Dombon fel, át a határon, s vissza

Harminckét éves. Ettől az évadtól Trill Zsolt az Új Színház tagja. Több mint egy évtizede a beregszászi társulaté is. Az anyaországi vendégjátékaikon s az itteni produkcióikban tűnt fel. A publikum mindinkább magáénak érzi, a szakma pedig díjakkal méltányolja.

Milyen állampolgár?

 - Ukrán.

 De lesz magyar állampolgár?

 - Először van a munkavállalási engedély, azután kérhetem a letelepedési engedélyt. És csak utána lehet folyamodni állampolgárságért.

 Hol tart?

  -Mostanában fogom kérvényezni a letelepedést. Ezt a procedúrát el lehet húzni esztendőkig.

 - Gondolom, a hatóságoknak nem sürgős.

 - Igazat szólva nekem sem égető. Ha már folyamatban van, megoldja a problémám. Attól fogva - vagyis május elsejétől -, hogy Magyarország felvételt nyer az Európai Unióba, ide Kárpátaljáról is csak vízummal jöhetnék. S a vízum fél évekre lesz bontva, azon belül csupán kilencvennapi tartózkodásra szól. Lehetetlenné válna, hogy rendszeresen játsszak az Új Színházban, de a beregszászi társulat vendégjátékain is.

 Jól veszem ki a szavaiból, hogy nem is akar megválni az ukrán állampolgárságtól?

 - Magyarország és Ukrajna között nincs olyan megállapodás, amelyik a kettős állampolgárságot lehetővé tenné. Vagyis választanom kellene. De engem több minden köt Kárpátaljához. Ott születtem Sárosorosziban, ahonnan rálátni Husztnak „düledék romvárára”. Ott élnek a rokonaim, szeretteim...

 - A szülők? Vagy már családot alapított?

 - Van már feleségem, kislányom. Most várjuk a második gyermekünket. Beregszászon vettünk lakást, ahol a színházunk is van, az Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház. A diplomaosztás óta odatartozom. És tartozni is fogok, ameddig csak Vidnyánszky Attila vezeti. Sőt! Ha úgy döntene, hogy máshol, a földkerekségen bárhol folytatja a pályáját, akkor vele tartanék családostul.

 Egy ideje halogattam e beszélgetést. Mert nemcsak „Vidnyánszky-színészként” akartam megszólaltatni, hanem saját jogon. És lám, inkább az a kérdés: hogyan szegődhetett el egyáltalán az Új Színházba?

- Attilán múlott. Két és fél éve történt. Éppen véget ért a nyári őrület, ami bizony elég megterhelő. Hol itt, hol ott lépünk fel, kipakoljuk a buszt, felpakoljuk a színpadot, játszunk, utazunk, nincs egy nyugodt napunk, de éjszakánk sem. Nem is felhőtlen hangulatban váltunk el. Azt hittem, szusszanhatok egyet. S akkor jött az üzenet, Attila égre-földre keres. Már elkezdte a Bolha a fülben próbáit, amikor Bubik Istvánnak forgatni kellett mennie. A Feydeau-szerepet helyette vállaltam el. Azután jött az Álszentek összeesküvése, a Bulgakov-darabot szintén Attila rendezte. Ha már ott voltam a házban, legyek benne. Valahogy így. Ha pedig két produkcióban is felléptem, szerződést ajánlottak.

 Bizonyára, így kerülhetett a műsortervbe a Roberto Zucco, amelynek a címszerepét játssza borzongató indulatokkal. Időközben Vidnyánszky Attila vitte magával Ottó szerepére a Nemzetibe.

 - Itt már négy, azaz a legújabbal együtt már öt szerepem van repertoáron, és tizenkettő-tizennégy a beregszászi társulatban. Hovatovább az erőmet meghaladja. Itt a keresztanyámnál alszom időnként, vagy éppenséggel az Új Színházban, de többnyire ingázom. Kialakult a metódus, hogyan fordulhatok meg könnyebben. Amíg Kárpátalján olcsóbb az üzemanyag, mint a határon innen, addig jönnek-mennek a „dízelolajosok”. Megvan a tarifájuk, áthozzák az embert Nyíregyházáig. Onnan pedig megy az intercity. Mégis attól tartok, a játékom rovására mehet.

 Márpedig nem takarékoskodik magával. A minap tűzték műsorra a Még egyszer hátulról című bohózatot, amelyet Jirí Menzel rendezett. Szinte akrobatikus mozgásokat, ritmuskészséget kívánnak a cseh rendező színházi munkái, s alighanem ilyennek álmodta az ideális színészt. Egyébként ne menjünk el a tény mellett, hogy életében először dolgozott mással, mint Vidnyánszky Attilával.

 - Ez adottság, ilyen a fizikumom. Azért a próbákba hatkilónyit belefogytam. S egy-egy előadás alatt is leadok a súlyomból. Mi tagadás, tartottam attól, megfelelek-e ilyen nagy művész kívánalmainak. Vágyom arra, hogy ismeretlen rendezőkkel dolgozzam, de nagyobbak a félelmeim. Különben azt például Attilának köszönhetem, hogy tudom, csak végre kell hajtani egy cselekvést, egy gesztust, nem kell meditálni rajta, cifrázni. És nagyon lehet élvezni. Annyiféle feladatot kaptam már Attilától, olyan nagyszerű és változatos szerepeket, hogy...

 Meddig akar hálás lenni értük? Sohasem fogja elszakítani a köldökzsinórt?

 - Hálás vagyok, igen. De nem arról van szó, hogy csak valamiféle hála vagy hűség köt hozzá. Vannak éles vitáink is, cirkuszok, harcok. De ha ezeken tépelődöm éjszaka, mindig rájövök az igazságára. Tizennégy éve vagyunk együtt, s ez az ember mindennap, legalább minden másodnap tud újat adni. Akkor kellene változtatnom, ha már nem kapnék tőle. Vagy ha más rendezők mellett többet ígérne a pálya.

 Éppen ilyennek képzelte a színészetet annak idején? Azelőtt is, hogy találkoztak volna?

 - Nem voltak ilyen idők. Én csak kamaszodtam, amikor Attila már felnőtt, derék, nagydarab fiatalember volt, s éppen a mi falunkba járt udvarolgatni. Focizott is, kapus volt egy helyi „nagymenő” csapatban. Később pedig abba a faluba jártam középiskolába, ahová Attila való, mi több: az édesanyja tanított magyar nyelvre és irodalomra. Soha nem lett volna színész belőlem. A határokat nem lehetett könnyen átjárni. A budapesti főiskoláról álmodozni irreális lett volna. Máshová azért nem jelentkezhettem volna, mert nem tudok oroszul. S egyszer Attila mamája azt mondta, hogy a kijevi színművészeti főiskolán indulni fog egy osztály, amelynek Kárpátaljáról toborozzák a hallgatóit.

 Akkoriban lehetett Vidnyánszky Attila ott rendező szakos.

 - Egyszer hazajött. Farmerzakó, tornacipő, loboncos haj. Ahogy meg van írva a nagykönyvben. Meghallgatott, s jól legorombított. De azután Évike nénivel felkészültem, s a felvételi vizsgákat végigcsináltam. Négyszázból negyvened-magammal jutottunk el Kijevbe. Akkor voltam először távol a szüleimtől. De az volt a fő gond velem, hogy mindössze százötven centi voltam. Attól tartottak, hogy felnőtten is kölyöknek fogok kinézni. Végül többen kardoskodtak mellettem, s beiratkozhattam. Csakhamar nőttem, mint a gomba. De az első idők keservesen teltek. A főiskolától a kollégiumig dombról le, dombra fel vezetett az út. Naponta úgy tettem meg, hogy lefelé végig sírtam, felfelé a könnyeimet törölgettem, hogy meg ne lássák. Azután lassan a helyemre kerültem. Jöttek még a színházalapítás gondjai. Semmiféle garanciánk, kapaszkodónk nem volt. Azok vágtak bele, azok maradtak, akik nagyon akarták.

 Nem bogozgatom tovább ezt az erős köteléket. Az maradt hátra, hogy a legújabb díjáról, a Mensáros-díjról szót ejtsünk.

 - Megtiszteltetés, öröm, persze. De talán jobban örülnék, ha valaki más is kapna a társulatunkból. Most azt tervezzük, egy időre visszahúzódunk a jövő évadban, hazamegyünk. Kicsit bevackoljuk magunkat Beregszászba.

 Bogácsi Erzsébet

<< vissza