Amint a karikacsapás - Ifjúsági Országos Bajnokság
„A gyaloglás lényege, hogy menet közben folyamatos kontaktusban kell maradni a talajjal és ez a talajfogás minden esetben nyújtott térddel, sarokra érkezve kell, hogy történjen”. Tehát csoszogni kell, bő tizenöt perc erejéig. Nem kunszt, vonhatná le a konzekvenciát ,aki még nem vesztette el minden amatőrségét, a valóságban viszont- noha néha igen - mégsem mindig csak ennyi történik.
A rajtpisztoly diszkrét durranását követően nagyon visszafogott iram bontakozott ki, az első kör után azonban, mint a klasszikus esetekben, fellazult a mezőny, beállt egy jó ritmus és kialakult a már a véglegeshez közeli sorrend a versenyzők között. Mindenki belerázódott a saját ritmusába; Südi Anna az élre tört, Benczik Viki pedig követte és szemre zökkenőmentesen alkalmazkodott az éppen aktuális, tempóhoz. Öröm volt látni a lányok hajráját, ami a gyaloglás egyik legérzékenyebb pontja, hiszen egy kötött mozgásformából fáradt állapotban gyorsulni olyan váratlan látvány és kihívás , ami magában hordozza a szabálytalanná válás elemi kockázatát, a lányok azonban betörték a mezőnyt, nekiláttak és mentek, mint a karikacsapás. Anna megvédte bajnoki címét, Viki pedig ezüstérmet szerzett, időben egymáshoz és egyéni csúcsaikhoz közel teljesítve (Südi Anna 15:21,05; Benczik Viktória 15:21,68).
Az Összetett OB keretében megrendezett Ifjúsági Országos Bajnokság egyik fő felismerése számomra mindenképpen az, hogy Südi Anna és Benczik Viki ifjúsági országos bajnoki, illetve második helyezése mögött ott áll az, ami a mai magyar ifjúsági gyaloglás világában – ahogy figyelem páratlan , legalábbis igazán még nem általános; a magabiztos és sajátos, a mezőny maradék részéből őket kiemelő , gyönyörködtetni képes, kiforrott gyalogló stílus és főleg ami ebből következik; a jövőbeni még nagyobb, igazán csúcsra járatott csaták lehetősége. Anna gyaloglásának a sziklaszilárd karakteressége és Viki talajfogásának a simulékony könnyedsége olyan így együtt, mint a jó négykezesek , amiket több kéz, többféle billentési technikával játszik. Talán még nagyobb kihívást jelent egy-egy olyan életszerűen felemás, „félverseny” helyzet, ahol az ember egyik nagy ellenfele nem jelenik meg és jobb híján csak a másik, az örök fő ellenfél,az ember önmaga marad, mert bizonyos értelemben riválisaink jó külső fogódzók egy belső harchoz; az érdemi fejlődésnek puszta díszletei, kellékek. A lélek sportja biztos, hogy ez.
Bajnai Nóra