Csinál szívet marcipánból,
melyiken a Marci lángol,
ideadhatná mellembe
reggelente, estelente.
Ott él maga Marcipán úr
az udvaron maga, hátul,
édességet, édes krémet
gyárt, szívet és eleséget,
gyárt cukorból, bűvöletből,
gyártja háztartási kekszből,
díszítésből, duzzogásból
- lényegében marcipánból.
Lágymányosi híres város
végében él Marcipános,
Marci szíve, Marci szája,
legjobb az õ marcipánja.
Pán, Pán, Marcipán,
ne szidj meg, ha jár a szám!
Paripán fut a szél,
a nyomába se ér
sem a fény, sem a tűz,
mit a gally keze űz.
Lobogó, suhanó
utakon fut a ló,
azon ül a lovas,
szeme réz, keze vas.
Vele fut, vele jő
lobogó levegő,
körül alszik a táj,
suhan el a huszár,
gyere már, gyere már,
falovas, fahuszár.
- Szeme süt, keze üt
iszonyú erejűt. -
Paripád kanyarul,
fut a szolga, az úr,
fut a sok idegen
hidegen, melegen!
Idebent didereg
a sok árva gyerek,
ide vár, gyere már
falovas, fahuszár!
Rongy, rongy,
te bolond.
Teveled meg mit csináljak?
Megcsinállak kócbabának,
kitömöm a hasadat,
bajuszod megfestem,
meghúzgálom a hajad,
így élünk mi, ketten!
Miki, Miki, Mikulás,
hova bújsz, hova állsz,
mennyi aranyat találsz
a csomagban?
Vár rád a gyerekcsapat,
ide add, oda add
a cukrot, a kosarat,
gyere gyorsan!
Azt hiszed, nem láttalak
a jegenyefák alatt?
Lopództál egy nagy halom
dióval a válladon!
Bármily csendben lépeget
bakancsod a rét felett,
minden gyerek észrevett
az ablakból tégedet!
Olyan ember vagy te, mint mi,
csak az ég ruhádra hinti
a havat, és ezüst,
csillogó hajad a füst.
Felhőből van a szakállad,
szél tömi meg a pipádat,
rókaprémből van a bundád,
szeretettel gondolunk rád!
Kitesszük az ablakunkba
a csizmát, a cipőt,
mi meg addig elbújunk a
sutban, hogy legyen időd
hozni mindenféle jót,
mazsolát, mogyorót,
s mikulások, gyerekek,
cinkostársak legyenek!
Megcsörren a mogyoró
puttonyodban, csuda jó!
Mi már tudjuk, hogy te jössz,
kócnadrágod csupa szösz!
Itt állunk megilletődve,
míg a lábad törlöd le,
jól tudod te, illik ez
a mikulás-emberhez!
A kezedben alma, keksz,
bezörögsz, bejöhetsz,
tapsolunk, ámulunk,
soha el nem árulunk!
Minden este feldíszíti
csillagfény a homlokod,
olyan ember vagy te, mint mi,
csak pirosabb és nagyobb!
Fekete Mihály
Van már nekem annyi eszem,
csak amíg kell, addig eszem.
Az imént a kémény megett
a szarka egy csibét megett.
A hidegben addig álla,
míg reszketni kezdett álla.
Kék boltján a magas égnek
szép fényes csillagok égnek.
Nem nagy mezőváros Dobra,
hírét nincs mért ütni dobra.
Házat építenek alapra,
betűket írnak a lapra.
Én a barázdákat könnyen végigjárom,
de szegény ökröknek nehéz ám a járom.
A kapások mondják: sok szép pénzt kapának,
jól tudták hát venni hasznát a kapának.
Patkó kopog,
puska ropog.
Láng lobog,
szív dobog,
kocsi robog.
Féreg porban
csúszkál,
hal a vízben úszkál;
kemény kova karcol,
jó katona harcol;
dér, zúzmara csillog,
fényes szablya villog;
tüzes villám dörög,
vasas kocsi zörög.
Halat fog a halász,
madarat madarász,
vadat lő a vadász.
Dolgos ember fárad,
lekaszált fű szárad,
sebes patak árad.
Hegyes az ár,
nyílik a zár,
meleg a nyár,
magas a vár,
piszkol a sár.
Föld megrendül,
szellő lendül,
ének zendül,
víg zene pendül.
Erős fal romladoz,
lassanként bomladoz,
végtére omladoz.
Íze van sónak,
értelme a szónak,
hidege a hónak,
tüze a jó lónak,
feneke a tónak.
Mezõn legelész a csorda,
a takácsnak kell a borda,
juhtejből készül az orda,
híres régi város Torda.
Hátamon a zsákom,
zsákomban a mákom,
Mákomban a rákom,
kirágta a zsákom,
kihullott a rákom,
elszéledt a mákom.
Aki bánja károm,
varrja be a zsákom,
szedje fel a mákom,
tegye bele rákom,
nem hull ki a mákom.
Fazekas Anna
Mátraalján, falu szélén
lakik az én öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék,
tőle tudom ezt a mesét.
Őzgidácska, sete-suta,
rátévedt az országútra,
megbotlott egy kidőlt fába,
eltörött a gida lába.
Panaszosan sír szegényke,
arra ballag öreg nénje.
Ölbe veszi, megsajnálja,
hazaviszi kis házába.
Ápolgatja, dédelgeti,
friss szénával megeteti,
forrásvízzel megitatja,
mintha volna édesanyja.
Cili cica, Bodri kutya
mellé búvik a zugolyba,
tanultak õk emberséget,
nem bántják a kis vendéget.
Gyorsan gyógyul gida lába,
elmehetne az őzbálba,
vidám táncot ellejthetne,
de nincs hozzá való kedve.
Barna szeme bús-szomorún
csüng a távol hegykoszorún.
Reggel bíbor napsugarak
játszanak a felhő alatt.
Esti szellő ködöt kerget,
dombok, lankák üzengetnek:
"Vár a sarjú, gyenge hajtás,
gyere haza, gida pajtás!"
Könnybe lábad az őz szeme,
hej, nagyon is visszamenne,
csak az anyja úgy ne várná,
csak a nénét ne sajnálná!
Éjjel-nappal visszavágyik,
hol selyem fű, puha pázsit,
tarka mező száz virága
őztestvérkét hazavárja.
Ahol mókus ugrabugrál,
kopácsol a tarka harkály,
vígan szól a kakukk hangja,
bábot cipel szorgos hangya.
Várja patak, várja szellő,
kék ég alján futó felhő,
harmatgyöngyös harangvirág,
vadárvácskák, kékek, lilák.
Öreg nénje megsiratja,
vissza - dehogy - mégse tartja,
ki-ki lakjék hazájában,
őz erdőben, ember házban.
Kapuig is elkíséri,
visszatipeg öreg néni,
és integet, amíg látja:
"Élj boldogul, őzgidácska!"
Lassan lépdel, csendben ballag,
kattan ajtó, zörren ablak,
onnan lesi öreg néne,
kisgidája visszanéz-e.
Haszontalan állatkája,
egyre jobban szaporázza,
s olyan gyorsan, mint a villám,
fenn terem a mohos sziklán.
De a tetőn, hegygerincen
megfordul, hogy búcsút intsen:
"Ég áldjon, rét, kicsi csalit" -
s mint a szél, eliramodik.
Nyár elröppen, levél sárgul,
lepereg a vén bükkfárul,
hó borul már házra, rétre,
egyedül él öreg néne.
Újra kihajt fű, fa, virág,
nem felejti a kisgidát,
fordul a föld egyszer-kétszer,
zörgetnek a kerítésen.
Kitekint az ablakrésen:
ki kopogtat vajon éjjel?
Hold ragyogja be a falut,
kitárja a kicsi kaput.
Ölelésre lendül karja:
kis gidácska meg az anyja
álldogál ott; beereszti,
szíve dobban, megismeri:
őzmama lett a kisgida,
az meg ott a gida fia.
Eltörött a mellső lába,
elhozta hát a kórházba,
hogy szemével kérve kérje:
gyógyítsa meg öreg néne,
puha gyolcsba bugyolálja,
ne szepegjen fiacskája.
S köd előtte, köd utána,
belevész az éjszakába.
Gida lábát két kezébe
veszi lágyan öreg néne.
Meg is gyógyul egykettőre,
felbiceg a dombtetőre,
s mire tölgyről lehull a makk,
a kicsi bak hazaballag.
Mátraalji falu széle,
kapuban ül öreg néne,
nincs egyedül, mért is volna?
Ha fú, ha fagy, sok a dolga.
Körülötte gidák, őzek,
látogatni el-eljőnek,
télen-nyáron, évről évre,
fejük hajtják az ölébe.
Falu népe is szereti,
kedves szóval becézgeti
öreg nénét, és azóta
így nevezik: Őzanyóka.
Piros pipacs, szegfű, zsálya
virít háza ablakába,
nagy köcsögben, kis csuporban
szivárványszín száz csokor van.
Egyiket Gál Péter hozta,
másikat meg Kovács Julcsa,
harmadikat Horváth Erzsi,
úttörő lesz valamennyi.
Vadvirágnak dal a párja,
énekszótól zeng a háza,
oly vidám a gyereknóta,
nevet, sír is Őzanyóka.
Mátraalján, falu szélén
lakik az öreg néném,
melegszívű, dolgos, derék
mese őrzi aranyszívét.
Gidára vár sós kenyérke,
kalácscipó aprónépre;
egyszer te is légy vendége,
itt a vége, fuss el véle!
Aprócska házban, völgy ölén,
öreg anyóka éldegél.
Nyuszik, gidák, dalos rigók,
jól ismerik a házikót.
És ismerik a fák, hegyek,
a Mátrán úszó fellegek,
a lepke, pinty, kakukkmadár,
az őzcsalád, mely arra jár.
Szelíd, kezes kis őzikék
keresik meg a nénikét,
kit, kedveskedve, réges-rég
csak Őzanyónak hív a nép.
Anyót az első napsugár
serény munkában látja már:
csuporra, tálra pettyeket,
virágos ágat festeget.
Ecsetje fürgén föl-le jár,
csapongva, mint a vadmadár.
Csak akkor nyugszik, nem siet,
ha ráborul a szürkület.
Az út felől, a kert alatt
vidám gyerekcsapat szalad,
és réten termett nagy nyaláb
kakukkfű, zsálya, szarkaláb.
Törökszegfű meg kankalin
virít a lányok karjain.
Anyóé mind e sok virág.
Topognak pettyes őzgidák,
ugrál a Bodri és ugat,
Cili cicus velük mulat,
zsivajjal hegy-völgy megtelik,
és játszadoznak estelig.
De télen - hogy miképp esett? -
hiába várt vendégeket.
Elmúlt egy hét a más után,
és nem zörgettek ajtaján.
Hó ült a bokron, bérceken,
a lágyan lejtő réteken,
bükk ágbogán, tölgyágakon,
csikart a fagy, mint vaskarom.
Nyulacska rítt a fák mögött,
a félsz szívébe költözött,
s a kék patakban gyors halak
cikáztak jégpáncél alatt.
Odvába bújt a rőt evet,
süvöltő széltől rettegett.
Avarsubában gyík aludt,
ordas kerülte a falut.
Elnémult minden kis rigó,
csak hullott, hullott, hullt a hó,
s a cserjésben az őzikék
kutatták őszi fű ízét.
Riadtan, félve, éhesen
barangolnak a réteken,
szelíd szemükben bús panasz:
"Miért vagy messze, szép tavasz?"
Erdőirtásból éjszaka
favágók érkeztek haza,
s beszóltak néne ablakán:
"Anyó, segíts nyuszin, gidán!"
Most tégy csodát, jó Őzanyó!
Kötésig ér, s még hull a hó.
Se fű, se ág, se lomb, se mag,
csak jég, csak hó, csak néma fagy
borít mezőket, réteket.
Kis őzikéid éhesek.
A tél kegyetlen, és ha győz,
éhen veszik a nyúl, az őz.
A csöndes éj lassan telik,
anyóka virraszt reggelig.
Szemernyit sem vár, nem pihen,
tanácsházára úgy megyen.
"Az őzikék... jó emberek!
elpusztulnak... segítsetek!
Az ember gyenge, ámde sok
csodát tehet, ha összefog."
Anyó szemében könny ragyog,
bólintnak a tanácstagok,
és másnap, újév reggelén,
a hegyre indul lány, legény.
Fejszét, szöget, szerszámokat
cipel buzgón a kis csapat,
s mire az ég bealkonyul,
nem éhezik se őz, se nyúl.
Enyedi György
- Komámasszony, hol az olló?
- Imént kérte el a holló.
Gyolcsinget varr az urának,
fodros kötényt a hugának,
posztóujjast a fiának,
hálósipkát az ipának,
bársonymellényt a napának
s rakottszoknyát - jómagának.
El is készül egykettőre -
mához három esztendőre.
Fekete szén a szemem,
szép sudár a termetem,
orrom répa, nagy darab,
a fejemen vaskalap.
Szám is van, fülemig ér,
hónom alatt seprűnyél,
s hósubámon - még ilyet!
kilenc apró gomb fityeg.
Ág hegyéről csöpp veréb
szállt a vállamra elébb:
arra volt kíváncsi tán,
hogyan szelel a pipám?
Vajon mi lesz ebédre? -
tűnődik az egérke.
Ugyan, milyen jó falat
lapul a fedő alatt?
Uccu! Lábujjhegyre áll,
a fazékra kandikál,
s képen törli úgy a gőz,
hogy prüszkölni alig győz.
Nohát - dünnyög szegényke -
ilyet főzni ebédre!
Si-ha-ha-ha,
Fut a vonat,
repíti az
utasokat.
Ha hegynek megy,
a kerekek
ezt suttogják:
"Se-gít-se-tek!"
Ám ha völgyben
vígan szalad,
füstje keskeny
ezüstszalag.
S ha a völgyet
már megunta,
besurran az
alagútba!
Csoóri Sándor
Hosszú nyakú
Csetneki
sánta lovát csetleti,
csetleti,
botlatja,
lódoktorhoz vontatja.
Kóc a kötőfék,
szakad szét,
püff neki!
Sárba csöppen Csetneki.
Ha hiszitek,
ha nem is,
volt egy kutyám
nekem is,
piros volt az orra,
lapulevél nagy füle
lelógott a porba.
Csoda egy kutya volt:
holdsugáron
lovagolt,
s csillagfejű csikókat
terelt udvaromba.
Csodálkoztok?
Elhiszem.
Nem láthatta
senki sem.
Fénykép sincsen róla.
Én is csak egyszer láttam,
úgy álmodtam róla.
Hétfőn
tökfödőt láttam
hét fon.
Kedden
paróka lengett
kenden.
Szerdán
szakállát nyeste
egy dán.
Csütörtök,
péntek, szombat -
három kisnyulat fogtak.
Vasárnap még elaludtam,
semmit, semmit nem álmodtam.
Ide bújj,
ide bújj hozzám!
Zöld barlangra találtam
bodzabokor alján.
Ha szél fúj,
ha esik,
elalszunk itt reggelig
leterített szalmán.
Megszámoltam: kereken
van négy küllős kerekem,
még nagyapám faragta,
s a padlásra fölrakta.
Ha faragok tengelyt hozzá,
lesz egy komoly szekerem,
s nyáridőbe,
jó időbe
elkocogok Küküllőbe.
Ősember
és
ősgyereke,
amikor még vadász volt,
ki-kijárt
az őserdőbe,
s naphosszat csak vadászott.
Ősember
és
ősgyereke,
ha pontosan célzott,
minden este
hazavitt és
megsütött és
meg is evett egy-két rinocéroszt.
