A szamovár fogalma a köztudatban szervesen összefonódott az orosz teázási hagyományokkal. Napjainkban általában teafőző eszközként ismerik, holott eredeti funkciója a vízforralás; a felforralt vizet pedig természetszerűleg bármihez felhasználták. A teázás, mint köré épült rituálé csak később alakult ki.
Formája rendkívül változatos lehet: a gömbölyű, hordó vagy henger alakúaktól az urna alakúig bezárólag. A klasszikus szamovár külseje gazdagon kimunkált, sőt gyakorta zománcdíszítést is kapott. Mérete az egyliterestől akár a négyszáz literesig terjedhetett.
Eleinte a víz, egy hosszú csövet alkotó, fával fűtött, belső tűztér által került forralásra. Később másfajta fűtésű szamovárok is megjelentek – petróleum-, elektromos fűtésű stb. Napjainkban a szamovárt szinte teljesen kiszorították az elektromos és hagyományos teafőzők.
Az első szamovárt a legenda szerint Fjodor Liszicin tulai fegyvermester készítette el 1750-ben. Tula az orosz birodalom fegyverközpontjának számított, és Liszicin mester állítólag kikapcsolódás gyanánt, szabadidejében kezdett két fiával egy pacifistább, konkrétan egy vízforraló eszköz kikísérletezésébe. Az első műhely alapítása azonban már dokumentált: Liszicin mester alapította 1778-ban alapította meg Tulában szamovárkészítő üzemét. A szamovár rövid időn belül nagy népszerűségre tett szert, és gombamód szaporodtak el a műhelyek. Ezek jórészt családi vállalkozások voltak, ahol a technika apáról fiúra hagyományozódott.
Az 1830-as évekre Tula már a szamovárgyártás fellegváraként aposztrofálhatta önmagát. Vezető szerepe a 19. század második felében sem csökkent, amikor Moszkvában és Szentpéterváron is felütötték fejüket a vetélytársak. Csehov nevéhez köthető egy, a mai napig felbukkanó szólás is a szamovárral kapcsolatban: a „Tulába szamovárt vinni”, ami nagyjából a „Dunába vizet hordani” kifejezésnek felel meg.
A szamovár a 19. századra hihetetlen népszerűségre tett szert. Minden orosz családban megtalálható volt, még a szegényebb portákon is. Központi helyet kapott a házban; mivel egész nap működhetett, meleget sugárzó robosztus alakja egyfajta állandóságot képviselt. A teafogyasztás többórányi rituáléja – a japán teaszertartásokhoz hasonlóan - alkalmat adott az együttlétre. Közösségformáló erejét az is jól mutatja, hogy a tökéletesen kitisztított, csillogó szamovár a házigazda vendégszeretetét jelképezte.
A huszadik század elején több kísérletet tettek technológiai újításokra: szén helyett petróleummal, kerozinnal töltötték meg. Ezek a típusok nem váltak igazán népszerűvé, egyrészt zavaró szaguk, másrészt a fokozott robbanásveszély miatt.
A sztálinista éra alatt a szamovárok külseje és felépítése – a többi iparművészeti, lakberendezési tárgyhoz hasonlósan – jelentősen leegyszerűsödött. A kis műhelyek megszűntek, illetve gyárakba olvadtak be, amik közül a legjelentősebbnek a tulai Shtamp gyár számított.
A következő nagy fordulatot az elektromos szamovár 1956-os megjelenése hozta. Használata jóval egyszerűbb volt, a széncsövet egy fűtőszál helyettesítette, így elég volt az áramra csatlakoztatni. A háztartásokban és vendéglátó ipari egységekben hamar kiszorította a széntüzelésűt, egyedül a vasúti társaságok ragaszkodtak a hagyományos metódushoz, akiknél addigra bevett szokássá vált a kocsik végében elhelyezett szamovár.
