| |
1989-ben tizenheten kezdték meg
tanulmányaikat a kijevi színművészeti főiskolán. Furcsa volt persze,
hogy a jövendőbeli magyar színészek nem anyanyelvi környezetben
tanulják majd a mesterség alapjait, de szerencsére, a második tanév
első szemeszterét Budapesten kezdték. Azóta immár harmadszor
tartózkodnak egy szemeszter erejéig a magyar fővárosban.
A kárpátaljai csapat osztáIyfőnökéveI,
Kazimir Károllyal, a beregszászi színház igazgató-főrendezőjével,
Vidnyánszky Attilával, no és természetesen a színinövendékekkel egy
kellemes hangulatú olvasópróba szünetében sikerült szóba elegyednem.
-
Tanár úr, voltak-e már Önnek ilyen növendékei? Hiszen a majdani
beregszászi magyar színház növendékei meglehetősen szokatlan módon és
helyszínen kezdik tanulmányaikat.
Kazimir Károly:
Valóban, ilyen osztályom még nem volt. Határon túli magyar diákjaim
már voltak - olyanok, akik most Komáromban, illetve Újvidéken
játszanak -, de ilyen nagy létszámú, határon túlról érkezett osztályom
még nem volt. Felsorolom a nevüket is; hátha egyszer még nagy sztárrá
válnak. Tehát: Gazdag Zsuzsa, Grica Ernő, Jaszter Zoltán, Keresztyén
Gabriella, Kertész Valéria, Korolovics Gusztáv, Kun Ilona, Pelsőczy
Zoltán, Szabó Éva, Szűcs Nelli, Trill Zsolt, Tóth László, Varga
József, Veress Ágota, Veress Levente - kedves, tehetséges növendékeim
mindannyian. Mindössze fél évet töltenek nálunk és sűrített programot
kapnak. Igyekszünk minél többet adni nekik, bár már felkészülten
jöttek ide. Anyanyelvi ismereteikkel nem volt gond, ami annál is
örvendetesebb, mivel az első tanévet nem anyanyelvi közegben végezték.
-
Amikor Vidnyánszky Attila az Ungvári
Állami Egyetem elvégzése után a kijevi színművészeti főiskola rendezői
szakára jelentkezett, gondolom, aligha hitte volna, hogy Beregszászon
valaha is magyar színház nyílik.
Vidnyánszky Attila:
Ez valóban így volt. Valószínűleg ott is maradtam volna, hiszen abban
az időben még nem nyílt arra lehetőség, hogy Magyarországon
tanulhassak. Most mindenesetre nagyon örülök annak, hogy a kárpátaljai
színinövendékeknek módjukban áll két helyen is tanulniuk. Egyébként
Kijevet is megszerettem: jó hangulatú város, tavasszal talán rendezni
is fogok a Leszja Ukrajinka Színházban.
-
Hogyan találkozott a kijevi és a
budapesti főiskola?
Kazimir Károly:
Főiskolánk már korábban is tartott kapcsolatot a marosvásárhelyi
Szentgyörgyi István Színművészeti Főiskolával. Magától értetődő volt,
hogy kapcsolatba lépünk a kijeviekkel is, hiszen ott tanultak a
kárpátaljai diákok. De mondhatnám így is: ez kölcsönös kívánság volt.
A tananyagot is úgy állítottuk össze, hogy a magyar drámairodalomból
kapjanak felkészítést, aztán az iszákjukban sok minden legyen, amit
hazavihetnek. Mivel a beregszászi színház Illyés Gyula nevét fogja
viselni, elhatároztuk, hogy a Bál a pusztán-t is el fogjuk
játszani. Ennek tartjuk most az olvasópróbáit. A szokásos tárgyakat
sajátítják el a fiatalok - gyakran olyan terhelés árán, hogy karikás a
szemük, de igyekszünk megismertetni velük a televíziós színjátszás
fortélyait is.
-
Van-e már épülete a beregszászi
színháznak? Lesz-e támogatója, hiszen az ukrajnai gazdasági helyzet
nem sok jóval biztat.
Vidnyánszky Attila:
Azon munkálkodunk, hogy a minimális feltételek legalább kezdetben
meglegyenek. Most még élvezzük mind az ukrán, mind a magyar állam
támogatását. Remélem, odahaza, Kárpátalján akadnak majd, akik
támogatni fognak bennünket. Talán sokakban tudatosulhat: olyasmibe
vágtunk bele, amire csak most nyílott alkalom, s kár lenne, ha ez a
lehetőség hamvába halna. Egyelőre ideiglenes színháztermünk lesz
Beregszászon, a volt Oroszlán Szálló épületében. Első
bemutatkozásunkra valószínűleg kora tavasszal kerül sor a járási
művelődési házban.
-
Mennyiben különbözik a kijevi főiskola
tanrendje a budapestiétől? Milyen sajátos útravalót adhat
növendékeinek?
Kazimir Károly:
Az alapoktatás nagyjából azonos. A fiatalok tehetségesek, érdemes
tehát velük igényesnek lennünk. Ha úgy tetszik: József Attila-i
mértékkel, a mindenséghez mérve a lehetőséget, feladatot. Arra
próbáljuk biztatni őket, ha játszanak, legyen mindegy számukra, hogy
hol van a színpad; mindegy, hogy Beregszász vagy Párizs. Hál’ Istennek
nem is kell majd bezárkóznunk, hanem szerves, élő kapcsolatot
tarthatnak majd fenn a magyar színházi műhelyekkel. Úgy gondolom, ez a
társulat megállja majd a helyét bárhol, ahol magyarul játszanak.
Vidnyánszky Attila:
Teljes mértékben egyetértek ezzel. Egyébként Beregszászon az újvidéki
példát szeretnénk követni, ahol hetente mindössze két alkalommal
játszik a társulat, s így minden színházi este eseménynek számít.
Ezenkívül Kárpátalja nagyobb városaiban - tehát Ungváron, Munkácson,
NagyszőIősön, Técsőn - lépnénk fel több-kevesebb rendszerességgel.
Ezeknek a városoknak a vonzáskörzetéből be lehetne hozni a közönséget.
Észtországban például ez a módszer kitűnően bevált.
Kertész Valéria:
Alig várjuk a bemutatkozást. Talán februárra, márciusra elkészülünk a
Szentivánéji álommal. Ezzel a darabbal lépünk fel először a
beregszászi publikum előtt. 1993 őszén pedig, miután végeztünk a
főiskolán, kezdődik első színházi évadunk.
Grica
Ernő:
Szerencsésnek érezhetjük magunkat, hiszen két különböző hagyományú
főiskolán sajátíthatjuk el a szakma, a hivatás fortélyait, s mindkét
helyen, Kijevben és itt; Budapesten is nagy szeretettel és különös
szakértelemmel foglalkoznak velünk.
-
S mit szólnak mindehhez a növendékek, a
holnap kárpátaljai művészei?
Szűcs Nelli:
Nem akarok nagy szavakat használni, de mi valóban úttörő szerepre
vállalkoztunk. Nagy a felelősségünk, mert úgy érezzük, a mi kis
kárpátaljai magyar közösségünknek szüksége van ránk. Lehet, hogy nem
leszünk világsztárok, de odahaza is megpróbálunk legjobb tudásunk
szerint játszani.
Debreczeni
Mihály
|
|
