Egy ma használatos dugattyús tuba A tuba a tölcséres fúvókájú, más néven rézfúvós hangszerek közül a legmélyebb hangú, a modern  szimfonikus zenekarok egyik legfrissebb tagja. A 19. század közepén jelent meg. Három – hat szelepe van,  kónikus, azaz növekvő keresztmetszetű furattal rendelkezik. A tuba feladata a szimfonikus zenekarokban  általában a rézfúvós basszus hang biztosítása, annak ellenére, hogy a hangszer sokoldalúsága a vonósok és  a fafúvósok megerősítésére és szólókra is alkalmassá tenné. Általában egyesével szerepeltetik, a rézfúvós  együttesekben esetenként két tubát írnak elő, egy Esz és egy B tubát, amelyeket néha meg is dupláznak.  Leírása A tuba egy hosszú, többszörösen meghajlított csőből áll, melynek egyik végén csésze alakú fúvóka  helyezkedik el, a másik vége tölcsérszerűen kiszélesedik. Furata az összes rézfúvós hangszer közül a  legtágabb, szinte egész hosszában növekvő keresztmetszetű, kónikus, ami a legmélyebb hangok  megszólaltatásának kedvez. Három – hat szelepe a többi szelepes rézfúvós hangszerhez hasonlóan  különböző hosszúságú csődarabokat iktat be a csőrezonátorba, ezzel áthangolva azt, hogy minden  kromatikus hang tisztán megszólaltatható legyen. Anyaga sárgaréz, vagy más rézötvözet. A tuba formája az ophikleidnek megfelelő, vagyis a tölcsére fölfelé néz, a fúvóka iránya arra merőleges.  Megszólaltatása Állva használatkor általában valamilyen akasztékkal a játékosra van erősítve a hangszer, ülve a lába között  tartja. A többi tölcséres fúvókájú hangszerhez hasonlóan a tuba elsődleges hangforrása a játékos fúvókához  érintett ajkainak rezgése, amely a cső különböző rezonanciáit képes gerjeszteni. A bő menzúra és a  hangsúlyosan kúpszerű furat miatt az alaphang is megszólaltatható, a 7. felhangig átfújható. Típusai • a kontrabasszustuba B vagy C, esetleg D hangolású; • a basszustuba (a tuba szó alatt általában ezt a hangszert értjük) Esz vagy F hangolású, fúvószenekarban bombardonnak hívják; • a helikon és a sousafon a tuba formaváltozatai változatos alaphangolásban; • a tenortuba, fúvószenekarban eufónium, B alaphanggal, egy oktávval a kontrabasszustuba fölött; • a Wagner-tuba (Vadászkürttuba): a tenor B, a basszus F hangolású. Nem tartozik szorosan a tubák családjába. Története Már a Római Birodalomban létezett egy tuba nevű hangszer, amely a görög szalpinx rokona volt. Ez  bronzból készült, egy-másfél méter hosszú, egyenes, kúpos furattal rendelkező hangszer volt. Nagy súlya  miatt a korabeli ábrázolások szerint a játékos egyik kezével a fúvókát szorította ajkaihoz, a feje fölé emelt  másikkal egy lánc segítségével a tölcséres végét tartotta.  Ehhez hasonló jelzőhangszer a középkorban is használatban maradt. Általában állatszarvból készült, és  katonák, vadászok, illetve őrök használták. Ebből következik, hogy általában csak egy hangot lehetett vele  fújni. Ezekről a bő menzúrájú tubakürtökről az aacheni dóm szószékének egyik fafaragványa (6. század),  illetve a canterbury zsoltárkönyv képei (8. század) adnak hiteles forrást. Az oliphant is hasonló hangszert jelölt, csak elefántcsontból készült Bizáncban, elsősorban nyugati exportra. Később, a virágzó középkorban a nagyméretű, már fémlemezből kalapált trombiták kapták a tuba, ill. a  tubecta neveket. A mai értelemben vett tuba megszületése végül is Wilhelm Friedrich Wieprecht nevéhez és az 1835-ös  évhez fűződik. Mivel a a szelepes jelzőkürtök (szárnykürt, tenorkürt) csöve bővebb méretezésű, mint a  vadászkürté, de a hangszer alaphangjának megszólaltatásához még így is túl szűk, Wieprecht Berlinben  létrehozta a különlegesen nagyméretű, bő menzúrájú basszushangszert, a basszustubát, ahol inkább a  magasabb felhangok megszólaltatása okoz problémát. Ez a hangszer szorította ki a szerpenteket, ill. az  ophikleideket a használatból. Eufónium és tuba Érdekességként még a markneukircheni  hangszermúzeumban található egy ún.  egyenestuba, amelynek sok haszna nincsen,  igazából azt szemlélteti, hogy ilyen hosszú  hangszer lenne a tuba, ha nem lenne meghajtva.