A Yucatan-félsziget Mexikó keleti részén bővelkedik maja emlékekben, melyek közül a 3 leglátogatottabb Uxmal, Chitchen Itza és Tulum. Az utazási irodák általában Cancun városába repítik a turistákat, akik a Karib-tengeri pihenés mellett egy-egy napos buszos kirándulás keretében keresik fel a romvárosokat. Mi fárasztó 500 kilométer levezetése után éjjel 11 körül értünk az Uxmal közelében lévő kempinghez. Kapu zárva, teljes volt a sötétség. Amíg azon tanakodtunk, hogyan tovább, kijött a tulaj, aki meghallotta a motorzúgást és betessékelt minket. Felállítottuk a sátrat és hamarosan mély álomba merültünk. Reggel langyos zuhannyal nyitottunk, mivel nap híján nem igazán volt meleg a napenergiával fűtött víz. Persze mire a piramisokhoz értünk, hétágra kezdett sütni, izzadtunk rendesen a nagy hőség miatt. A legmagasabb piramis rögtön a bejáratnál emelkedik, elég impozáns első ránézésre is. Sajnos túl meredek, így le volt zárva, nem lehetett rá felmászni. Mögötte a “Zárda” elnevezésű épületegyüttes vett körül egy téglalap alakú teret. A név a spanyoloktól ered, akiket apácazárdára emlékeztetett a hely megérkezésükkor. Körülbelül 70 szobában laktak itt egykor. A homlokzatot különböző faragások díszítették. A füves téren és a romok között leguánok süttették magukat a napon. A városból csak egy kisebb részt restauráltak, amit két óra alatt be lehetett járni. A legnagyobb alapterületű, 100 méter hosszú, háromszintes épület a “Kormányzó palotája” elnevezést kapta. A legtöbb faragás Chac esőistent ábrázolta, aki hosszú orráról könnyen felismerhető. Ezenkívül egy szárnyas kígyó is tekergett körbe a falakon. Természetesen minden romhoz tartozik ajándéktárgyakat árusító bolt, ahol szert tettünk egy kis fából faragott tukánra. Most már a Landi visszapillantója alatt himbálódzik a színes, nagycsőrű madárka. Esti szállásunk a Chichen Itza közelében lévő Piramid Inn kempingje lett. Valójában ez egy fogadó, de lekerítettek előtte pár négyzetméternyi füves területet sövénnyel, ahova a lakókocsisok parkolhatnak. Még pont volt egy hely a mi autónknak a kanadai és a német lakóautó között. A belső udvara a szállónak annál pazarabb volt. Szépen díszített kert, pálmatetős kunyhók és kék vizű medence! Jól esett az egész napos füllesztő meleg után a hűvös vízben tempózni. Másnap az idős német pár magyarul kívánt jó reggelt. Beszédbe elegyedtünk velük és megtudtuk, hogy már 10 hónapja úton vannak, pedig csak Észak-Amerikát járják be. Utoljára hagytuk el a kempinget, mert kicsapódott a sátorra a reggeli pára és megvártuk, míg a nap felszárítja. Így ismét rekkenő hőségben láttunk neki a romok felderítésének. Chichen Itza kb. 100 ezer lakost számlálhatott fénykorában, ennek megfelelően nagy területen helyezkedett el. A belépő turista a “Kastély” nevű piramist pillantja meg legelőször, amely a fő tér közepén emelkedik. Az épület a maja naptár leképezése: négy oldalán 91 lépcsőből adódik össze az év 364 napja és a régészek szerint a tető teszi ki a 365-iket. További 4-szer 5 jel utal a 20 napos maja hónapra. A piramis tetejéről belátni az egész környéket, a labdajáték területét, az oszlopcsarnokot, a gőzfürdőt, a piacot, kivéve a “Szent tavat”, amely a fák között bújik meg. Ez a tó emberáldozatok színhelyéül szolgált, míg a piramistól délebbre lévőből nyerték az ivóvizet. A koponyákkal díszített falakra ellenségeik fejét tették, a mellette található jaguárok szentélyén pedig a faragások emberszívet nyaldosó sasokat és jaguárokat ábrázolnak. Az esti órákban 45 perces hang- és fényjáték is látható, de mi ezt már nem vártuk meg, siettünk a Karib-tenger partjára. Sátrunkat a Tribal Village hippi hangulatú kunyhóparkjának és éttermének parkolójában állíthattuk fel, nem messze a vízparttól. A sötétben csak pár lépést tettünk a vízben, de muszáj volt belemennünk! Esti itóka gyanánt Joe machete-vel felvágta azt a két kókuszdiót, amelyet még előző esti szállásunk parkjában találtunk a fa alatt. Miután a leve elfogyott, kikapartuk a belsejéből is a finom fehér kókuszbelet. Jó kis desszert lett a tortilla után. Reggel hintáztunk egy kicsit a pálmák közé kifeszített parti hintaágyban, majd elindultunk felfedezni Tulum romjait. Egy olasz csoporttal egy időben értünk a parkolóba, ahonnan a bejárat kb. 800 méterre található. Közéjük vegyülve a traktor vontatású minibuszon utaztunk a jegypénztárig. Tulum városát csak a spanyolok megérkezése után 75 évvel hagyták el a maják. A romvárost három oldalról kőfal határolja, a negyedik oldalról pedig a tenger. Területre nem túl nagy és a romok sem túl különlegesek, a csodálatos kék színű víz azonban teljesen egyedivé teszi. A romok mellett lehetőség van fürdésre és strandolásra. Ezt természetesen nem hagyhattuk ki, eleve fürdőruhában, snorkel felszereléssel érkeztünk. Ez utóbbi nem sokat ért, mert a zátony messze volt, a part közelében pedig a hullámok felkavarták a homokot, nem volt látnivaló a víz alatt. A kilátás azonban minden irányban fantasztikus volt, mögöttünk a romok, előttünk a kék Karib-tenger, ki sem akartunk jönni a vízből. Előbb-utóbb azonban minden jónak vége szakad, így hát megszárítkoztunk a napon és Chetumal felé folytattuk az utat. Hosszas keresgélés után akadtunk rá egy ifjúsági szállóra, amelynek udvarán megengedték a kempingezést. Az épületben csak hideg víz volt, de a tengeri sót miatt ki kellett bírnunk alatta. Reggelre ellepték sátrunkat, autónkat a hangyák. Irány a város hangyairtóért! Azt nem sikerült találni, ellenben internetre rögtön ráakadtunk, ahol 3 és fél órát eltöltöttünk, mire sikerült mindent elintéznünk. Ez sajnos már nem az USA, sokkal lassabb a szolgáltatás. Csak a képek feltöltésével elment 2 és fél óra, mert közben többször is megszakadt a kapcsolat. Délután 3 óra volt, mire a határra értünk. A kijelentkezés viszonylag gyorsan ment. Leadtuk a turistakártyákat és az autó ideiglenes importmatricáját és mehettünk is át a Rio Hondo feletti hídon Belize-be. A túloldal nagyon kaotikusnak tűnt, ugyanis van egy vámmentes rész, ami kerítéssel van leválasztva és ott szabadon költhetik pénzüket a mexikóiak. Hiába kerestük a határátkelőt, az csak egy kilométerrel arrébb van. Ellenben egy “Karantén” feliratú táblánál autófertőtlenítés címén 5 dollárért körbespriccelik vízzel az autó alsó részét. Állítólag 50 dollár büntetéssel küldenek vissza a határőrök, ha ezt elmulasztod. Ezután félre kell állni egy parkolóba és minden irattal együtt az épületbe menni, ahol a pecséteket az útlevélbe ütik. Szépen odasétáltunk az első pulthoz, nyújtjuk az útlevelünket, mire a határőr kajánul megjegyzi: “Magyaroknak vízum kell! Menjenek vissza Chetumal-ba, aludjanak ott, másnap kérjenek vízumot a követségen és jöjjenek vissza!”. Köszi! Csak álltunk döbbenten, majd megpróbáltuk megmagyarázni, hogy magyaroknak nem kell vízum, tavaly beléptünk az Európai Unióba és eltörölték. Persze volt mögötte egy kis blöff, ugyanis a magyar külügyminisztérium honlapjáról hiányzott Belize, Belize honlapjáról hiányzott Magyarország, nem lehetnek túl szorosak diplomáciai kapcsolataink, így végül egy barátnőnk kérdezte le az osztrák légitársaság rendszerében, hogy kell-e magyaroknak vízum. A gép szerint nem. Őket pedig büntetik, ha valakit úgy engednek fel a gépre, hogy nincs vízuma a vízumköteles országba. Emberünk elővett egy agyonfirkált, ősrégi papirost a fiókból, fellapozta és újra azt válaszolta, hogy magyaroknak kell vízum, de a cseheknek nem. Kérdeztük, milyen régi az infója, mert mi tavaly csatlakoztunk, mire a válasz: fél éves. Kezdtünk beletörődni, hogy aznap már nem lépjük át a határt. “Akkor legalább azt mondja meg, mi a követség címe!” - kértük. Vállrándítás: “A taxisok tudják”. Joe unszolására megkérdeztük, hol a főnöke, ő talán tud válaszolni erre az egyszerű kérdésre. “Mindenki hazament” - jött a válasz. Végül egy nagy köszönjük után elindultunk a kijárat felé, mire utánunk szólt, hogy menjünk vissza és két lapot nyomott a kezünkbe, hogy töltsük ki. Ezután bement az irodába és egy kolléganővel tért vissza, aki a másik fiókból előhúzott egy újabb füzetecskét és spanyolul magyarázni kezdett emberünknek (a társalgás ugyanis eddig angolul folyt). Mi azt gyanítjuk, hogy lapozás után rábökött egy sorra és felvilágosíthatta a kollégát, hogy magyaroknak nem kell vízum. Erre az illetékes pecsételő felajánlotta nekünk nagy kegyesen, hogy aznapra beüt egy engedélyt az útlevelünkbe, amivel átszelhetjük az országot Guatemalába, de 9-ig oda kell érnünk, mert bezár a határátkelő. 4:30 volt és 250 kilométer várt ránk. “OK, sietni fogunk!” - ígértük neki. Ezután jutottunk el a következő pulthoz, ahol az útlevélbe tettek egy megjegyzést, hogy bevittük az autót az országba. Jöhetett a sorompó. Újabb ellenőrzés, hogy megvan-e minden pecsétünk, majd megtudtuk, hogy kötelezően kötni kell egy napra biztosítást. Az ő irodájukban várni kellett, ketten is voltak előttünk. A szerződés végül 5 percbe és 6 dollárunkba került. A belizei dollár pontosan feleannyit ér, mint az amerikai, amit mindenhol elfogadnak, ezért nem is váltottunk pénzt. Pontban 17:00-kor léptünk ki a biztosítótól. Uzsgyi neki, nyomni a gázt - ez kb. 500 méteren keresztül sikerült, ugyanis rendőri ellenőrzés következett. Kérték az iratainkat, de főleg a biztosításra voltak kíváncsiak. Ezután 3 falu állt utunkba, fekvőrendőrökkel, majd végre rendesen tudtunk haladni. A sebességkorlátozó táblák ismét mérföld per órában mutatták az értéket. Belize valaha angol gyarmat volt, mindenki beszél angolul és spanyolul is. A házak szép színesek, gyakran magas lábakon állnak. Az út két oldalán cukornád ültetvények és elhaladtunk egy cukorgyár mellett is. Néhány jómódú ház teljes karácsonyi fényárban úszott. Jobbnak tűntek az életkörülmények, mint a mexikói falvakban. Láttunk sötét bőrű iskoláslányokat, hosszú fehér ruhában, fehér zoknival. A fiúk a fűben fociztak. Jamaikára emlékeztetett ez az ország, holott még sosem jártunk ott. Négerek is laknak itt, nem csak spanyol leszármazottak. Vidámnak tűnt minden, gondtalannak. Nekem sajnos visszatért az allergiám. Szerencsésen megúsztam az elmúlt 3 hónapot, de itt valamiért végigtüsszögtem az utat és elhasználtam az összes fellelhető papírzsebkendőt is. Még két rendőri ellenőrzésen estünk át, mire 20:30-kor magunk mögött tudhattuk ezt a hosszabb látogatásra is érdemes országot és megérkeztünk a guatemalai határra. Belize-ben könnyítettek rajtunk újabb 15 dollárral fejenként, mielőtt felnyitották a sorompót. Az útlevélbe beütötték, hogy az autó is elhagyta az országot. 20:40-kor a két határ közti piacra emlékeztető nyüzsgésbe hajtottunk. Négy határőrre negyven lézengő jutott. Mint kiderült, ők “ügynökök”, akik pénzbeli ellenszolgáltatás fejében segítik megkönnyíteni a határátlépést. Ismét fertőtlenítő mosás következett, azonban csak guatemalai quetzal-t voltak hajlandók elfogadni. Rögtön ott termett a pénzváltó “seftes”, akinél beváltottuk a szükséges minimális összeget. Újabb papírok kitöltése után és 10 dollár ellenében (ez valószínűleg a határőr zsebébe vándorolt, mert nem kaptunk róla semmilyen igazolást) megkaptuk a beléptető pecsétet, jöhetett az autó bevitele. Az irodában közölték velünk, hogy 8-kor bezárt a bank, nem tudjuk befizetni a beviteli engedély árát, várnunk kell reggelig. “A két határ között aludjunk?” - kérdeztük. “Igen” - jött az egyszerű és kézenfekvő válasz. Ezért száguldottunk 250 kilométeren keresztül, hogy végül megrekedjünk a határmezsgyén? Na, nem! Könyörgőre fogtam a dolgot és kérlelni kezdtem a vámost, hadd fizessük be nála a pénzt. Szerencsére beadták a derekukat és a kolléga újra bekapcsolta a számítógépet. Gyanítottuk, hogy 9-ig tart a munkaidejük, csak előbb le akartak lépni. Pontban 21:00-kor húzták fel előttünk a sorompót és léphettünk be Guatemalába. A nap azonban még nem ért véget. Tikal volt a cél, odáig el akartunk jutni. Igen ám, de a határ után az országút beton nélkül folytatódott. Vártunk egy darabig, hátha ez csak a bevezető szakasz, de csupán 35 kilométer gödörben való bukdácsolás után érkeztünk a megváltó aszfalthoz. Majdnem 11 óra volt, mikor a nemzeti park sorompója zárta el utunkat. Az általunk kinézett kemping a romoknál volt, oda azonban már 15 kilométerrel korábban meg kell venni a belépőt. Nyitvatartás 6:00-tól 18:00-ig. A fegyveres őrök győzködtek minket, hogy aludjunk az őrházuk mögött a belépőnek megfelelő összegért, amiből máshol pazar szobát kapnánk. Így nem köttetett meg az üzlet, visszatértünk a faluba, ahol már mindenki javában aludt. Leálltunk a sötét kemping előtt, ami úgy tűnt, nincs nyitva, azonban a szomszéd meghallott minket és felajánlotta az ő udvarukat a sátornak. Víz éppen nem volt, de ígérték, reggel tudunk zuhanyozni is. Így fejeződött be ez a hosszú és kalandos nap.
Szállásunk közvetlenül a Petén Itza tó mellett helyezkedett el, így reggeli sétánk annak partjára vezetett. Nagyon szép kilátásban gyönyörködhetnek nap, mint nap a helyiek, mi pedig újabb napsütéses napnak nézhettük elébe. A szomszédban egy alsónadrágos halász jött ki éppen a vízből, valószínűleg begyűjtötte az aznapi elemózsiát. Mi is a hideg vizes zuhany alá vetettük magunkat és rekordidő alatt végeztünk. Vendéglátónk 9 gyermekével már nyitáshoz készülődött, ugyanis egy kis étterem működtetése volt fő bevételi forrásuk. Gyors búcsú után ismét elindultunk Tikal felé és ezúttal sikerült átkelni a sorompón. Délben már a romokhoz vezető úton sétáltunk. Egy magas fán mozgásra lettünk figyelmesek és rövid várakozás után megpillanthattuk az első majmokat. Faleveleket ettek és fürgén lendültek egyik ágról a másikra. Volt köztük egy anya is kicsinyével a hátán. Pár méterrel odébb hosszú csőrű tukán madarak szüretelték egy bogyós fa gyümölcsét. Állatvilágban gazdagnak tűnt Tikal, de hol vannak a romok? Az biztos, hogy nem a bejárat közelében. Végül a központi téren kötöttünk ki, a Gran Plaza-n. Keleti és nyugati felén egy-egy templom emelkedik, amelyeket ikertemplomokként is szoktak emlegetni. A keleti 44 méter magas, egy híres királyt temettek ide i.sz. 734-ben. Miután két ember is halálos balesetet szenvedett a meredek lépcsők miatt, lezárták a nyilvánosság elől. A nyugati templom 38 méter magas, hiányzik a teteje, de az oldalához rögzített falépcsőn keresztül megmászható. Jó kilátás nyílik innen az Északi-Akropolisz-ra, amelyen i.sz. 800-ban 12 templom állt. A tér déli oldalán a Központi-Akropolisz maradványai járhatók be, amelyek valaha 6 tér köré csoportosult lakóépületek lehettek. A maják még mindig visszajárnak őseik lakhelyéhez, épp egy tűz körül végzett ceremónia közepébe cseppentünk bele. Felváltva hol fehér, hol fekete füst szállt a magasba a két templom között, attól függően, hogy milyen áldozati ajándékot szórtak a lángokba. Nyugati irányba indulva a Templo IV-hez értünk. Erre a 64 méter magas templomra szintén utólag épített falépcsőn lehet feljutni. A tetején javában folyik a restaurálás, ez azonban nem zavarja a látogatókat, akiket teljesen leköt a dzsungelből kikandikáló romok lenyűgöző látványa. Pár éve még a tetőn tölthették a vállalkozó kedvűek az éjszakát, ma azonban már csak egy hajnali túra keretében gyönyörködhetnek a 4:40-kor kelő turisták a napfelkeltében. A régészeti leletek szerint Tikal területén már i.e. 700-ban laktak, de csak kétszáz évvel később kezdték el építeni a ceremóniákhoz szükséges kőépületeket. A várost végül i.sz. 900-ban hagyták el, ismeretlen okok miatt. Még egy-két templomot megmásztunk és éppen indultunk volna a kijárat felé, amikor mosómedvékhez hasonló állatok serege vett körül minket. Hangyászéhoz hasonlító orrukkal minden gyökerek közti zugot felkutattak. A parkolóban keselyűk és pulykák vártak ránk. De nem közönséges pulykák, hanem pávához hasonló díszes tollazatú példányok, narancssárga búbokkal a fejükön. Ezzel azonban még korántsem ért véget a fauna felderítése. A múzeum mögötti 3 tavacskánál “Veszélyes krokodilok” feliratot helyeztek el, mi pedig kíváncsi természetűek lévén, tettünk egy sétát a tavak körül. Először bedőltünk a faágaknak, de végül sikerült megpillantanunk két krokit is, sőt, az egyik épp egy békát ejtett el a nádas szélén. A nap végére már csak a szúnyogok maradtak, ellenük a sátorba tudtunk menekülni. A malária elleni gyógyszert még Mexikóban elkezdtük szedni, így reméljük, hogy a viszketésen kívül nem jár más következménnyel csípésük. Sátrunkat a Jaguar Inn füves parkolójában állíthattuk fel. Hamar ott termett az egyik túravezető, hogy megcsodálja “lakosztályunkat”. Aztán az útról kezdett el minket faggatni, nagyon tetszett neki az ötlet és felírta a honlapunk címét, hogy majd megnézi a képeket. Álmunkra a keselyűk vigyáztak a szomszéd fán. Reggel már nem találtunk krokodilokat a tóban, helyettük teknősök úszkáltak, a mocsárban pedig vizimadarak lépkedtek a zöld leveleken. Egy rövid madárnéző sétára bemerészkedtünk az erdőbe és a szárnyasokon kívül egy kis vizidisznót is sikerült kilesnünk. Aztán búcsút intettünk Tikalnak és a főváros felé vettük az irányt. Autópálya hiányában sejtettük, hogy egész napos útnak nézünk elébe. Ezt azonban cseppet sem bántuk, mert Guatemala gyönyörű ország. Élénk zöld dombok váltják egymást, banánfák, kókuszpálmák szegélyezik az utat. A nők a folyóban mosnak, a férfiak széles karimájú kalapot viselnek és lovon terelik a tehenet vagy machete-vel kaszálják a füvet. A tüzifát a hátukon hordják haza. Nincs sok vagyonuk, mégis vidámnak látszanak. Egy megállót iktattunk be félúton, Quirigua romjait, ami szintén a világörökség része. Itt nem találhatók piramisok és templomok, csupán egy lakóépület van feltárva, a fő látnivalók pedig a szépen faragott oszlopok. I.sz. 750-800 közötti időszakban készült nagy részük és szinte az összes ugyanazon királyt dicsőíti. A legnagyobb oszlop több, mint 10 méter magas és egyharmada föld alatt van. Azonban nem csak oszlop forma található itt, hanem állat alakú emlékek is. Szárnyas kígyó, béka, teknős, jaguár voltak a fő motívumok, ezekbe vésték a rajzokat és a hieroglifákat. A maja emlékekhez banánültetvények között vezetett az út, méghozzá az általunk is ismert Del Monte banánt termesztik ezen a vidéken.
Guatemala azonos nevű fővárosába már sötétben érkeztünk meg. Kis eltévelyedés után sikerült a városközpontban zárt parkolóval ellátott szállást találnunk. Az USA óta ez volt az első éjszaka, mikor újra rendes ágyban aludtunk. Reggelire rántottát kaptunk babpürével. Mivel csak 1-kor kellett kijelentkezni, gyalog derítettük fel a belvárost. Levegőt nem kaptunk, akkora szmog volt mindenütt. Koszos utcák, lerobbant házak, nem nagy élmény itt sétálni. A 2 milliós város egyik kereszteződésében kecskepásztor várta a nyájjal, hogy zöldre váltson a lámpa. A katedrális előtt pedig vidékről jött, népviseletbe öltözött emberek tüntettek a békéért. Mi csak a Copa Airlines irodáját kerestük fel, ahol átirattuk a repülőjegyünket dec.21-ről jan.7-re. Ha időben oda akartunk volna érni Panamába, megállás nélkül végig kellett volna vezetnünk Közép-Amerikán és ugyebár nem ez a célunk. Az átiratás gyorsan ment, a büntetést pedig ráérünk a repülőtéren kifizetni. A régi főváros, Antigua csupán 42 kilométerre található. Ehhez azonban hegyet kellett másznunk. 1500 méterről 2500-ra, majd újra le a völgybe. Amilyen szép volt a táj, olyan rossz az út színvonala. Karácsonyra készülve útszéli árusok kínálták sajátos portékáikat. A fő attrakció gallyakból font szarvas, amit több ház előtt is láttunk. Furcsa volt, hogy nyáron ünneplik a karácsonyt. Fát is állítottak a lehető legkülönbözőbb anyagokból: zöld nejlonzacskóktól kezdve a mohán és pálmafán át az igazi fenyőig minden belefér, aminek a zöldhöz csöpp köze is van. Sőt, még ide is eljutott a házra kötélen felkapaszkodó piros télapó figura, otthoni kedvencünk. Este azonban nem látszottak a sötétben a banánfák, csak a színes izzókkal díszített házak, így máris nem volt olyan nagy a különbség. Mivel nem tudjuk, mikor jelentkezünk legközelebb, ezúton szeretnénk Kellemes Karácsonyi Ünnepeket és Békés, Boldog Új Esztendőt kívánni Mindenkinek a világ túlsó feléről!