A fuvola aerofon hangszer, az ajaksípos fúvós hangszerek közé  tartozik. Hangképzés szempontjából a legegyszerűbb hangszerek  egyike, valódi fúvókája nincs is, a játékos ajkai által a hangszer  fejrészén lévő befúvónyílásra irányított levegőáram szólaltatja meg. A fuvola csöve játék közben a fúvás irányára merőlegesen, oldalsó  helyzetben áll, ezért harántfuvolának is nevezik. A különböző  hangmagasságokat hanglyukakkal, billentyűzet segítségével lehet  rajta képezni. E tulajdonsága alapján a fafúvós hangszerek közé  sorolható annak ellenére, hogy napjainkban már leggyakrabban  fémből készül. A legmozgékonyabb hangú fúvós hangszer. A fuvola gyűjtőfogalom is, jelölheti a fuvola hangszercsalád tagjait,  sőt, még tágabb értelemben beletartozhat az emberi lélegzettel  megszólaltatott ajaksípos hangszerek zöme, például a csőrös fuvolák – vagyis furulyafélék –, a sokféle peremfuvola, edényfuvola, orrfuvola stb. Megszólaltatása A fuvolában – a többi ajaksípos hangszerhez hasonlóan – a hangot eredményező rezgésfolyamat úgy jön létre, hogy egy szűk résen  kiáramló levegő éles, ék alakú akadályba ütközik, és az akadálynak hol az egyik, hol a másik oldalán leválva légörvényeket kelt gyors egymásutánban. Az így keletkező rezgés, peremhang egy hozzá  csatolt csőrezonátor, hangszertest megfelelő önrezgését gerjeszti,  hallható zenei hangot létrehozva. Míg például a furulya vagy az orgonában található ajaksípok fúvókája esetén a levegőáramot létrehozó, terelő  légcsatorna a hangszer részét alkotja, addig a harántfuvola esetén ezt a szerepet a hangszerjátékos szájürege, az  ajkaival képzett rés tölti be. Ez a levegőáram a hangszer fejrészén lévő kerek, ovális vagy néha lekerekített négyszög formájú nyílás gondosan kialakított peremének ütközve hoz létre hangokat. Ennek előnye az, hogy a zenész a  hangkeltésnek több tényezőjét tudja befolyásolni, mint a mechanikusan terelt légáramot használó hangszerek  esetén, ami pontosabb intonációt, árnyaltabb, változatosabb, kifejezőbb játékot tesz lehetővé. A fuvola teste és felépítése, megszólaltatása A mai fuvola egy hengeres csőből áll, melynek egyik vége dugóval van lezárva. A zárt vége közelében helyezkedik el a fölfelé néző befúvónyílás, tehát a dugó ellenére a harántfuvola teste akusztikailag mindkét végén nyitott csőnek tekinthető. A fuvola készülhet a többi fafúvós hangszerhez hasonlóan paliszander- vagy grenadilfából, de  leggyakrabban fémből, nikkelezett sárgarézből, nikkelezüstből; az igényes hangszerek anyaga ezüstötvözet, esetleg arany. A hangszertest három részre szedhető, ezek a fej, a test és a láb. A fejrészen van a befúvónyílás, illetve a cső végét lezáró dugó. Furata nem hengeres, hanem a dugó irányában  enyhén, „parabolikusan” szűkül. A fejrész anyaga, belső kiképzése, a befúvónyílás mérete, formája alapvetően  meghatározza a hangszer hangzását. A finomhangolás is a fejrésznek a testhez képest történő teleszkópszerű  elmozdításával történhet. A testen találhatók a hanglyukak, a hanglyukak fedését biztosító mechanika, amit zárt  vagy gyűrűs billentyűzet működtet. A lábrészen találhatók a hangszer legalsó hangjait képező hanglyukak, a  hozzájuk tartozó mechanikával. A c-láb illetve a h-láb használatától függ az elérhető legmélyebb hang. A többi fafúvós hangszerhez hasonlóan a fuvolán a különböző hangmagasságokat oly módon képezik, hogy a  hanglyukak nyitásával-zárásával a testben rezonáló levegőoszlop hosszúságát módosítják, ami a fuvola –  akusztikailag mindkét végén nyitottnak tekinthető – csöve esetén mindig nagyjából a megszólaló hang  hullámhosszának fele. Átfúvással, tehát a megfúvás módjának megváltoztatásával a rezgő levegőoszlopot másféle, egy vagy két oktávval magasabb hangnak megfelelő rezgési módok felvételére lehet késztetni, ezzel tovább bővítve a hangkészletet. A fuvolán összesen három oktáv hangterjedelem érhető így el. Változatai Története A fuvolafélék az összes fúvós hangszer közül a legegyszerűbb felépítésűek, így elképzelhető, hogy történelmileg a legkorábbi, de bizonyosan a legelterjedtebb fúvós hangszerek közé tartoznak. Ennek ellenére az ókori görögöknél, rómaiaknál nem lehetett különösebben népszerű, hiszen alig maradt fenn ilyen hangszerre utaló forrás, ábrázolás, miközben számtalan adat dokumentálja a nádnyelves hangszerek, az aulosz, a tibia elterjedtségét, közkedveltségét az antikvitásban. Fuvolások a Cantigas de Santa Maria középkori kézirat illusztrációján. Jól látható, hogy akkoriban a hangszert a  maihoz képest fordított helyzetben, fordított kéztartással használták Az európai középkor zenéjébe vélhetően Közép-Ázsiából kerülhetett, az viszont tény, hogy a 13. században már a harántfuvola is, és az egyenes irányban fújt csőrős fuvola, azaz a furulya is ismert volt. A harántfuvolák ebben az  időben elsősorban katonai hangszerként, dobok kíséretében szerepeltek, a kifinomultabb zenei ízlés ekkoriban és később, a reneszánszban is inkább az egyenes fuvolát, a furulyát preferálta. A barokk zenében szintén a furulyának volt nagyobb tekintélye, Johann Sebastian Bach fuvolaszólamait is nagyobb részben ilyen hangszerre, kevésbé a  maihoz hasonló harántfuvolára írta. A 17. században a harántsípok két típusa különült el, a katonai célra használt változat (Querpfeife, fifre) és a  tulajdonképpeni harántfuvola (Querflöte, fluste d'Allemand). Ez utóbbi 3–4 féle hangfekvésben készült, anyaga  leggyakrabban szilvafa vagy bukszus, de hegyikristályból, üvegből, később elefántcsontból, ébenfából, ezüstből is készítették. Kb. 1650-ig a fuvolát egy darabból, hengeres furattal építették hat hanglyukkal. Ekkor jelent meg a több darabból összerakható hangszertípus, melynek csak fejrésze volt hengeres, a testének többi része kúpszerűen szűkülő furattal rendelkezett. A részekből álló hangszer méretezése pontosabb lehetett, darabjainak teleszkópszerű tologatása a  tisztább behangolást segítette elő. Ezzel egy időben kezdtek egyes hangokat billentyűk hozzáadásával elérhetővé tenni. Az új konstrukciójú hangszer kifejlesztésében, népszerűsítésében nagy szerepe volt Johann Joachim Quantz  (1697–1773) fuvola-virtuóznak, II. Frigyes porosz király zenemesterének. E módosítások révén a 18. században a  harántfuvola fokozatosan átvette riválisa, a furulya helyét, nagyon népszerű hangszerré vált, de továbbra is sok  kritika érte hamissága miatt. A fuvola ma ismert formájának kialakítása – több más fúvós hangszeré mellett – Theobald Böhm (1794–1881)  fuvolaművész és aranyműves nevéhez fűződik. 1832-ben készült hangszerén a hanglyukak helyét és átmérőjét nem az emberi kéz anatómiájához igazította, hanem akusztikai megfontolások alapján határozta meg. Minden  félhanghoz egymástól azonos távolságra lévő külön hanglyukat rendelt, melyeket gyűrűs billentyűk segítségével  fedett. 1847-ben a kúpszerű furat helyett hengeres fémtestet alkalmazott 15 lyukkal és 23 billentyűvel. Ezekkel az  újításokkal sikerült kijavítania a hangszer régi hiányosságait, hamisságát, kiegyenlítetlen hangzását, a játéktechnikai nehézségeket. Azóta a fuvola konstrukciója, méretezése alig változott.