Újra tavasz jött és megint a nyár.... Ebéd után, mint mindig, Bebbó most is a fűben heverészett, bámulta az eget. Azon morfondírozott, hogy a szamóca alakú felhőből hogyan lesz lepkeformájú, mikor három vándorhangya kezdett kiáltozni a közelben kanyargó ösvény mellől.
- Hé! Hahó! Gyere velünk, megyünk, megnézzük a Világnagy Pöfeteg gombát!
- Dehogy megyek! Ilyenkor mindig itt szoktam ülni, és a felhőket nézem. Most ennek van itt az ideje! - durcáskodott a megzavart kis gyík.
Két tisztással odébb meglátta a Világnagy Pöfeteget körötte a vándorhangyákkal, és legnagyobb meglepetésére ott találta Szarvasbogár bácsit is, amint épp a gombával beszélgetett. Ej, megörült a gyíkocska, hogy ismerősre lelt, hipp-hopp mellettük termett, de olyan lendülettel, hogy három nagy bukfenc, meg két cigánykerék után tudott csak megállni, és még akkor is billegett csöppnyi lábán.
- Hoppáré! - szuszogta.
Világnagy Pöfeteg erre úgy elkezdett kacagni, hogy még a pipáját is elejtette, és ide-oda hajlongott, pedig ez igazán nem volt szokása. Mikor aztán jól kimulatta magát, Szarvasbogár bácsitól tudakolta, ki ez a mókás szerzet.
- Ő a legfürgébb és legzöldebb gyík az ágas-bogas, árnyas-fényes erdőben. És a barátom - felelte a bácsi.
 - Na, ez igen derék - mondta a gomba - És ha már ilyen szépen összegyűltetek, gyertek, másszatok a kalapom tetejébe, és nézzetek szét, milyen gyönyörű a kilátás innen fentről. Azzal elibük rakta pipája szárát, és mikor azok felkapaszkodtak rá, a magasba emelte őket, fel egészen hatalmas fejfedője tetejébe. Hű, volt nagy álmélkodás, kiáltozás, mert ilyen csodára nem is számítottak. Onnan fentről belátták az egész tisztást. Mindenhol tarka-barka virágok nyíltak, zöld fű hullámzott, és körös-körül, olyan messzire, hogy azt elmondani sem lehet, égig érő fák magasodtak. Aj, de más volt ez, mint lenn, a fűszálak közt! Beleláttak a virágkelyhekbe, nézték a sok pöttyös gombakalapot, sokáig bámultak a szálló pitypangok után. Elcsodálkoztak, mennyi, de mennyi fenyőtoboz hever a réten és a távolban, s a fák lábainál megpillantották a patak kék szalagját. Bebbó először nem is tudott szólni, csak állt a Világnagy Pöfeteg kalapján, kezét összecsapta, a szájával meg csücsörített, mint aki valami nagyon finomat kóstolt. Aztán felnézett az égre, ahol Napocska teregette nagy, fehéren úszó nyáját.
- Innen már elérem a felhőket! - kurjantott Bebbó, és ágaskodott a ránevető gomolyagok felé, szinte lebegett. A hangyák meg összekacsintottak Szarvasbogár bácsival, és kuncogtak, hogy micsoda meglepetés érte a gyíkocskát. Alkonyodott, mire hazaindultak. Egy keresztútnál elköszöntek a vándorhangyáktól.

- Ketten mentek tovább. Bebbó zsebre dugott kézzel, nagy komolyan bandukolt egy darabig, majd megkérdezte:
- Most láttam a világot? Szarvasbogár bácsi nevetgélt egy picit, aztán kézenfogta a gyíkocskát, és azt mondta:
- Nem a világ volt ez, te gyerek, csak egy picike darabja! De ha akarod, holnap megnézhetjük egy másik részét is.
- Ühüm - suttogta elmerengve Bebbó, és már eszébe sem jutott, hogy naphosszat csak a fűben heverjen.

Z.Tóth György

 

 Azok hárman elszaladtak, megint csend honolt és nyugalom. Ám ez semmiképp nem tűnt olyannak, mint az előbb. Valahogy a felhők sem voltak annyira érdekesek. Mi a csuda történik itt? - dünnyogött Bebbó, és azon kapta magát, hogy a hatalmas gombán jár az esze, amit mégiscsak jó lenne látni, ha már olyan nagyra nőtt. Igen kíváncsi volt de, ebéd után még sosem tett mást, mint lustálkodott a fűben, mert úgy tudta, az a legjobb dolog a világon. Töprengett egy pöttyet, aztán mégis felpattant, és pici lábát fürgén kapkodva eliramodott arra, amerre a látványosságot sejtette.