| |
Vidnyánszky Attila rendező és a beregszászi társulat
legfrissebb gyulai
bemutatója után
Kiss László • KULTÚRA • 2009. július 10.
Nem könnyű, nem könnyű, nem könnyű – ilyesfajta
jóleső őrlődéssel álltunk fel Vidnyánszky Attila rendező és a
beregszászi társulat legfrissebb gyulai bemutatója után. A rend
kedvéért: nem a hivatalos bemutatón tekintettük meg a darabot, ami az
aznap este lezúduló eső okán akár szerencsés választásnak is
tekinthető. Zavarba ejtő ravaszsággal az Ahogy tetszik utolsó gyulai
előadására foglaltunk jegyet, gondolván, a búcsúra legkiválóbb
formáját nyújtja a társulat, s az ég is kegyesebb lesz hozzánk, mint a
bemutató eső- és szélgyötörte publikumához. Nem is csalódtunk.
Vidnyánszky Attila rendező és a beregszászi társulat legfrissebb
gyulai bemutatója.
Fotó: Gyulai Hírlap Online
Megjegyzendő, a darab utolsó órájában jelentkező vihargyanús kósza
szellő, hozzá néhány vadul pogózó galamb megkísérelt beleköpni a
teljes műértelmezői átélés levesébe –esélytelenül. Ellenben a
valahonnan a közelből felhangzó, nosztalgikus felhangoktól (Demjén,
Zorán) sem mentes élőzene durván és gusztustalanul megkeserítette az
élményt. A Vidnyánszky-rendezésekben mindig ott az improvizáció
lehetősége, a váratlan történések kiaknázása a játszott darab javára,
a külvilág rezdüléseinek beépítése a szöveg és a mozgás lazán
fegyelmezett világába – ez a muzsika azonban súlyos nyomott hagyott,
és láthatóan a színészeket is zavarta, aminek legbiztosabb jele az
volt, hogy nem tudtak érdemben reagálni rá. Ahogy magunk sem tudtuk
egy idő után, a basszusgitár mackós dörmögése a darab zenei
struktúrájának része-e, avagy megint a falakon túli hamis világ
járatja velünk a bolondunkat. Zalán Tibor írja valahol (a rend
kedvéért: tudjuk, hol, de nem lehet mindig a Bárkára hivatkozni), hogy
az ember olyankor nagyon keserűt érez az ínyén. Ilyesmire gondolt
vajon?
Shakespeare vígjátéka (?) kiváló ötletnek bizonyult: a bolond
főszerepbe helyezése, az erdő természetes világának szembeállítása a
gyarló Olivér (Sőtér István) háza és a palota züllött környezetével, a
mozgalmas szerepcserék, a (szó)játékok sokasága valósággal kínálja
magát egy olyan a szó legszorosabb értelmében játékos menazsériának,
amilyennek a beregszászit megismerhettük az elmúlt évek során. Nem is
csalódtunk.
Sokszínű, mozgalmas, tisztességesen „őrült” előadást láthatott, aki az
Ahogy tetszik mellett tette le a voksát. Sokszínűt, mert valóságosan
sok színt mutattak föl a játszók, a ruházat gazdagságától kezdve az
elhangzott dalok többszólamúságán át egy gyönyörű női mellet és egy
hasonlóan gyönyörű férfi ülepet érintve egészen az álomszerű leplekig.
És sokszínűt, mert a rendezői fantázia oldottan, magabiztosan kezelte
a teret: ahogy Vidnyánszky alkotótársai teljesen bejátszották a
főszínpadot, úgy használták a nézőtérre vezető lépcsőket és a vár
függőfolyosóját, olykor egy-egy útban ülő nézőt is; voltak pillanatok,
amikor a színpad egy iszamósra sikeredett kerti parti utáni terasz
benyomását keltette – gyönyörű kosz. Ennek, valamint a „mindent
szabad” és „mindenhol történjen valami” elvének megfelelően állandó
mozgásban volt a színház: miközben Próbakő, a bohóc (Rácz József)
szórakoztatta a nagyérdeműt, a háttérben valakik táncoltak vagy
zenéltek, esetleg Orlando (Ferenczi Attila), a megcsúfolt öcs
pötyögtette Rosalindának (Tarpai Viktória) szánt szerelmes sorait a
magával cipelt anakronisztikus írógépbe – teljes fel- és megszabadulás
az ördögi koreográfiák ritmusára. Ez a tűz jött át az előadás nem egy
nagyjelenetében, a produkciónak ugyanis több olyan mozzanata is volt,
amelyet csúcspontnak érezhetett a látogató, ennyi, kész, nem lehet
többet hozzátenni. Egyet emelnénk ki, amely a szó mindenfajta
értelmében rendkívüli volt, s valósággal főbe kólintott bennünket,
ugyanakkor máig nem vagyunk biztosak benne, hogy a nagy kavalkádban
megfelelően volt-e súlyozva, megtalálta-e a helyét ebben a dúsra
komponált műben. Próbakő katartikus jelenetéről van szó, amelyben Rácz
József zseniális clownja az élet stációit játszotta el, a megszületett
csecsemő nevetséges téblábolásától a halállal szembenéző, és az
életéhez görcsösen ragaszkodó ember nevetséges hisztijéig – „jó kis
vígjáték”.
Alekszandr Belozub díszletének alapját egy kisebb forgószínpad képezi,
egyik felén a darab nyitó helyszínével, a bitorló Frigyes herceg (Kacsur
András) udvarával; másik felén az ardennes-i erdő „pálmafás”
vidékével, ahol a száműzött idősebb testvér és szűkebb környezete
talál magára. Az előbbi a darab megkerülhetetlenül fontos játéktere:
deszkázott épület, ablakokkal és ajtókkal, melyek rálátást, átjárást,
átbeszélést: átjátszást engednek a másik világból az egyikbe. Ez az
átjárás, ez az innen-oda mozgás a rendezés egyik alapvető szimbóluma –
ez szolgálja a shakespeare-i (visszatérő, önmagába forduló, akár:
álomszerű) idő értelmezését, melyet gyakran egy kútkerék
megforgatásával vagy a körszínpad eszelős hajtásával mozdítanak
előbbre. Ez mutat rá továbbá a nevezetes „színház az egész világ”
szentencia leleplező erejű szerepcseréire (férfi és nő hogyan is
érthetnék meg egymást), és innen is nézhető a rendezésnek az a különös
karaktere, amely a szójátékoktól a különféle kulturális utalásokig
egységes kontextusban mutatja föl a művészet, a művelődés történetét –
egyként megfér benne a darab Hamlet-paródiája, a Schuberttől a Mr.
Bungle kísérletező zörejéig terjedő zenei háttér, a Toldi és a
Micimackó és az Egy gondolat bánt engemet, vagy a kortárs könnyűzenei
élet bárgyú szövegeinek dialógushelyzetbe kényszerítése, ami nem
elsősorban a Groovehouse és a TNT érdeme. Mindazonáltal nem föltétlen
erénye egy ízig-vérig „modern” darabnak. Elkerülve a közhelyes
fogalmazás csapdáját: a kevesebb több lehetett volna. Micimackóból
bizonyosan.
Nem könnyű, nem könnyű, nem könnyű – ilyesfajta jóleső őrlődéssel
álltunk fel Vidnyánszky Attila rendező és a beregszászi társulat
legfrissebb gyulai bemutatója után. A felállás első pillanatától
egyértelmű volt, hogy nagyon jó, nagyon tartalmas darabot, sokkal több
pénzt is megérő színművészi teljesítményeket láttunk, ám ennek
ellenére nem könnyű végigülni a két és fél órát, szünettelen, és épp
ezért nem könnyű megérteni, mért ül le itt-ott az előadás
(megjegyzendő: annyi tisztelettel viseltetik nézője iránt, hogy akkor
se ül „le” egészen, amikor leül). Ráadásul az egymásra találás
érzelmes, az addigi ironikus-parodisztikus viszonyrendszert
sajnálatosan fölülíró zárójelenete sem könnyű falat a kaotikus rendhez
szokott Vidnyánszky-nézőnek, még ha az ív, amely a szív és a lélek
romlottságától a szív és a lélek tisztaságáig vezet, elfogadhatónak
tetszik is.
Ez az előadás egyértelműen faragható, csinosítható, és valószínűleg
belenyúlnak még itt-ott – amit viszont vétek nem megtapasztalni újra.
Nem elég ugyanis egyszer látni. Ebben áll a nagy titok. Lehet menni
utánuk.
Vidnyánszky Attila rendező és a beregszászi társulat legfrissebb
gyulai bemutatója.
Fotó: Gyulai Hírlap Online
Kiss
László >>
(Gyulai Hírlap)
|
|
