|
|
|
Ízletes színházi sólyompecsenye |
|
„Trilliáns” alakítás a Boccaccio-darabban Nem először járt a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház Gyulán - a kamarateremben legutóbb remek kis egyfelvonásosokat adtak elő -, ám ez a mostani látogatásuk alighanem mindennél emlékezetesebb marad. Főként és szerencsére örömteli okokból: a társulat remekbe szabott, színvonalas, ám a megcsinált, művi művészkedéstől mentes színházat csinált Gyulán. Színvonalas népszínházat, már ha lehet így fogalmazni, s miért is ne lehetne? Egyfelől ugye adott volt ehhez Boccaccio, aki a modern komédia egyik megteremtője, s aki a Dekameronnal, a pajzán vígjátékkal a középkori egyházi puritanizmusról mondott röhögtető és „röhögséges” ítéletet. A beregszásziak nem értelmezték Boccacciót, különösen pedig nem át-, újra- vagy félreértelmezték őt - ahogyan azt ma nem egy színházban megteszik antiknak vélt szerzők műveivel -, egyszerűen csak eljátszották azt a történetet, amelyet ő megírt. Vidnyánszky Attila rendezőnek - aki a darabot színpadra is alkalmazta - legnagyobb tehetsége éppen itt jön ki: ebben a környezetben is érthető tudott lenni a darab, érthető és élvezhető. Nem csinált semmi különöset, csak el akart mesélni néhányat a Dekameron különösen mulattató, különösen pajzán, különösen emberi történetei közül. Vett hozzá hét fiatalt, két nőt és öt ifjút, s a dühöngő pestis elől bekergette őket, ahogy kell, egy elzárt helyre, ahol aztán megkezdődhettek a történetek. A keretes szerkezetű mű az első kis történettől kezdve elragadja az olvasót egy olyan világba, ahol a férfiak és a nők férfiasságuk és nőiességük, mi több: férfiságuk és nőiségük okán válhatnak főszereplővé. Mindig ugyanoda kanyarodunk vissza: nő és férfi kapcsolatához, ez a „kanyar” azonban mégis mindig más és más képet tár elénk. A legtöbbször persze vidám képet - még szép! -, ám a görbe tükör, gyarlóságaink görbe tükre csak úgy mutathat teljes képet, ha abban a szomorúságot, az erénynek hitt hibáik és bűnök okozta szomorúságot is felvillantja. Azonban a vidám képek is lehetnek árnyaltak, eltérőek: szólhatnak csalafinta barátról, gőgös asszonyról, buta férjről, zordon atyáról, öngyilkos leányról, megölt szeretőről, lóvátett férjről - ez végül is mindegy. Ami számít: emberi gyarlóságok és vágyak ütköznek össze, hogy nevetséges és sírós - mondom: főként előbbi - történetekké kerekedjenek. Azok, akik hétfő este megnézték a színdarabot, az előadást félbeszakító eső ellenére is kellemes estét szerezhettek maguknak - akkor is, ha a színház vezetése szervezés tekintetében ezúttal sem állt a helyzet magaslatán -, amihez a jó színdarab és rendezés mellett (példa erre, hogy minimális díszlettel is mindent láttatni tudtak, amit láttatni kellett) a színészek játéka is hozzájárult. A színpadra lépő művészek (Szűcs Nelli, Kátya Alikina, Tóth László, Varga József, Rácz Józset, Ferenci Attila és Trill Zsolt) egyaránt emlékezetes teljesítményt nyújtottak, Trill Zsoltot azonban nem véletlenül hagytam a végére: ennek a fiatalembernek a játéka az egyik legnagyszerűbb alakítás volt, amit az elmúlt években színpadon láttam. A sikeres előadáshoz persze elengedhetetlenül fontos volt az, hogy a színészek nem csak lendületesen és erőteljesen, humorosan is játszottak - a kedvesétől csókot lopó ifjú „csak nehogy rajtakapjanak!” felkiáltása volt erre a legjobb példa -, s improvizatíve jól alkalmazták a viharos időjárás kínálta poén-lehetőségeket is. Egyszóval: ízletesre sikeredett a beregszásziak Sólyompecsenyéje, s csak remélni lehet, hogy jövőre is szolgálnak majd egy-két finom falattal... Haász János |