Bebbó, a fürgelábú gyíkocska kedvetlenül ébredt. Rosszat álmodott. Üldögélt, nézett maga elé, nem mozdult. Még nem ment ki a fejéből igazán az álom, de mintha nem is lett volna ott. Furcsa képek motoszkáltak benne.
Arra biztosan emlékezett, hogy álmában bántani akarta valaki, és Bebbó nagyon félt. Egy nagy fogú vicsorgásra emlékezett, de hogy ki volt a vicsorgás tulajdonosa, azt már
nem tudta volna megmondani. És ugyan kinek is mesélhette volna el? A testvérei és a szülei már rég kint szaladgáltak a reggeli napsütésben, és bizony senki nem kérdezte meg Bebbótól: "Mit álmodtál, gyíkocskám?"

A patak partján megtorpant. Harangvirágok kuncogtak, csilingeltek a feje fölött.
- Ti nem vagytok szomorúak? - kérdezte tőlük Bebbó.
- Ugyan miért lennénk? Éppen a széllel játszadozunk, hintáztat bennünket! - kiáltották, és ügyet sem vetettek többé Bebbóra.
A méhecskék is vidáman zizzentek virágról virágra, a pillangók kényeskedve billegtek
tarka-barka ruhájukban.
 - Hát senki sem szomorú? - kérdezte Bebbó megdöbbenve.
- Dehogynem - mondta valaki, és nagyot sóhajtott.
- Ki vagy te? - kérdezte a gyíkocska, és nagyon megörült, hogy talált valakit, aki szomorú.
- Nem látod? Csak egy közönséges kavics vagyok itt, a patak partján.
Bebbó felemelte a kavicsot. Sima volt, olyan simogatni való, amilyenre a víz sodrása csiszolgatta az évek során.
- Szép vagy, fehér és sima. Hasonlítasz egy hóemberre. Hogy hívnak?
- Sehogy. Nekem nincs nevem. Évek óta nem szólt hozzám senki.
- Legyen a neved Kőkerek!
- Nekem tetszik! - kiáltotta, és Bebbó után gurult.
Már ketten voltak. Bebbó mégis szomorúan ballagott, hiszen nem kérdezte meg senki,
mit álmodott.
Átevickéltek a patak túloldalára.
- Nicsak, milyen érdekes formájú gyökérdarabkát találtam ! - szólt Bebbó.
- Csak hagyj békén! Tegyél vissza a földre! Úgyis nemsokára vége lesz az életemnek - morgott a gyökér.
- Miért lenne vége az életednek? - kérdezte egyszerre Bebbó és Kőkerek.
- Mert megtaláltak a hangyák, és azt mondták, holnap szétrágnak.
- Szét akarnak rágni? Téged, aki olyan kedves vagy, mint egy rókagyerek? - csodálkozott Kőkerek.
Valóban, Bebbó is látta, hogy a fagyökér nevetős kisrókára hasonlít. Szeme is van, és bozontos farka is.
- Te leszel Faróka! Jó? Ha akarsz, velünk jöhetsz!
Most már hárman bandukoltak, Bebbó, Kőkerek és Faróka. Sokáig mentek. Kőkerek és Faróka vidáman csevegtek, csak Bebbó hallgatott rosszkedvűen. Egyre azon törte a fejét, miért nem kérdezi meg senki, hogy mit álmodott.

Mentek, míg el nem fáradtak. Mit tesz, aki elfárad? Pihen egyet, akkor is, ha kőből van, vagy fából, vagy gyíkocskából. Leheveredtek a bogárzümmögős réten. Kőkerek és Faróka el is szundított, csak Bebbó kémlelte az eget szomorúan, hiszen még mindig nem kérdezte meg senki, hogy mit álmodott.

Amikor a barátai felébredtek, elmesélték, mit álmodtak. Kőkereknek a patak csobogott álmában, Faróka pedig hősiesen legyőzte a hangyákat.
- És te mit álmodtál? - kérdezték egyszerre Bebbótól.

Bebbó megörült a kérdésnek, de nem tudott válaszolni, hiszen olyan régen volt, és csak álom volt, el is felejtette már. Úgy gondolta, nem is olyan fontos. Csak ennyit mondott eltűnődve:
- De jó, hogy megkérdeztétek!

Madár Eszter

 

 Nem volt kedve a többiek után szaladni. Megivott egy levélen csillogó friss harmatcseppet, és úgy döntött, nem a rét felé indul, hanem a patak felé.
A titokzatosan locsogó patak partján biztosan talál hozzá hasonló szomorú barátokat, akiktől megkérdezheti, mi bántja őket. És - mi tagadás - azt remélte, tőle is megkérdezi majd valaki, hogy mit álmodott.