A harsona vagy pozan, puzón (latin buccina) a tölcséres fúvókájú, más néven  rézfúvós hangszerek közé tartozik. Hangfekvése a trombita és a tuba között van.  Jellegzetes vonása az U alakú mozgatható csőszakasz, a tolócső, amellyel a hangszer csőrezonátorának hosszát, tehát hangmagasságát lehet változtatni. Leírás A harsona egy elnyújtott térbeli S alakban meghajlított csőből áll, melynek egyik  végén helyezkedik el a fúvóka, a másik vége tölcsérszerűen kiszélesedik. A fúvóka a trombitáéhoz hasonlóan csészeformájú, de annál szélesebb. Az S alak fúvóka után  következő kanyarulata egy teleszkopikusan mozgatható U alakú kettős tolócső,  amellyel a hangszer csőhosszúságát folyamatosan lehet változtatni. A párhuzamosan futó csőszakaszokat hidak kötik össze, rögzítik egymáshoz. A cső hosszának  legnagyobb részében cilindrikus, tehát azonos keresztmetszetű, menzúrája szűk,  ennek köszönhetően fényes, érces a hangja. A tölcséres rész segít a hang  sugárzásában, ugyanakkor a fafúvósoktól eltérően a hang képzésében is részt vesz. A hangszer sárgarézből vagy más rézötvözetből készül. Fajtái és megszólaltatása  Leggyakoribb típus a B-tenor harsona, a zenekarokban ezen kívül lehet még Esz- vagy F-alt és F-basszus harsona is. A tenor harsona gyakran toldalékcsővel vagy a hüvelykujjal működtethető kvartventillel hangolható át F-  basszusra. A ritkán használt kontrabasszus harsona a tenorhoz képest egy oktávval mélyebb, elsősorban Wagner műveiben fordul elő. A hangszert bal kézben tartják, a jobb kéz mozgatja a tolócsövet. A többi tölcséres fúvókájú hangszerhez hasonlóan a harsona elsődleges hangforrása a játékos fúvókához érintett ajkainak rezgése, amely a cső levegőoszlopának  különböző rezonanciáit képes megszólaltatni. A harsonánál 5 – 6 gerjeszthető felhang áll rendelkezésre. A cső  hosszúsága a tolócső segítségével hét fokozatban (fekvésben) módosítható, ezzel ki lehet tölteni akár kromatikus hangokkal is e rezonanciák közötti távolságot. Például a tenorharsona a tolócső csukott állapotában (1. fekvés) B-n szól, kihúzva E-ig lehet kromatikusan lemenni (7. fekvés), a teljes hangterjedelem így E – b'. A pedálhang csak  nehezen szólaltatható meg, nagyon ritkán használják. A tolócső folyamatos mozgatásával glissando valósítható  meg. Magyarországon ritkán használt, de létezik a hangszer billentyűs változata is, ahol a zug (tolócső)  mozdulatlan marad, és szelepekkel változtatják a hangmagasságot. Egyszerűbb rajta tanulni és játszani is, de  elvész a harsona által adott lehetőség, a glissando. Története Ezt a megoldást a mélyebb hangtartományok elérése tette szükségessé, így lehetővé vált, hogy a kéz adott mértékű elmozdulása – amely az emberi test anatómiája miatt behatárolt – kétszeres mértékben hosszabbítsa meg a  hangszer csőhosszúságát. A 16. században már teljes hangszercsaláddá fejlődött, szoprán, alt, tenor, kvart- és kvintbasszus, kontrabasszus változatban épült. Mindenféle műfajban polgárjogot nyert, az egyházi és udvari zenében ugyanúgy, mint a városi toronyzenében. A kor harsonája, a saqueboute a mainál lágyabb, halkabb hangú volt, a vonósokhoz, a csendesebb fúvós hangszerekhez is alkalmazkodni tudott, így a kamarazenében is helyet kapott. Mai jellemző, harsány  katonazenekari beosztását csak a francia forradalom során kapta meg. A harsona önálló zenei feladatokat legelőször a 18. század operazenéjében kapott Gluck kezdeményezése nyomán, de a hangversenyzenébe ekkor még csak kivételes pillanatokra kapott bebocsátást. Kezdetben Beethoven is  kihagyta a harsonákat szimfonikus műveiből, de végül az 5. szimfónia utolsó tételében olyan döbbenetes hatással szólaltak meg, hogy ettől kezdve biztosított volt a helyük a hangversenytermekben is. Ezzel együtt a zeneszerzők továbbra is módjával, óvatosan bántak e hangszerrel, többnyire csak a művek legünnepélyesebb, legemelkedettebb pillanataiban szólaltatták meg. A 20. század során némileg módosult a hangszer feladatköre, kevésbé fennkölt, hétköznapibb szerepekben is  kipróbálták, sőt, felfedezték a benne rejlő groteszk természetet is, amelyet különleges megfúvási módokkal vagy a tolócső folyamatos mozgatásával képzett fel- és lekonyuló hangokkal, glissandókkal lehet előcsalogatni. A  szórakoztató zene és a dzsessz pedig megmutatta, hogy ez a sokoldalú hangszer a virtuóz, könnyed, improvizatív zenében is tökéletesen megfelel. A harsona a tolótrombitából alakulhatott ki a 15. század   folyamán. Ez egy olyan trombita volt, amelynél a fúvóka  meghosszabbított csövét játék közben teleszkópszerűen ki-  be lehetett húzni, megváltoztatva ezzel az alaphangot 1 – 3 félhanggal. Ezt a kapcsolatot  valószínűsíti, dokumentálja a harsona trombone, trompone  (olasz, francia 'nagy trombita') elnevezése vagy régi francia szövegekben a trompette saique-boute ('húzó-toló trombita')  kifejezés. A saqueboute (sacqueboute, sacabuche, sackbutt) a korai harsonák elnevezése maradt a jellegzetes U alakú  tolócső elterjedése után, az 1530-as évektől. A harsona hangterjedelme Egy saqueboute