Óbudai futófesztivál – "Urald az elemeket…"

 

Egy budai kerületi önkormányzat papát-mamát megmozgató futó rendezvénye egy álmos, borús vasárnap reggelen egy MASZ versenynaptárhoz szokott profi futó életében szinte jelentéktelen szeánsz, ahol nem számottevő az élsportoló atléta, maximum sztárvendégnek hívhatják őt az esemény szervezői díjat átadni. Ezt a szerepet el is vállalta Tóth Tamás, aki, ha nem is futó, kétszeres ezüstérmes paralimpikon úszóként Londonban tovább növelte hazánk sikereit a nyári játékokon, hogy április első vasárnapján növelje az Óbudai futófesztivál színvonalát is az összegyűlt mintegy 2000 futni vágyó kedvéért. És sztársportoló ellenére szerénységével, egyben derűségével méltó példaképévé válhatott a rendezvényekre kilátogató mintegy több száz fiatal versenyzőnek is.
Egy ilyen hétvégi futóalkalom már csak azon néhány versenyszellemtől átitatott kezdő, esetleg profi futónak kínálhat többletlehetőséget, akik a versenyt felértékelve, vagy aktuális teljesítményüket megfelelő feltételek mellett lemérve "odalépnek" az adott távon, mert éppenségel akár dobogón szeretnének végezni. Ezzel én sem voltam másképp, egy évvel ezelőtt itt kezdtem futó "pályafutásom" első megmérettetését, így vegytiszta teljesítményértékelésnek jobbat sem találhattam volna, mint közel 350 nap múltán ugyanitt, azonos távon ugyanolyan reményekkel mindennek nekivágni.
Két szembeötlő különbséget véltem ugyanakkor felfedezni a futóverseny tavalyi és idei körülményei között: a 2012-es, első futásom alkalmával az első versenyemre készülve még mindössze közel egy hónapot edzettem a BEAC-ban. (kb. ennyi idő talán arra elegendő volt, hogy megtanuljam: a pályán az első sávban nem melegítünk, és nem vezetünk le. De, hogy egy hónap múltán rajtcsíkra álljak, akár még utcai versenyen is…), 13,55-tel, ca. 4 min/km átlaggal befutottam a célba akkor. Míg a mostani alkalommal elmondhattam: már az ország legjobb atléta edzője keze alatt formálódtam közel egy évet, hogy realitásérzékemet finomítva azt mondjam, lassacskán a futásra kezd emlékeztetni a mozgásom, és talán még egy dobogó is beleférhetne a tavalyi felhozatal alapján. Számításaim nem váltak be, mondhatnám csúfos kudarc ért – ami legalább is az időjárást illette: a tavalyi, majálist idéző sziporkázó hangulat és pazar idő helyett 8 óra körül a kijelölt pályaszakasz árkostul-bokrostul-szigetestül holmi balladai helyszínhez hasonlított nyirkos, komor ködfátyolba öltözve és, - ami a legfájóbbnak bizonyult -, alattomosan csúszós talaj várt ránk a pálya legtöbb szakaszán. Ezt megállapítva a rajt előtt fél órával még az is megfordult a fejemben, mindezen körülmény ellenére a végén még dobogós is lehetek: lévén, hogy összesen csupán hárman méregettük egymást sporttársaimmal rögtönzött nyújtógyakorlatunk alkalmával a rajtszínpad közelében - azért remélve, hogy mégis jön rövidesen néhány száz főnyi futásra kész erősítés a versenyszellemünket feltornázandó.
Tíz percbe tellett és jött is, több, mint 800 futó sorakozott fel a 3,5 km-es versenyszám rajtsávjába! De, ami a legfontosabb, Imre bá is a helyszínre érkezett, és onnantól kezdve, segítő utasításait hallva egyre komolyabban megfogalmazódott bennem a jó időeredmény vagy akár a győzelem reális lehetősége is. Már egy perc sem volt hátra a startpisztoly dördüléséig, ahogy az utolsó pillanatban a semmiből feltűnt és rajtcsíkhoz kérezkedett az a kb. 6 – 8 futó, aki valódi versenytársként, engem kissé pályaszélre szorítva vette fel a starthelyzetet. Az utolsó percen jóval belül voltunk, ahogy egyszer csak Imre bá "a végső szó jogán" még magához hívott egyértelműen rámutatva arra a versenyzőre, akit győzelemre esélyesnek talált, és, akit utasítása szerint egészen közeli távolságból futni- , de nem elfutni kell majd hagynom, míg majd 2km-nél át nem veszem a vezetést. A feladat tehát adva volt: túl az első kilométeren egy jó 3:30-as tempóban ketten voltunk a seregnyi futóhad élén, amikor megfogadtam, hátra nem nézek, hiszen a leküzdendő feladat előttem van, s ha az ominózus sporttárs a változó talajviszonyok miatt érezhetően nem gyorsít, én fogok úgy, hogy végre élre törhessek. Ekkor köszöntött minket közel 500 méteren át a sziget tengernyi talajvize és azonnal kiderült, esély sincs kikerülni a tócsákat! Az útviszonyokra reagálva ő egyszer csak kissé lelassít előttem, ekkor megpróbálok felgyorsítani, de érzem, egy rossz mozdulat és a földön vagyok, amivel az egész verseny odavan. Inkább tartom a tempót… - és a valódi bukás ennél a döntésemnél következett be, nem a sáros talajon. Gyáva voltam, meg sem próbáltam megszorongatni a legyőzhető versenytársat! Mire 2km-nél feleszméltem, már 20 mp a különbség köztünk, és hiába az egyre szárazabb pálya, ez a verseny elment, maradt a keserédes második helyezés. Ezen a napon pedig csak ő volt a valódi ellenfelem a pályán! Miért nem mentem bele egy megnyerhető csatába…? Jó lehet, a két azonos – tavalyi és idei - futóverseny között eltelt közel egy év. Ennyi idő edzése és sokszor izzasztó munkája Imre bá felügyelete alatt mindazonáltal megmutatta, hogy lehet 3,5 km-en 13,57mp-ről 12,49mp-re javítani az egyéni időeredményem, s hogy mégis azért kellemes érzés másodikként zúgó taps mellett célba jutni, és lassan-lassan már az edződ taktikai szempontjait is sikerül részben végrehajtani.
Összességében tehát sok szempontra fényt derített szakmailag egy ilyen jelentéktelenebb verseny, de mégsem maradéktalan a siker. Ezeket a sorokat írva eszembe jut Imre bá közelmúltban hangoztatott ars poetica-ja az elmúlt hetekben tapasztalt, minket, futókat is próbára tevő extrém időjárási viszonyokat illetően, ami ha a verseny során 1km-nél fülembe cseng, akkor nem holmi sárban megtántorodva adom fel a valódi versenyt (a biztos második helyem megőrizve), hanem percekkel később én szakítom át a célszalagot. "Urald az elemeket! Odafent biztos tudják, miért kell ilyen időnek lenni, de nálad ez ne számítson, te csak előre nézz és fuss!" - mondta a zuhogó télies esőben a minap Imre bá. Ha az első helyért akarok küzdeni a jövőben, ideje lesz végleg megjegyeznem…

Danku Péter