|
|
|
Négyszemközt - beszélgetés Trill Zsolttal |
|
A legtöbb színésznek nyáron jut ideje a pihenésre, a beregszászi társulat esetében ez nem így van. - A nyarainkat eddig is munkával töltöttük, de mind közül a mostani volt talán a legsűrűbb. Két bemutatónk volt, A szarvassá változott fiú és a Három nővér. Közben Magyarországon többfelé játszottuk régebbi előadásainkat, a nyár elején pedig Moszkvában voltunk, Anatolij Vasziljev színházában a Gyilkosság a székesegyházbant mutattuk be. Felújították? - Elővettük: amikor egy-egy előadást meghívnak valahová, akkor legalább egy hetet rászánunk. Felelevenítjük a darabot, és születik egy sor új dolog is, mások viszont kikopnak. Gyakran maga a játszóhely befolyásolja a változások irányát. Moszkvában Vidnyánszky Attila gyakorlatilag az egész előadást egyetlen nap alatt rendezte át kifejezetten abba a térbe. Nagyon izgalmas munka volt, a közönség is jól fogadta, teltházzal ment. Persze Vasziljev is megnézte, aztán Attilával hosszan, éjszakába nyúlóan beszélgettek, miközben mi a társulattal ismerkedtünk meg. Ha minden igaz, akkor december táján visszamegyünk. Ha Törőcsik Mari vállalja az utazást, akkor szeretnénk a Szarvast vinni. Egyébként is szeretek fesztiválokra járni, mert nagyon tanulságos a különféle színházak munkáival egyszerre találkozni. Moszkvában megnézhettük a Vasziljev-féle Anyegint, amelyet több éves próbafolyamat után, fél éve fejeztek be. Az valami gyönyörűség volt, euforikus hangulatba kerültem tőle. Óriási tisztelettel fordultak az anyaghoz, ugyanakkor olyan megoldásokat tettek bele, amelyek miatt az előadás nagy port vert fel egész Oroszországban. Az ilyen színházat látva jó értelemben vett irigység támad bennem, amely aztán a saját munkámban is ösztönöz, beindítja a fantáziámat. Rengeteget lehet abból tanulni, hogy más színészek hogyan oldanak meg egy-egy helyzetet. Külön lehet ilyenkor választani a színészi munkát a rendezői instrukcióktól? - Nem, ez biztos, hogy közös munka. Sokkal fontosabb, hogy a színészt és a nézőt válasszam külön saját magamban. Színészként megpróbálom a legapróbb részletekig végigélni az előttem játszódó eseményeket. Egyetlen pillantás, egy hang, egy gesztus, vagy az, hogy a színész hogyan találja meg azt a szálat, amely összeköti mindezeket a mozzanatokat: ezekből a finom, pici dolgokból rakódik össze igazán egy szerep. Egy-egy előadás megnézése után napokig ott lüktetnek bennem ezek az emlékek, és akár évekkel később is felvillanhatnak. A különböző színházélmények nem csak ösztönöznek, hanem olykor új lehetőségeket is feltárnak egy már ezerszer átrágott szerepben. Hogyan közelítette meg a szarvassá változott fiú szerepét? - A személyesség felől. Az előadás egy óra negyven perc hosszú, nagyon sok minden lepereg a színpadon, de számomra valahogy minden olyan egyértelműen történik, hogy szinte észre sem veszem, hogy letelt az előadás ideje. Ehhez azon kívül, hogy a darab eleve tömör és izgalmas, Törőcsik Mari jelenléte is nagyban hozzájárul. Azt hiszem, ha nem hozza úgy a sors, hogy együtt lehetek a színpadon vele, sokkal szegényebb lettem volna. És ahogy mondtam, személyes szálak is kötnek a darabhoz: sokszor úgy érzem, mintha éppen rólam szólna. Az otthontól, a szülői háztól való elszakadást persze valamilyen formában mindenki megéli, de ennek a darabnak a próbáin különösen sokszor felmerült, hogy miért nem tudjuk soha azt mondani, hogy kész, vége, és egyszerűen hazamenni. Nem lehet. Az ember már meg van fertőzve a színházzal, a várossal, mindennel. Ezeket a kérdéseket élem át újra minden előadásban. Már régen nem történt velünk olyan, hogy az egész próbafolyamat görcsök, konfliktusok nélkül zajlott le. Ezt az előadást valahogy mindenki nagyon akarta. Reggelenként, a próbák előtt fúrtunk-faragtunk, együtt csináltuk a kellékeket. Egyre többször fordul elő, hogy a társulatnak ezt az intimitását megbontja egy-egy koprodukció. Nehéz az eltérő munkamódszereket összehangolni? - Én igazából nagyon félek az idegenektől. Burokban voltunk már a főiskolán, és vagyunk most is, ha odahaza dolgozunk. Ha valaki kívülről érkezik, akkor az ember rögtön zár: védi saját magát, védi a színházát. Hosszú időt kell együtt töltenie egy társulatnak ahhoz, hogy az emberek meg tudjanak nyílni egymás előtt. Keményen meg kell harcolni egymással. Ilyen szempontból is nagyon fontos volt a zsámbéki rakétabázis szürreális terében játszott Három nővér. Itt ugyanis a fiatalok kapták a főszerepeket. Nekem nem is volt benne nagy feladatom, hacsak azt nem vesszük nagy feladatnak, hogy három órán keresztül ott kellett lennem a színpadon, úgy, hogy mindössze négyszer szólalok meg. A szereplők párhuzamos, magukba temetkezett, mégis természetesnek ható jelenléte nem kis szakmai kihívást jelent. Kicsit mi magunk is így éljük le az egész életünket. Most, hogy szinte éjjel-nappal a Roberto Zucco címszerepét próbálom, és az Új Színházban töltöm minden időmet, gyakran csak magamban dalolok, fütyörészek, motyogok - épp mint egy Csehov-hős. Liszka Tamás |