December 2-án, pénteken léptük át a mexikói határt El Paso és Ciudad Juarez városok között. Amerikai oldalon nem volt sem vámos, sem megállóhely, így nem sikerült kijelentkeznünk az országból. Az autók egyáltalán nem álltak meg a mexikói oldalon sem, úgy tűnt, szabad a forgalom az USA-ból kifelé. Mi a vámköteles sorba hajtottunk, mivel az autóra beviteli engedélyt kellett kérnünk. Az épületben felvilágosítottak, hogy azt majd 30 kilométer múlva tudjuk megtenni, itt csak a turistakártyát kapjuk meg, amit mindenkinek ki kell váltani, ha 72 óránál tovább tartózkodik az országban vagy 20 kilométernél jobban eltávolodik a határtól. A kártya díját a szomszédos épületben lévő bankban lehetett befizetni. Sem bankkártyát, sem valutát nem fogadtak el. Még jó, hogy volt nálunk dollár, amit be tudtunk váltani a mellette lévő irodában. 50 dollárért 528 pesot kellett volna kapnunk, de a fiatal hölgy csupán 428-at adott. Első átverés! Reklamációnkra szó nélkül megkaptuk a hiányzó százast. Arckifejezését látva úgy tűnt, elnézést nekünk kellett volna kérni, hiszen ennyivel kevesebbet vihetett aznap haza. Ettől kezdve minden alkalommal megszámoltuk a visszajárót! A vízumpótló turistakártya díja fejenként 210 MXN, azaz kb. 4200 Ft. Kilépéskor kell bemutatni a befizetést igazoló banki pecsétet, csak úgy engednek ki az országból. Juarez az ország negyedik legnagyobb városa, épp elég volt a külvárosán áthaladni. A bevásárló övezetben ugyanazok az üzletek találhatóak, mint az USA-ban. Persze a környék kicsit más. Lerobbant, félig kész, többségében vakolat nélküli házak, szemét az utcán, minden mennyiségben. Erős koncentrálással sikerült találnunk egy bankot is, ahol ATM kártyánkkal tudtunk készpénzt felvenni. Az autópályán haladva, már-már azt hittük, nem kell regisztráltatni az autót, de végül megláttuk a kaput és az irodát. A parkolóba 2 USD ellenében engedett be minket az őr. Útlevél, forgalmi, nemzetközi jogosítvány és hitelkártya - csupán ennyi szükségeltetik egy ideiglenes importengedély kiállításához Mexikóban. Persze mindenből a fénymásolat, majd a végén 314 pesoval megterhelik az adott hitelkártyát. Nekünk még fél órát várni kellett, mert ilyen típusú autó nem szerepelt a számítógépes rendszerben és az internetről egészítették ki az adatbázist. Addig meggyőzött minket egy biztosítási ügynök, hogy nála kössünk üzletet. Miután visszakaptuk okmányainkat, ő is lenyúlt minket 459 pesoval, ami 7 napra nyújt fedezetet, ha balesetet okoznánk az országúton. Végre gondtalanul vághattunk neki ismét a nagyvilágnak. Bekapcsoltuk a GPS-t és kiderült, hogy egyforma távolságra vagyunk a Niagara-vízeséstől és Szombathely városától. Nincs is olyan messze a család, mint hittük! Az autópálya menti területet homokdűnék, cserjék, kaktuszok jellemezték. A távolban hegyek, nem sokkal különbözött a táj Arizona vagy Új-Mexikó állam általunk meglátogatott részeitől. A különbség csupán, hogy itt egy 50 kilométeres szakaszért képesek voltak 109 pesot elkérni! Belefutottunk az első katonai ellenőrzőpontba is. Egy 20 év alatti katona próbált velünk spanyolul szóba elegyedni, de egyszer sem sikerült megérteni, mit kérdez, így legyintett egyet és tovább mehettünk. Már az első nap megszegtük a legfontosabb szabályt: “Ne vezess sötétedés után!”. Minden útikönyvben olvashatjuk, plusz az internetről letöltött, Mexikót megjárt lakókocsisok tájékoztatójában is. Az ő oldalukról egész jó kis kempinglistát sikerült letölteni GPS koordinátákkal. Első szállásként egy sportstadion parkolóját ajánlották Chihuahua városában. Útépítés miatt eltévedtünk és kb. egy órát bolyongtunk a kivilágított utcákon, mire megtaláltuk. Ehhez kivételesen nem volt GPS utasítás, csak egy rövid útbaigazítás és utcanév. A biztonsági őrt megkérdeztük, aludhatunk-e a parkolóban, mire ő készségesen megmutatta a legkevésbé zajos helyet, majd egy kollégája elkísért minket a mosdóig. Kiültünk egy padra vacsorázni, közben pedig nézhettük, hogyan gyakorolják az amerikai foci figuráit a mexikói ifjak. Reggel hétkor a szomszédos squash pályáról behallatszó labdapattogásra ébredtünk. Korán útra keltünk, hiszen hosszú szakaszt akartunk aznap megtenni. Ahhoz képest, hogy este zsúfolásig telt a város autóval, reggel szinte üres négysávos útra fordultunk ki. Nem egy korán kelő nép a mexikói! Többen figyelmeztettek indulás előtt, hogy borzasztóak az országban az utak. Nekünk nem tűnt annyira rossznak, bár terepjáróval biztos más átmenni egy gödrön, mint személyautóval. Igaz, előfordult olyan fizetős autópálya is, amin előtte tankokkal hajthattak végig. Ami valójában negatív és környezetszennyező, az a hihetetlen nagy számú fekvőrendőr. Még az autópályán is! Egy kisebb faluban legalább háromszor kell 10 km/h-ra lassítani és kettesből újra kigyorsítani és végigváltani a sebességeket. Egy városban rengetegszer játszák el ugyanezt, nem csoda, hogy olyan magas a szén-monoxid kibocsátás! Katonai ellenőrzésen minden nap átestünk, fegyvert és kábítószert keresnek. Piros zászlóval, géppuskával a vállukon integetnek, de látván, hogy turisták vagyunk, legtöbbször meg sem állítottak. Második nap Joe 850 kilométert vezetett szinte egyfolytában. Még az USA-ban teletankoltuk az autót, mert úgy hallottuk, Mexikóban drágább az üzemanyag. A benzinre talán érvényes, bár az is inkább egy árban van, de a dízel olcsóbb: 106 Ft egy liter az ottani 130-140-nel szemben. Ráadásul itt az összes kút állami kézben van, tehát minden PEMEX állomásnál egyforma a tarifa. Nem önkiszolgáló és a kutas természetesen elvár egy kis borravalót. Ha már úgyis megálltunk tankolni, gondoltuk, bedobunk valami helyi kaját. A benzinkút mellett egy piros kisbuszból lehetett rendelni, mi kipróbáltunk két burritot. Finom volt, de húson kívül mást nem tekertek a lepénybe. Az előző faluban, amin átjöttünk, úgy terelgették ki az autósokat az étkezőasztalhoz, talán ezt látva éheztünk meg mi is! Később belefutottunk a fizetős autópálya egy szakaszába, de szerencsére kaptunk egy részletes térképet, amin jól látszott a közvetlenül az autópálya mellett futó ingyenes közút. A pályán haladók száma a fehér hollóéval vetekedett! Előtte a kapus hölgy ismét rosszul adott vissza, reklamálnunk kellett! Második eset! Késő este értünk Zacatecas-ba, ahol a GPS koordináták segítségével szinte rögtön a szállásra akadtunk. Egy benzinkút mögötti füves rész volt elkerítve (plusz biztonsági elemként a kaktuszkerítés szolgált), vízzel és villannyal, lakókocsikra szakosodott. Állt is benn kettő, így nem sokat tanakodtunk, hogy megfelelő-e. Felállítottuk a sátrat és újra kényelmesen aludhattunk. Reggel Joe ellenőrizte az olajszintet és kiderült, hogy az utolsó olajcserénél, El Paso-ban, túl sokat töltöttek bele. Le kellett engedni. Jól kezdődött a nap! A szomszéd “gringó” lakókocsis átjött hozzánk beszélgetni. Adott egy-két tanácsot a maja romokkal kapcsolatban, majd hívta mexikói feleségét, hogy megmutassa neki útvonalunkat az autó oldalán. Zacatecas 2400 méter magasan fekszik. Belvárosa gyarmati idők emlékeit őrzi, ezért a világörökség részévé nyilvánították. Főleg a katedrálisa nagyon dekoratív, amely mexikói barokk stílusban épült. Mi a libegővel felvitettük magunkat a hegyre, ahonnan jó kilátás nyílt az egész városra. A végállomásnál monostorszerű templom állt, előtte forradalmi katonák szobrai. Lesétáltunk a katedrálishoz, majd vissza az autóhoz. Még ott volt és épségben! A következő útba eső város, San Luis Potosi szintén az 1500-as évekre vezetheti vissza eredetét. Csak autóval hajtottunk át a belvárosán, de szebbnek tűnt, mint előző megállónk. Itt két gorditas-ra csábultunk el, ami túróval töltött kukoricalepény. Tetejére ízlés szerint kérhető zöldpaprikás csípős chili szósz. Sötétedésben értünk Queretaro városba, ahol 10 km hosszú aquaduct húzódik, 74 boltívvel. A spanyolok építették 200 évvel ezelőtt, de még ma is szerepet játszik a város vízellátásában. A belvárosban, amely 1996 óta a világörökség részét képezi, karácsonyi készülődés folyt. Feldíszítették a legnagyobb fenyőfát, mellette gyerekkórus dalolt. Autós városnézés keretében csodáltuk kívülről a szebbnél szebb templomokat. Vacsorára két pastor-t vettünk, ami gyros-hoz hasonló hús, ananásszal, hagymával, petrezselyemfélével kis lepénybe csavarva. Ízletes volt, de nagyon kevés! Rövidítő utat választottunk folytatásként, aminek az lett a vége, hogy este 9-kor egy rendőrautó levillogott minket. Az USA-ban már volt egy rendőrös kalandunk, Death Valley felé haladva jött utánunk a helyi serif, hogy nem világít rendesen a hátsó lámpánk. Joe meggyőzte, hogy ez a normális. Szerencsére tudtuk, hogy nem szabad kiszállni, amíg ő nem mondja. Azért ment a para, mert éppen nem volt érvényes biztosításunk, de csak az iratokat kérte el, majd kedvesen elkezdett a szálláshoz tippeket adni. Nem igazán bíztunk benne, hogy a mexikói rendőrök hasonlóképpen viselkednek. Kellemesen csalódtunk! Csupán figyelmeztettek, hogy nem biztonságos ez az út éjszaka, ajánlottak egy hotelt a legközelebbi lakott településen, majd elkísértek minket autóval a kereszteződésig! Találtunk is egy hotelt, de nem nyerte el pénztárcánk tetszését, plusz kiértünk a főútra, inkább vezettünk még egy jókora szakaszt. Végül egy benzinkút parkolójában töltöttük az éjszakát. Itt általában van fegyveres őr és a kamionosok is pihennek pár órát. Ahogy virradt, indultunk tovább. Az egyik nagyvárosban megálltunk bevásárolni. A hipermarketben minden kapható, kivéve a kemping gázpalackot, amiből nem állunk túl jól. Írunk is gyorsan a Jézuskának, hogy hozzon párat karácsonyra! A negyedik napra teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy Mexikó nem az az olcsó ország, amire számítottunk. Az árak sajnos gyakran meghaladják az otthoniakat, a szolgáltatás színvonala azonban messze elmarad a kultúrált európaitól! Ami érdekes volt a boltban, hogy a pékárut először egy fémtálcára kell összegyűjteni és az eladó teszi zacskóba. Az édes pékáru választék óriási, legalább 80 különböző fánk, francia kifli, töltött sütemény, vajas sütemény, gyümölcsös sütemény kínálta magát a polcokon. Ráadásul újra normális kenyeret ehettünk! A másik csoda, hogy tudtunk bankkártyával fizetni. A benzinkutaknál, az autópályákon, a látnivalóknál mindenhol kizárólag készpénzt fogadnak el! Így nehéz megsaccolni, mennyi pesot kell felvenni az automatából. Éljen az egységes valuta, az utazók álma!
Elérkezett az első nap, amikor nem vezettünk sötétedés után. Teotihuacan két nagy piramisa már messziről jól látszott, nem is lehetett elvéteni az irányt. Egy kedves hölgy és fia által a füves udvaron üzemeltetett kempingben találtunk szállást. Gyors ebéd után már indultunk is a romokhoz. Luis Antonio (nem, ő nem egy szappanopera főszereplője, csak a házigazda) felajánlotta, hogy elkísér bennünket a collectivo-hoz, azaz az iránytaxihoz, így az autót a zárt parkolóban hagyhattuk. Teotihuacanban, az ősi maja városban i.sz. 500 környékén mintegy 200 ezer ember élt. Ez azt jelenti, hogy nagyobb volt, mint Róma és az akkori világ egyik legnagyobb városának számított! Nem csoda, hogy a romok elég nagy területen helyezkednek el, több bejáraton keresztül is meg lehet őket közelíteni. Mi a Nap Piramisával szemben érkeztünk meg. Lenyűgözött minket a 64 méter magas, öt szintből álló, hatalmas kőépítmény. Ezt tartják a világon a harmadik legnagyobb piramisnak. Csupán kettő körözi le, az egyiptomi Kheopsz és a szintén mexikói Cholula, amelynek tetejére a spanyolok templomot építettek. Nagyságát növeli, hogy építői nem használtak sem kereket, sem fémszerszámokat! A sok csecsebecsét áruló helybéliek meglepő módon nem voltak agresszívek, ha nemet mondtál, békén hagytak. Esetünkben az árus maga alkudta le a kis teknős alakú furulyát, amelyet végül 2 dollárért vettünk meg. A főutcát az aztékok tévesen Halottak Útjának keresztelték a két oldalán található kőtömbök miatt, amit síroknak hittek. Ezekről kiderült, hogy templomok és lakóépületek voltak. A 2 km hosszú főutca déli végén található Quetzalcoatl temploma, amelyet meg is másztunk. A túloldalán jött a meglepetés, ahol újabb templom vált láthatóvá, amelyen éppen régészek dolgoztak. Sokkal több faragást és díszítést láttunk rajta, mint az eddigieken. A múzeumban a legérdekesebb rész a makettváros volt, ami jól szemléltette, hogy nézhetett ki a település fénykorában. Ezután megmásztuk a Nap Piramisának 248 lépcsőjét, ahonnan nagyon szép kilátás nyílt a környékre. Innen látszott igazán, milyen geometriai tökéletességgel építették meg a várost. 5 másodperces távolságban (a hang ennyi idő alatt ért el hozzánk) tüzijátékot lőttek fel - fényes nappal. Hogy ennek mi értelme? Utoljára hagytuk a Hold Piramisát, amelyről végiglátni a Halottak Útját. A tetejéről akartuk lefotózni a naplementét is, de sajnos a felhők közbeszóltak. Az óránkon még csak 5 óra múlt, mikor lemásztunk a kőlépcsőkön, lent pedig már vártak az őrök, hogy záróra van. Pedig mi úgy tudtuk, 6-ig tartanak nyitva. A turpisságra hamar fény derült. A faluba visszaérve találtunk egy internetező helyet, ahol megbizonyosodhattunk arról, hogy valahol észrevétlenül átléptünk egy másik időzónába. Ennyire nem számít az út során, hogy milyen nap van vagy hány óra! Napokig el voltunk maradva egy órával minden következmény nélkül!
Másnap úgy döntöttünk, megpróbáljuk Mexikóvárost messze elkerülni és a vulkánok között megközelíteni Pueblát. Az elkerülés a sok fekvőrendőrtől és utcai árustól eltekintve jól ment, de a nemzeti park bejárata nem igazán volt kitáblázva, ott egy kicsit kerültünk. Eddig is folyamatosan 2000 méter felett haladtunk, most azonban megkezdődött a hegymászás. Az egyik faluban fiatal suhancok próbáltak minket a kötéltrükkel megsarcolni, de Joe ügyesen vette az akadályt és lassítás nélkül hajtott tovább. Ezután jött a katonai ellenőrzőpont, ahol kénytelenek voltunk megállni. Azt hittük, pénzt szednek majd, de csak az adatainkat írták fel. Valószínűleg azért, hogy egy esetleges vulkánkitörés esetén be tudják azonosítani az áldozatokat. Szerencsére erről szó sem volt! Az út 3640 méterre vitt fel. Eddig a Wiesbachhorn volt a legmagasabb csúcs, amit megmásztunk, itt pedig ennél is magasabbra jutottunk fel autóval. Úgy tűnt, jól bírja kicsi kocsink is a magaslati levegőt, de ez még csak a főpróba volt, hiszen Dél-Amerikában 4000 méter feletti utakon szeretnénk közlekedni vele. A Cortes-hágónál leparkoltunk és sétáltunk egy kicsit a két vulkán között. Az északi a 30 millió éves Iztaccihuatl, amely a harmadik legmagasabb csúcs Mexikóban a maga 5286 méteres magasságával. Csupán kis felhő takarta el néha a tetejét. A Popocatepetl 5414 méter magas csúcsából, amellyel az előkelő második helyet tudhatja magáénak, semmi nem látszott, teljesen felhőbe burkolózott a hegy. Autóval csak engedéllyel lehet a vulkánokhoz közelebb hajtani, ugyanis 7,5 kilométeres körzetben lezárták az utat és katonák álltak őrt a bejáratnál. Aszfalt nélküli út vezetett lefelé a hegy keleti oldalán. Poros, óriási gödrökkel. Helyenként tábla jelezte az evakuláció útját, ebből tudtuk, még jó irányba haladunk. Ezer méterrel lejjebb aztán aszfaltosba váltott és Cholula-ba torkollott, ahová a legenda szerint a spanyolok az év minden napjára más templomot építettek. A legszebb a piramis tetején áll, már messziről virít narancs színével. 1519-ben Cortes 500 emberével foglalta el az akkor 100 ezer lakosú várost, mivel a helyiek azt hitték, ő Quetzalcoatl, a fehér bőrű, szakállas isten és mindenben engedelmeskedtek neki. A Tepanapa Piramis ma csupán dombnak látszik, igen kis részeit hozták felszínre, mert a templomot is épségben meg akarják őrizni. Jó kilátás nyílik a környékre, miután megmászta az ember a lépcsőket. Egyik oldalon a két vulkán, másikon Puebla városa, mögötte szintén egy nagy heggyel. Az árusoknál végigkóstoltuk a helyi terméseket és elfogadtuk tőlük a Mikulás ajándékát. Nem virgácsot, hiszen jók voltunk, hanem házi készítésű csokoládét és cukorkát! Majd lesétáltunk a belvárosi templomokhoz, melyek közül az egyiknek, a Capilla Real-nak 7 hajója és 49 kupolája van. Vacsorára taco orientales-t kóstoltunk, ami annyiban tért el a húsos burrito-tól, hogy kicsi búzalepénybe volt csomagolva. Sajnos pueblai ismerősünk éppen Németországban tartózkodik, így ez a találka nem jött össze. Áthajtottunk a külvároson és keletnek vettük az irányt. Útközben egyre több fáklyával futó vagy bicikliző emberkét láttunk, akiket villogóval és szirénával felszerelt kisbusz kísért. Amikor megálltunk tankolni, fényt derült a rejtélyre. A kutas hölgy elmondta, hogy december 12-én van a Guadalupe-i Szűzanya ünnepe és a zarándokok emiatt vannak úton. Szinte az egész ország megmozdul és felváltva viszik a lángot egyik helyről a másikra. Mindenki dudál nekik és biztatja őket. Szép esemény. Megkérdeztük, hogy a parkolóban aludhatunk-e, amire igenlő választ kaptunk. Még fegyveres őr is vigyázott a környéken. Több zarándokcsapat is megállt a mosdónál, néhányan a kövön töltötték az éjszakát. Miután kidörzsöltük az álmot a szemünkből, meglepve láttuk, hogy a napfényes idő teljes pompájában mutatja nekünk az ország legmagasabb csúcsát, az 5746 méter magas Citlaltepetl-t. Fel is ébredtünk teljesen a látványtól! Aznapi úticélunk Palenque romvárosa volt, 600 kilométeres távolságra. Ameddig lehetett, autópályán haladtunk. Be is fizettünk majdnem 10 ezer Ft-ot az államnak - egy napi autópálya használatért. Reméljük, az utak karbantartására használják majd fel! Amióta elhaladtunk az ország fővárosa mellett, megváltozott a táj. Elmaradtak a kaktuszok és a sivatagok, minden zöld és virul. Csupán 60 kilométert kellett megtennünk 941 méteren lévő “alvóhelyünktől”, hogy elérjük a tengerszint körüli magasságot, azaz 3600 métert ereszkedtünk a vulkánok óta. Egyre több helyen láttunk pálmafákat, ananászültetvényeket. A mexikói öböl mellett haladva mocsarakon keresztül vitt az út, amelyek igen gazdag madárvilággal büszkélkedhetnek. Minden legelő tehenet egy szép fehér madár kísért. Előfordult, hogy a madár a tehén vagy a ló hátán vitette magát, mert lusta volt gyalogolni a fél méteres vízben.
Este 6 körül értük el Palenque falu határát, Chiapas tartományban. Előzőleg kinéztünk egy 4 dolláros kempinget, közel a romokhoz. Teljesen a dzsungelbe épültek a pálmatetős faházak és a hangulatos étterem. A nagyon találó “Jungle Palace” néven futott a hely és a zuhanyzó felé menet minden pillanatban azt vártuk, mikor ugrik a nyakunkba egy jaguár. Végül az étteremben játszó zenekar és a dzsungel éjszakai zajainak keveredését hallgatva nyomott el bennünket sátrunkban az álom. Reggel egy alabamai tetováló srác érdeklődött az utunk iránt. Neki annyira tetszik a dzsungel, hogy házat akar építeni a környéken. Minket Palenque romjai nyűgöztek le, bár ebben nagy szerepe volt a környező dzsungelnek. Szépen restaurálták a templomokat és a piramisokat, és a Templo de la Cruz tetejéről csodálatos panoráma tárult elénk. A közelben a romváros feltárt részei, a távolban a végeláthatatlan zöld esőerdő. Ráadásul szebbnél-szebb pillangók röpködtek körülöttünk. Az erdő nem áthatolhatatlan kuszaság volt, hanem hatalmas fák, alsó részükön 4-5 különböző élősködővel, amiket hazánkban szobanövényként láthattunk. A növények húsos-vastag levelei helyenként olyan hatalmasra nőttek, hogy törpének éreztük magunkat mellettük. Ami igazán megfogott minket ebben a helyben, azok a maja város erdőben található részei. Fura volt látni, ahogy a természet elnyeli az emberi alkotásokat. Egyes romok tetején már óriási fák nőttek, másokat csak föld borított. Egy szép vízesésnél önkéntelenül is magunk elé idéztük a régi idők képeit, a folyóban fürdőző majákat. Erről a népről nem sok írásos emlék maradt ránk, ezért számítanak különlegesnek a Templo de las Inscripciones-ben talált képírással teli kőtáblák. A jelekből megfejtették a régészek, mely királyok uralkodtak a városban, de az már nem derül ki belőlük, miért hagyták el Palenque-t lakosai i.sz. 900 körül. Mi délután kettő körül távoztunk, amikor tetőfokára hágott a hőség és kiürült vizespalackunk. Visszasétáltunk a kempingbe, lezuhanyoztunk, felvettük a mosodából a tiszta ruhákat és észak felé indultunk tovább, hogy felfedezzük a következő maja várost, Uxmal-t.