Mind a mai napig a cirill írás létrejöttének számos nem teljesen ismert momentuma van. Ez első sorban annak az oka, mert igen kevés történelmi emlék maradt fenn napjainkig, melyek az ószláv írásbeliséggel kapcsolatosak. Ebből a kevés emlékből kell a tudósoknak felépíteniük az elméletet, melyek sokszor ellentmondásosak.
Többnyire a szláv írásbeliség megjelenését a kereszténység X. századi felvételével kötik össze. Ugyanakkor, a bolgár Csernyigorizec Hrabr író-szerzetes által a IX. században megírt „A szláv írások legendája” művében megbizonyosodhatunk arról, hogy saját írásos betűjeleikkel már a pogányság időszakában is rendelkeztek a szlávok. A kereszténység felvétele után az orosz írásban megjelentek a latin és görög betűk. Igaz, ezek nem teljesen tudták kifejezni több szláv hangot is (b, c, z).
Cirill (Konstantin) és testvére, Metód, misszionáriusi oktatók hozták létre a szláv fonetikának teljes mértékben megfelelő jelrendszert. Ilyen rendszerre (ábécé) volt szükség a kereszténység elterjedésének előmozdításához a bizánci vallásos könyvek szláv nyelvre fordításán keresztül.
A szláv ábécé létrehozásához a testvérek a görög ábécét vették alapul. A 863-as javaslat szerint az ábécét glagolitának nevezték (a szláv „beszélni” - „igét mondani”). A glagolitikus emberek számára a fő emlékek a Sínai Zsoltár, a „Kijevi levél” és számos Evangélium.
A cirill ábécé eredete nagyon homályos (a „Kirill (Cyrill) névből), ami a szlávok második ábécéje. Általában úgy gondolják, hogy Cirill és Metód követői a X. század elején alkották meg az új ábécét a görög ábécé alapján, számos glagolita betűvel kiegészítve. Ebben az ábécében 43 betű volt, melyek közül 24-et kölcsönöztek a bizánciból, 19-et pedig újonnan találtak ki.
A bulgáriai Preslav templom romjain látható 893-as felirat a legrégibb cirill emlék. Az új ábécé betűinek formája egyszerűbb volt, így fokozatosan megszűnt a glagolita ábécé használata és a cirill lett az ábécé alapja.
Az X-XIV. században a cirill betűk rajzolatát, írásstílusát unciális írásnak nevezték. Az unciális megkülönböztető elemei a pontos és egyenes betűk, a betűk meghosszabbítása lefelé, nagy méretek és a szavak közötti szóköz hiánya.
A cirill unciális írás leglátványosabb emléke az „Ostromir evangélium” könyv, amelyet Grigorij diakónus írt 1056-1057-ben. Ez az ősi szláv könyvművészet valódi alkotása és klasszikus példája az akkori írásoknak. Jelentős emlékként kell megemlíteni a II. Szvjatoszláv kijevi nagyfejedelem Izbornyikját (Az irodalomtudományban „Szvjatoszláv-gyűjtemény” néven lett ismeretes.), valamint az Arkangyal evangéliumát.
A cirill betűk következő formája a félunciális. Ezt a lekerekített és szélesebb, de ugyanakkor kisebb betűk jellemezték, számtalan felső és alsó megnyúlással. Megjelentek az ékezetek és a hangsúlyok írásjelei. A ligatúra és a kurzívval együtt a félunciális írást aktívan használták a XIV – XVIII. században.
A kurzív írás megjelenése összekapcsolódik az orosz területek egyesítésével, melynek eredményeként a szláv kultúra felgyorsult fejlődése zajlik. Aztán egyszerűsítésre, kényelmes írásstílusra volt szükség. A XV. században kialakult kurzív írás folyékonyabb, gyorsabb írást tett lehetővé. A betűk alakja, részben egymással összekötve, lekerekített és szimmetrikus lett. A betűk alakjának egyenes és ívelt körvonalai kiegyensúlyozottak lettek.
Az ligatúra is gyakori volt a kurzív mellett. A cikornyás betűkötés és a sok dekoratív vonal jellemezte. Ligatúrát használtak főként a címsorok megformázására és az egyes szavak kiemelésére a szövegben.
A cirill írás következő fejlődése I. Péter cárral függ össze.
A XVI. században Rettegett Iván megalapozta a könyvnyomtatás alapjait Oroszországban, majd az ország nyomdaiparát I. Péter emelte európai szintűre. I. (Nagy) Péter 1710-es reformjával jött létre a polgári betűkészlet, mely megújított betűket és ábécét jelentett. Ez mind a betűk alakját, mind az ábécé változásait tükrözte. A legtöbb betű ugyanazt az arányosságot szerezte meg, ami sokkal könnyebbé tette az olvasást. Elkezdték a latin i és s betűket használni. Az orosz ábécé azon betűi, amelyeknek nem voltak megfelelői a latin ábécében (ь, ъ stb.), eltérőek maradtak a magasságukban.
A XVIII. század közepétől egészen a XX. század kezdetéig az orosz ábécé és a polgári stílus folyamatosan fejlődött. 1758-ban a "psi", "xi" és "zelo" betűket eltávolították az ábécéből. Karamzin javaslatára a régi io-t a ё váltotta fel. Kialakult az Elizabethan betűtípus, amely rendkívül kompakt volt, biztosítva a b(б) betű modern stílusát.
1910-ben Bertholde öntödéjében olyan akadémiai betűtípust dolgoztak ki, amely ötvözi a XVIII. századi orosz betűtípus stílusait és a latin betűk „Sorbonne”-jait. Később a latin betűtípusok orosz változatának használata olyan tendenciává vált, amely az orosz nyomtatásban az októberi forradalom kezdetéig uralkodott.
1917-ben a változások nemcsak a társadalmi szerkezetet, hanem az orosz betűtípust is érintették.
A széles körű helyesírási reform eltörölte a Θ (fita), b (yat) és i betűket. 1938-ban egy betűkészlet-laboratórium jön létre a Szovjetunióban, amelyet később az Új betűtípusok osztályává alakítanak át a Poligrafmas Tudományos-kutatóintézet (nyomdaipari gépgyártás) részeként. Az olyan tehetséges művészek, mint G. Bannyikov, N. Kudrjasov, E. Gluscsenko készítettek betűtípusokat ennek az osztálynak keretein belül. Itt fejlesztették ki az Izvesztyija és a Pravda újságok fejlécének betűit.
Manapság a betűkészlet jelentőségét senki sem vitatja. Számos munkát írtak már a betűtípusok szerepéről az információk megértésében, az általuk hordozott érzelmi összetevőkről és hogyan lehet ezt a gyakorlatban alkalmazni. A művészek aktívan használják a nyomtatás évszázados tapasztalatait új típusú betűtípusok készítéséhez, a tervezők pedig a szöveg olvashatóbbá tételéhez a grafikus formák sokaságát használja fel ügyesen.