A trombita a nyugati zenében használt tölcséres fúvókájú, más néven rézfúvós  hangszerek közül a legmagasabb hangú. Hangfekvése a kürt, a harsona és a tuba  fölött van. Tágabb értelemben trombitának nevezünk minden olyan trombitaszerűen megszólaltatott egzotikus vagy népi fúvós hangszert, amelynek furata a  trombitáéhoz hasonlóan szűk, túlnyomórészt hengerszerű. Leírás A trombita egy változó keresztmetszetű, többszörösen meghajlított csőből áll,  melynek egyik végén helyezkedik el a fúvóka, a másik vége tölcsérszerűen  kiszélesedik. Anyaga sárgaréz, vagy más rézötvözet. A cső hosszának nagy részében cilindrikus, tehát azonos keresztmetszetű, menzúrája szűk, ennek köszönhetően  fényes, érces a hangja. A tölcséres rész segít a hang sugárzásában, ugyanakkor a  fafúvósoktól eltérően a hang képzésében is részt vesz. Három szelepe jellemzően  nyomóventil, ritkábban forgószelep. Működtetésükkel a csőrezonátor hosszúsága  változtatható oly módon, hogy abba különböző hosszúságú toldalék csődarabokat  iktatnak be. A szelep nélküli trombita a natúrtrombita. A B trombita teljes csőhossza 140 cm, ennek 21%-a a fúvóka rész, 29%-a hengeres cső, 50%-a a szélesedő,  tölcséres szakasz. A szelepek 8,4 cm, 17,3 cm illetve 25,7 cm hosszúságú csődarabokat toldanak be. Fajtái A leggyakoribb a B hangolású ún. B-trombita, de ezenkívül készítettek már trombitát C, D, Esz, E, F, G, A  hangolásban is. Zenekarokban kedvelt a C-trombita, melynek kisebb mérete folytán hangja még fényesebb, élénkebb, mint a B hangolásúé, és az előjegyzések figyelembevételekor mentes a transzponáló hangszerek  hátrányaitól. A piccolo trombita vagy régi nevén clarino egy szintén B hangolású, de igen kicsi trombita, hangja a normál trombitáénál egy oktávval magasabban szól. Rendszerint van egy negyedik szelepe is, amely egy tiszta  kvarttal mélyíti a hangját. Az F-trombita a normál trombitánál kvarttal mélyebb, a basszustrombitánál kvinttel magasabb hangon  megszólaló változat, ami a XX. század első felében is még a B-trombitával egyenlő népszerűségnek örvendett. Használata ma egyre ritkább, csak a profi szimfonikus zenekarokra jellemző, elsősorban a romantikus zene  megszólaltatására. A basszustrombita hangfekvése oktávval mélyebb a normál trombitánál, a tenorharsonáénak felel meg,  fúvókája is ahhoz hasonló, ezért rendszerint harsonások játszanak rajta. Megszólaltatása A többi tölcséres fúvókájú hangszerhez hasonlóan a trombita elsődleges hangforrása a játékos fúvókához  szorított, rezgésbe hozott ajkai között átpréselt levegő, amely a cső levegőoszlopának különböző rezgési  módjait, rezonanciáit képes megszólaltatni. A szűk menzúra miatt e rezonanciasor alaphangja nem  képezhető, csak az 2. – 12. (natúrtrombitán 4. – 16.) részhang. A natúrtrombitán kizárólag a felhangokból áll a hangkészlet, a szelepes trombitán viszont a kromatikus hangok is elérhetők a hangszer egész  hangterjedelmében. A legtöbb szelepes rézfúvós hangszerhez hasonlóan az első szelep egy egészhanggal, a  második félhanggal, a harmadik kisterccel mélyíti a hangszer alaphangját. Ezek kombinációi teszik lehetővé a felhangsor hangjai közötti űr kitöltését. A trombita transzponáló hangszer, a leggyakoribb B trombita a kottához viszonyítva egy hanggal mélyebben szól. Története Trombitaszerű hangszerek már az ókori Egyiptomban léteztek, a görög szalpinxet ugyanúgy a trombita  ősének  tekinthetjük, mint az etruszk buccinát. Az ókorban és a középkorban katonai hangszernek, jeladásra használták. A vékony fémlemezből forrasztással, kalapálással, nyújtással előállított trombita a 10. században keletről, arab közvetítéssel érkezett Európába. A legkorábbi ilyen technológiával készült európai trombitaféle, a hosszú, egyenes busine közvelten előképe az arab nafir lehetett. A trombita mai kétszeresen U alakban  meghajlított formáját a 15. században nyerte el. Monteverdi Orfeojának nyitányában már valóságos zenei  szerepet kapott. Ekkoriban jellemzően kb. 120 cm hosszú volt, D alaphangra készült, és kizárólag a felhangok megszólaltatása volt lehetséges rajta. A trombitások az üstdobosokkal közös céhekbe tömörültek, és  elsősorban néhány hangból álló fanfárszerű, ünnepélyes dallamok, szignálok eljátszására specializálódtak a  hangszer mélyebb, principálnak nevezett hangfekvésében. Szelepekkel az 1830-as években szerelték fel, a kürttel egyidőben. Ekkortól vált teljes értékű, kromatikus  hangszerré, de még el kellett telni néhány évtizednek, míg a zeneszerzők is megbarátkoztak ezzel a  megoldással. Kezdetben mélyebb, F hangolású volt, a mai B és C trombita a 20. század elején vált általánossá. Híres trombitaművészek: A barokk korban kezdték a műzenébe bevonni, továbbra is szinte mindig  üstdobok kíséretében. Kizárólag szólisztikus szerepet kapott, ünnepélyes, hősi  karakterű művekben. A kor trombitásai rendkívüli virtuozitást értek el,  különleges fúvókát használva akár a 20. felhangot is meg tudták szólaltatni, és a hangsorba hamisan illeszkedő részhangokat is képesek voltak a fúvás módjával úgy módosítani, hogy tisztán szóljanak. Ezt a fajta magas, brilliáns  trombitajátékot clarino-játéknak nevezik. J. S. Bach 2. brandenburgi versenyében találkozhatunk vele. Bach több művében írt elő Tromba da Tirarsi-t, egy olyan trombitát, amelynek  fúvókával ellátott vége teleszkópszerűen ki-be húzogatható, hogy tisztább  intonációt tegyen lehetővé. Purcell műveiben találkozhatunk a Flatt trumpet-tel, amelynek a harsonához hasonló kettős tolócsöve volt. A 18. század folyamán a  fafúvós hangszerek mintájára hanglyukakkal ellátott, billentyűs trombitával is  kísérleteztek (Klappentrompete).