Első felnőtt válogatottságom

 

Van egy ember, akinek nagyon szerettem es szeretem hallgatni az előadásait, amiket mindig úgy kezd: "Kétféle előadással készültem: egy megértővel es egy őszintével. Melyiket szeretnetek hallani?" A közönség természetesen mindig az utóbbit választja. Most én is készültem egy kedves, mondhatni idilli es egy őszinte beszámolóval a dublini csapat Eb-ről, es mivel rám van bízva, az utóbbit osztanám meg az olvasókkal.

A Dublinba való kirepülés viszonylag problémamentes volt, Koppenhágában az átszállásnál kicsit kapkodnunk kellett a lábainkat, de hát istenem, atléták vagyunk... (vagy mi...).

A személyes Canossam a csomagfelvételnél kezdődött az írországi reptéren, nem fokoznám a helyzetet, a magyar csapatból 8 ember poggyásza nem érkezett meg.

Megérkeztem életem első felnőtt válogatott versenyére, egy fel par cipő, edzőcucc, ruha nélkül. Akinek veszett mar el csomagja, tudja, milyen érzés ez, akinek nem, annak meg se próbálom leírni... Szörnyű. Aztán másnap este jön a telefon a reptérről, megjöttek a csomagok, hamarosan kikézbesítik őket.

Addig is, beiktattunk egy rövid városnézést, nekem ír sztepp táncos múltam révén régi almom volt eljutni Írországba, es minden előzetes elvárásomnak maximálisan megfelelt a varos. Sokaktól hallottam, hogy Dublin belvárosa kis koszos, nem túl hangulatos kupléraj, hat, megkérdeznem tőluk, egy varosról beszelünk-e. Az utcák, közlekedési eszközök kifogástalanok, az írek angolosan udvariasak, a pubok tökéletesen autentikusak, az ír zene, ami nekem személyes kedvencem, lenyűgöző. A sétálóutcák tömve emberekkel, az üzletek rendkívül színvonalasak (ennek megfelelően az árak is), a varos tele történelmi látnivalókkal. Megittam életem első ír kávéját... hogy is fejezzem ki magam, méltán híres.

A bőröndöm péntekre se jött meg. Eddigre a 46 fos atlétaválogatottból ketten megkérdeztek, hogy szükségem van-e valamire. Bocsánat, hárman. Egyszer mar eltört addigra a mécses, az edzéseket kölcsönszerelésben nyilván nem lehet olyan színvonalon elvegezni, főleg, hogy minden órában reménykedek, hogy talán a következő géppel megjön... vagy az azt követővel... de nem.
Szombat délelőtt, Anyukám egy hidegvérű, ésszerűen gondolkodó ember a "gáton", elmentem a tanácsára ruhát venni. Épp ideje volt. Eddigre, mivel csak az en táskám nem érkezett meg, kezdtem feladni a reményt, kellett egy B terv. Nagy nehezen összeharácsoltam egy váltásnyi válogatott szerelést, hogy legyen miben versenyezni, eddigre meg kb. további 3 ember megkérdezte, szükségem van-e valamire, a többiek pedig akárhányszor megláttak a folyóson, különösképp a többi károsult, gúnyos mosollyal, esetleg valami odavetett, viccesnek szánt megjegyzéssel mentek el mellettem. Nem panaszkodni szeretnek, mar megbarátkoztam a helyzettel, csak szolidan jeleznem, hogy talán ott kéne keresni a magyar sport, társadalom, stb. jelenlegi problémás helyzetére a megoldást, hogy elgondolkozunk, jó úton járunk-e, mikor az ír es holland válogatott tagjai jönnek oda hozzam, hogy tudnak-e valamit segíteni, a honfitársak helyett...

Ennyit a csomagproblémáról, erőteljesen rányomta a bélyeget ugyan az út hangulatara, de hat nem ezért készül az ember versenyre hosszú évekig, hogy aztán egy ilyen elvegye a kedvet. Imre bának tökéletesen sikerült néhány szóval lenyugtatnia es lelket önteni belem, úgyhogy viszonylag simára egyengetett idegekkel, fokuszálva indultam el a pályára.

Ha jól értesültem, a napokban otthon meglehetősen embert próbáló volt az időjárás... Írországban a másik véglet volt jellemző: többnyire 13 fok körüli hőmérséklet, orkánerejű szelek, folyamatosan szemerkélő, néha zuhogó eső. Mikor odaálltunk az 1500 méter rajtjához, a fagyhalál szélén voltam, több mint 40 percet ültünk a call roomban.

Aztán elindultunk. Mar az első 200 méter után erezhető volt, hogy a pályán minket dobáló szel, felázott rekortán, hosszú várakozás után senki nem fog erős iramot vállalni. Nagyon lassú első két kor után aztán nemileg erősödött az iram, az utolsó 300 méter pedig kemény hajra verseny lett. A végéből annyira emlékszem, hogy a célegyenesbe fordulva megneszeltem, hogy az előttem futó portugál es belga lány eléggé farad, előbbit a célban néhány századdal el is csíptem. Ennek a momentumnak örültem a legjobban a versenyzésemben, mert a fáradtság ellenére fellobbant a szikra fejemben, hogy kell a pont a csapatnak.

A verseny után nem teljes megelégedéssel, de nyugodtan jöttem le a pályáról, mivel kicsit erősebb iramra számítottam, így ereztem, hogy maradt meg bennem tartalék. A magyar csapat a körülmények ellenére a versenyen nagyon jól helytállt, jó érzés volt megélni, hogy a sok felnőtt világversenyt megjárt Pars Krisztián, Kazi Tamás, Orbán Eva, Minczér Albert, Baji Balázs neveivel fémjelezett 80-as generáció melle kezdünk mi is felzárkózni, nekem személyesen pedig hatalmas megtiszteltetést jelentett, hogy egy olimpikonokkal jócskán tűzdelt csapat tagjaként képviselhettem Magyarországot.

Kenesei Zsanett