Az 5 órás repülőút után helyi idő szerint délben landoltunk a Húsvét-sziget egyetlen, egysávos kifutópályáján, amely keresztben végigéri a sziget déli csücskét. A LanChile légitársaság Boeing 767-es gépével repültünk (214 személyt képes egyszerre szállítani). Reggelire omlettet kaptunk és utána megnézhettük a “Zorro” című kalandfilm 2. részét. A gépről leszállva besétáltunk a váróterembe, ahol a helyiek egy pultnál felsorakozva vártak minket a különböző kategóriájú szállásajánlatokkal. Szerencsére volt köztük kemping is, sőt a tulajok ingyen transzfert biztosítottak a párszáz méteres útra. Nem mi voltunk az egyetlenek, akik sátorral érkeztek. Mindkét autójuk megtelt turistával. A kemping közvetlenül a tengerparton feküdt. Felállítottuk a kis sátrat és kisétáltunk a partra, ahol magasra csaptak a sziklákon megtörő hullámok. A kempinghez tartozott konyha és étkező is, gyorsan összedobtunk egy főtt tésztás ebédet, majd elindultunk felderíteni a környéket. A Húsvét-sziget nem nagy, 117 négyzetkilométer, háromszög alakú és minden sarkán egy kialudt vulkán található. Egyetlen városa, Hanga Roa a nyugati parton fekszik, ahol kb. négyezren laknak. 1888 óta Chile fennhatósága alá tartozik, hivatalos fizetőeszköze a chilei peso. Földrajzi fekvése miatt a világ legelszigeteltebb lakott helyének tartják. Dél-Amerika legközelebbi pontja 3700 kilométeres távolságra található, a legközelebbi sziget, a Pitcairn-sziget pedig 1900 kilométerre nyugatra. Nevét egy holland admirálistól, Jacob Roggeveen-től kapta, aki 1722-ben Húsvét vasárnap szállt itt először partra. Ez spanyolul Isla de Pascua, angolul Easter Island, helyi nyelven pedig Te Pito o Te Hauna, azaz “A világ közepe”. Rapa Nui néven is ismert a hely, ami “Nagy Rapa”-t jelent és későbbi polinéz bevándorlók adták, akik egy ottani Rapa nevű még kisebb szigetről jöttek. Benépesedéséről különböző teóriák keringenek. A norvég utazó, Thor Heyerdahl úgy gondolta, hogy a sziget első lakói Dél-Amerikából érkeztek hajóval (az egyik oltár köveit az inka építészethez hasonló megoldással illesztették össze). Ezt bebizonyítandó, megépítette a Kon Tiki nevű nádhajót, amellyel aztán sikeresen teljesítette a több ezer kilométeres távot. A tudósok szerint mégis az a valószínűbb, hogy a polinéz szigetekről érkeztek az őslakosok i.sz. 700 körül. Két csoportra oszlottak, a hosszúfülűekre és a rövidfülűekre. Őseik emlékére állították a hatalmas kőszobrokat, amiket helyi nyelven “moai”-nak hívnak. Ezek oltáron (ahu) állnak és egyeseknek piros kalap (pukao) van a fején. A szobrokat könnyen faragható, szürkés színű vulkáni kőzetből faragták ki, kalapjukat egy másik, pirosabb kőből. Először csak 2-3 métereseket, később 7-21 métereseket. A többtonnás szobrokhoz a legelképzelhetőbb mozgatási módszer a fatörzseken való gurítás volt. Emiatt kiirtották az összes fát a szigeten. (Pár évtizede megkezdődött a füves szigeten az újrafásítási program, aminek kezd látszani az eredménye. Sajnos többnyire eukaliptuszt ültettek, ami igaz, hogy gyorsan nő, de nem tűr meg maga mellett más növényzetet.) A fairtás után törzsi háború kezdődött, amiben a moaik nagy részét a földre döntötték, csak pár helyet találni, ahol állva, teljes pompájukban megcsodálhatók. Rejtélyes módon kezdődött és ért véget a kőszobor korszak, amely alatt több, mint ezer szobor készült. A legnagyobb, utolsó moaik a kőbányában fekszenek, félig kifaragva, vagy a földbe süllyedve. Aki jobban képbe szeretne kerülni, nézze meg a “Rapa Nui” című filmet!
Hanga Roa nem nagy város, hamar körbesétáltuk. Éppen szieszta volt, csak a kikötőben lévő búvárközpontot találtuk nyitva. Kíváncsiságból benéztünk és mivel elfogadható áron kölcsönöztek búvárruhát snorkel felszereléssel, hát béreltünk egyet. Ugyanezt tette egy fiatal, német pár is, akiknek az autóbérlésük le volt fixálva másnapra és felajánlották, hogy menjünk együtt a sziget túloldalán található homokos strandra. Meghánytuk-vetettük a dolgot és arra jutottunk, hogy jobban jövünk ki, ha beszállunk az autó bérleti díjába, mintha a kempinges fuvarját választanánk. Kivettünk még egy kis készpénzt a bank mellett található ATM-ből és bevásároltunk a másnapi kirándulásra. Csak a legszükségesebbeket vettük meg, ugyanis szinte minden repülővel érkezik a szigetre, az árak pedig emiatt csillagászatiak. A választék sem túl nagy, de kenyeret és felvágottat kapni, tehát éhen nem halunk. Naplemente előtt még elsétáltunk a kempinghez közeli öbölbe, ahol egy 4 méteres moai állt a part közelében, arccal a sziget belseje felé nézett. Egy másik kicsit távolabb a fűben feküdt. Az ösvény azonban tovább vezetett és felkapaszkodtunk egy kis dombra, amely a kifutópálya végében volt és az egyik landoló gép éppen felettünk szállt el. Visszafelé a kerítés közelében felfedeztünk egy lovat egy esőelvezető betonmedence alján. Olyan magas volt a csatorna fala, hogy nem tudott kiugrani a gödörből, ráadásul egy fa kordon zárta el az útját, így még fel-alá sem tudott sétálni a betonmederben. Ahol tudta, lelegelte a füvet, de egy ideje már ott lehetett, ugyanis teljesen le volt gyengülve és ellepték a legyek. Gyorsan átmásztunk a kerítésen és kiemeltük mellőle a fa kordont, de hiába nógattuk, nem mozdult. Ezután szedtünk neki füvet és elé tettük. Éhes lehetett, mert rögtön nekiállt enni. Ötletünk azonban nem volt, hogyan tudnánk a mély gödörből kijuttatni. Miután elláttuk egy időre elegendő friss fűvel, visszaindultunk a szállás felé. Az öbölben még volt pár halász, nekik elmeséltük, hogy találtunk egy csapdába esett lovat. Egyikük megkérdezte, merre, de nem tűnt úgy, hogy nagyon érdeklődnének. Már majdnem a kempinghez értünk, mikor a szomszéd utcából furcsa zajokat hallottunk. Tovább haladtunk abba az irányba és egy tüntető csoportot láttunk, akik fém edényeket ütöttek és kiabáltak az egyik szálloda előtt. A transzparensből úgy tűnt, egy 1966-os eset miatt protestálnak, de pontosan nem tudtuk kivenni, mi a fő ok. Egy rendőrautó felügyelte a megmozdulást, mi hozzájuk fordultunk a pacis problémával. Le is rajzoltuk, hol találtuk a csapdába esett négylábút, ők pedig megígérték, hogy utána néznek a dolognak. Megnyugodva tértünk vissza a kempingbe. Reggel sajnos arra ébredtünk, hogy ellepik a hangyák a sátrat. Az étkezőben kiderült, hogy a többiek is ugyanezzel a problémával szembesültek, tehát nem megoldás, ha odébb költözünk. Sok időnk nem volt ezen gondolkodni, ugyanis indulnunk kellett újdonsült ismerőseinkhez, ahol már várt ránk a bérautó, egy Suzuki Samurai. Fél órás zötykölődés után meg is érkeztünk a sziget észak-keleti felén található Ovahe strandra. Gyorsan magunkra öltöttük a felszerelést és indultunk a vízbe. Kb. 50 méterre a parttól találtuk meg az ideális helyszínt a felszíni búvárkodáshoz. Alattunk a sziklák és korallok között különböző színű és formájú halak úszkáltak. Majdnem az egész napot a strandon töltöttük és szinte végig egyedül voltunk. 4 óra körül megjelent az öbölben egy csapat ló. Szabadon mászkálnak a szigeten és teljesen másképp viselkednek, mint ahogy ezt az otthoni lovaktól megszoktuk. Ugrándoznak, hempergőznek, kergetik egymást, nagyon vidámnak és felszabadultnak tűnnek. Belegázoltak a sós vízbe, megkóstolták, majd mellső lábukkal “kaparták”. Végül az egyik vezetésével libasorban átvonultak előttünk és felkaptattak a szomszédos sziklán. Különös élmény volt ezeket a szabad lovakat figyelni az óceán partján. Aztán mi is átvonultunk a sziget másik strandjára, a szinte szomszédban lévő Anakina öbölbe. Ez egy pálmafás liget, ahol az Ahu Nau Nau oltár áll 7 moaival (1979-ben restaurálták). A vízben azonban rengeteg ember zsúfolódott, nekünk jobban tetszett Ovahe. Este 6-kor folklór műsor kezdődött, megérkeztek a fűszoknyás szereplők, már csak a turista csoportra kellett várni, akiknek a műsor készült. Kis késéssel el is kezdték az éneket és a táncot. Mintha egy történetet adtak volna elő, de saját nyelvükön, tehát nem értettük, miről szól. A végén bevonták a bátrabb nézőket is a táncba. Német útitársaink ott táncoltak mindketten egy-egy “bennszülöttel”. Nagyon kellemes nap méltó befejezése volt ez az előadás. Mivel ők az autót két napra bérelték, megkérdeztek minket, nincs-e kedvünk másnap körbelátogatni velük a szobrokat. Természetesen volt, hiszen azért jöttünk a szigetre, hogy közelebbről megnézzük magunknak a moaikat. Csütörtök reggel ismét az ő szállásuk elől indultunk. Házigazdájuk a kezünkbe nyomott egy sárgadinnyét, majd a piacon még beszereztünk egy fél görögdinnyét is, amihez ajándékba kaptunk néhány sárga guayaba-t (magos gyümölcs, mindenhol vadon nő a szigeten), szóval minden készen állt az aznapi piknikhez. A sziget fénykorában szinte végigállták a moaik a tengerpartot, tehát sok helyszínt találni, ahol ma megtekinthetők a romok. Elszorul az ember szíve, amikor látja, hogy ezek a hatalmas szobrok a földön hevernek, legtöbbjük darabokban, ahelyett, hogy a szigetet őriznék, fölénk magasodva. Végigjártuk a déli part oltárait, majd a bánya következett, Rano Raraku, ahol közel 400 szobor fekszik elhagyatva, félkészen vagy szállításra várva. Nagyon tetszett a hely, hiszen sok-sok szobrot találtunk egymáshoz közel. A legnagyobb, egy 21 méter hosszú, a hegyoldalban feküdt, kifaragva, de még a szikla részeként. Többet láttunk a földbe süllyedve, különböző szögben megdőlve vagy éppen a fűben fekve. A kilátás is szép volt, itt fogyasztottuk el ebédre hozott szendvicseinket. Ezután a legtöbb álló szobrot tartalmazó oltárhoz mentünk, amelyet 1960-ban egy tsunami lerombolt és a japánok állították helyre pár éve. 15 moai áll az Ahu Tongariki emelvényén, különleges látvány, háttérben a kék tengerrel. Az északi parton megnéztük azt a helyet is, amely az itt lakók ősei szerint a világ közepe. Mellette egy kis öbölben a helyiek tengeri sünöket gyűjtöttek. Mint kiderült, ez egyik kedvenc csemegéjük, amint kivették a vízből, felvágták és kiették a belsejét (sárga kaviárra hasonlít). Összeszedték a szebb kagylókat is, amiből a turistáknak készítenek emléktárgyakat. Ez a család egy közeli farmon lakott a sziget keleti felén. Nincs más bevételi forrásuk és teljesen önellátóak. Utolsó állomása körutunknak egy hét szoborból álló csoport a sziget nyugati partján. Az Ahu Akivi azért különleges, mert a többiektől eltérően a moaik a tenger felé néznek, nem a sziget belseje felé. Megvártuk a naplementét, majd visszatértünk a faluba. Esti kikapcsolódásként moziba mentünk, ahol a Rapa Nui című filmet vetítik, kétszer egy héten. Mivel a misszionáriusok megsemmisítették a legtöbb írásos emléket a szoborfaragó korszakról, senki nem tudja biztosan, mi történt. Elvileg úgy is lehetett, ahogy a filmben láttuk. Ami biztos, hogy a film elkészítése népszerűsítette a szigetet és bemutatása után megsokszorozódott a turisták száma.
A pénteki napot lustálkodással kezdtük. Később elsétáltunk a várostól északra található szobrokhoz. Itt láttuk az egyetlen moait, aminek nem hiányzott a szeme, azaz a helyén volt a fehér korall (ezt használták régen). Visszafelé megálltunk kicsit nézelődni a kikötőben és Joe éles szemével kiszúrt egy óriás levesteknőst a móló mellett. Éppen a zöld növényeket legelte le a falról. Fülig ért a szánk örömünkben! Nem gondoltuk, hogy egyáltalán látunk ilyen állatot, hát még ilyen közelről! Közben észrevettük, hogy többen is vannak az öbölben, a sziklák közelében. Két órán keresztül figyeltük őket. Amikor levegőt akartak venni, elúsztak a partközelből és távolabb nyújtották ki nyakukat a vízből. Elhatároztuk, hogy mielőtt elutazunk, még megpróbálunk velük együtt úszni. Estebédre összeütöttünk egy kis virslis spagettit, majd információt cseréltünk a többi utazóval. Szombaton a déli vulkán megmászása volt a program. Jó két és fél órát gyalogoltunk, mire a kráter peremére értünk. Megérte! Még sosem láttunk ilyen tökéletes krátert ilyen szép tóval a közepén. A háttérben a Csendes-óceán a madárszigettel, amihez egy érdekes szokás kapcsolódik. Minden évben megrendeztek egy versenyt, amely azt hivatott eldönteni, hogy abban az évben ki lesz a madárember. Ez egy különleges jogokkal járó társadalmi pozíció volt. Különböző klánokból egy-egy fiatalt neveztek a versenyre, akinek az volt a feladata, hogy lemásszon a kráter meredek, sziklás felén az óceánig, átússzon a szigetre, keressen egy madártojást, majd visszaúszva azt sértetlenül a királynak adja. A kráterről lefelé lelegeltünk pár guayaba fát, majd örömmel láttuk, hogy a csapdába esett lovat kimentették az árokból. Miután visszanyertük energiánkat az előző napi vacsora maradékából, elsétáltunk egy part menti barlangba, ahol falfestéseket láttunk. A közelben megfigyelhettük, hogyan szilárdult meg a vulkáni láva, ahogy elérte a vizet. Szinte ez alkotja az egész partszakaszt. Kevés helyen lehet biztonságosan kikötni. Lefekvés előtt ismét megnéztük a csodálatos naplementét. Végül elérkezett utolsó napunk a Húsvét-szigeten. Reggel kicsit késve indultunk a templomba, de egy helybéli megállt mellettünk és elvitt minket autóval. Nagyon sokan jöttek és a pap mindenkit a kapu előtt fogadott. Tőlünk is megkérdezte, honnan érkeztünk és kezet fogott velünk. A templom érdekes példája a kereszténység és az ősi hagyományok összefonódásának. A díszítést polinéz faragások és szőttesek alkották, a falon helyi nyelven készült írás és a mise egy része is az ősi nyelven folyt (a többi spanyolul). Az egy órás szertartás után visszatértünk a kempingbe és lebontottuk a sátrunkat. Azaz a felénél tartottunk, amikor egy skorpió esett le a sátor ponyvájáról. Nem volt túl nagy, de nem tudhattuk, mennyire veszélyes. Miután mindenki megnézte magának és szörnyülködött egyet (rögtön abbahagyták a mezítlábazást és papucsot vettek), Joe átvitte az út túloldalára és ott szabadon engedte. Aztán összepakoltunk mindent és betettük egy tároló helységbe. Fürdőruhával, búvárszemüveggel és pipával felszerelkezve elindultunk a kikötőbe, hogy a vízben is találkozzunk a teknősökkel. Másfél órán keresztül úszkáltunk a sekély vízben. Láttunk érdekes halakat, három nagyobb és két kisebb teknőst. Egy méternél nem engedtek közelebb magukhoz, de ez is óriási élmény volt! Visszafelé ismét kaptunk egy ingyenfuvart, ezúttal Roger autójában, aki a kempingtulaj volt. Délután még utoljára besétáltunk a városba elkölteni a maradék aprópénzünket. A repülő este 9:30-kor indult Tahitira. Marta és Roger vittek ki minket autóval (ők Tahitiről települtek át pár éve és minden érkező repülőhöz kimennek az újabb potenciális kuncsaftokért). Búcsúzóul megajándékoztak egy kis fából készült moaival. Szép emlék erről az érdekes szigetről.
Tahiti repterén 6 órával később szállt le a gép, helyi idő szerint majdnem éjfél volt. Ott vártuk meg a hajnalt, majd bebuszoztunk a városba, ahol egy szép parkban megnéztük a napfelkeltét. Papeete zsúfolt városnak tűnt. Furcsa volt a sok ember a Húsvét-sziget nyugalma után. A turistairoda 7:30-kor nyitott. Egy homoszexuális, szőkére festett hajú fiatalember próbált minket felvilágosítani, de nem volt igazán képben. Azért pár szórólapot és prospektust összeszedtünk a hajókról és a szálláslehetőségekről. Tahiti Francia Polinézia szigeteinek egyike. Úgy terveztük, hogy áthajózunk egy másik szigetre, Bora-Bora-ra, amiről sok szép képet láttunk. Kigyalogoltunk a kikötőbe a nehéz hátizsákokkal, de kiderült, hogy már nincs hely a hajókon. Akkor marad az eredeti elképzelés. Fogtuk az első kompot Moorea szigetére és egy óra múlva az ottani kikötőben vártuk a buszt. Mire a túloldalon lévő kempingbe értünk, rövid benyomást kaptunk a helyről. Kevésbé zsúfolt, mint Tahiti, de szinte ez is végig lakott a part mentén. A kempingben végül úgy döntöttünk, hogy nem sátrazunk, hanem egy kis szobát vettünk ki, ami alig került többe. Gyorsan fürdőruhába bújtunk és indultunk a vízbe búvárkodni. A sziget körül, kb. 200 méterre a parttól, korallzátony húzódik. Már ott megtörnek a hullámok, így a part mentén nyugodt a víz. Annyira kristálytiszta, hogy állva is jól lehetett látni a halakat, nem is lett volna muszáj beledugni a fejünket a vízbe. Homokos strand, pálmafák, napsütés - ahogy ezt az ember Francia Polinézia szigeteitől elvárja. Pihenésre rendeltetett. A naplemente után megvacsoráztunk, majd egy gekkó társaságában nyugovóra tértünk. A következő két nap egyformán telt. Strandoltunk, búvárkodtunk, bevásároltunk a boltban és főztünk a konyhában. Feltörtünk egy kókuszdiót, ami machete nélkül már kemény feladatnak bizonyult. Vajon minden hajótöröttnek van svájci bicskája? Ha nincs, akkor biztos nem eszik kókuszt! Csütörtökön végre érdekesebb nap következett (már csak azért is, mert ez volt utazásunk 200. napja). Átbuszoztunk a sziget keleti oldalán található Lagoonarium-hoz. Ez egy kis sziget, ahol mesterségesen elkerítettek egy részt az óceánból és összegyűjtöttek rengeteg színes halat, ráját, teknőst és bébicápát. Pont ott volt egy iskoláscsoport is és a gyerekek akkor ismerkedtek ezekkel az állatokkal. A gondozó kézből etette kis halakkal a rájákat, akik minden félelem nélkül úszkáltak az emberek körül, sőt, hozzájuk is simultak. Volt néha sikítozás! Nagyon kellemesen telt a nap: búvárkodtunk, kajakoztunk vagy csak pihentünk a parton a kis bungalónk mellett. Amikor már csak ketten maradtunk, utoljára bemerészkedtünk a vízbe. Elég félelmetes volt, ahogy a másfél méteres cápa a hátunk mögött siklott el. A gömbhal folyamatosan zaklatott minket, azt hitte, etetni fogjuk. Szerencsére nem fújta fel magát, mert tüskéinek szúrása biztos nem kellemes érzés. Készítettünk még pár képet, majd beszálltunk a motorcsónakba, ami visszavitt minket a szárazföldre. Kiálltunk az út mellé stoppolni és egy helyi asszony fuvarozott minket a kompig, ahonnan a busz indult. Mint kiderült, a fia Új-Zélandra jár snowboardozni, ő pedig bevásárolni. Nem mondhatjuk, hogy rosszul élnek itt az emberek. Rengeteg új autót láttunk és itt lehet az egyik legmagasabb az egy főre jutó Land Roverek száma is. Péntek reggel összepakoltuk a hátizsákokat, letettük a recepción, majd elindultunk megnézni a Belvedere kilátót. Mivel a robogó kölcsönzés is elég drága volt nekünk, ismét a stoppolást választottuk. Elsőnek egy homoszexuális tanár vett fel, aki franciát tanít a helyi iskolában. Elmesélte, hogy mindenki két nyelven beszél, franciául és a helyi nyelven, de a diákok inkább angolt akarnak tanulni a francia helyett. Még két dobozos üdítőt is kaptunk tőle az egyik boltnál. A következő autó csak rövid szakaszon vitt, de felfelé a hegyen. Ez a sofőr nemrég érkezett vissza a franciaországi síelésből. Rövid séta után egy kanadai nő vett fel minket, aki a Four Season szállodaláncnak dolgozik és éppen helyszíni felmérést végzett Mooreán. Vele végre célhoz értünk, a Belvedere kilátóhoz, ahonnan észak felé szép a panoráma. Elsétáltunk az erdőn keresztül egy magasabb kiszögelléshez, ahonnan még tisztábban láttuk a két öblöt és körben a hegyeket. A visszautat két stoppolással sikerült teljesíteni. Felvettük csomagjainkat a kempingből és elbuszoztunk a komphoz. Papeete-ben még magunkhoz vettünk egy nagyon finom sajtos-sonkás baguettet, majd üldögéltünk a téren és néztük, hogy köt ki egy hatalmas óceánjáró. A helyiek felállították a vacsorázó standokat, rázendített egy zenekar és leszállt az est. Végül fogtunk egy buszt, ami a Faaa reptérre vitt minket. A repülő reggel 7:15-kor indult Új-Zélandra. Addig megnéztük a fekete gyöngyöket az üzletek kirakataiban, képeket válogattunk, zenét hallgattunk a laptopon és hajnali 3-kor kicsit el is aludtunk. Jól esett ez a majdnem két hét pihenés a Húsvét-szigeten és Francia Polinéziában a dél-amerikai szinte folyamatos utazás után. Ráadásul fel tudtunk készülni a következő célpontból, Új-Zélandból, amiről annyi jót hallottunk és már alig várjuk, hogy mi magunk is felfedezhessük. Akkor hát kalandra fel, indulás!