|
|
|
Vérfertőzők és pajzánok |
|
Beregszásziak a Tháliában Fémlemezzel borított, falra és oszlopokra hasonlító elemek szolgálnak díszletül a Kár, hogy ká című John Ford-dráma előadásához. Mindössze pár dobogót látni a Boccaccio-novellák nyomán született Sólyompecsenye színpadán. A látvány tehát egyszerű, puritán. Nem költséges, s alkalmas arra is, hogy - a saját épülettel nem bíró - beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház a legkülönbözőbb méretű színházakban lépjen fel. Nemkülönben arra sarkallja a rendezőt, hogy az előadást mindenekelőtt a színészre, szinte csakis a színészekre építse. S ezt szemlátomást nemcsak szükségből teszi Vidnyánszky Attila, jól érzékelhető a stílus, amelyre törekszik. Mégis felemás eredményt mutatott az a két este, amelyen a társulat a Thália Színházban vendégszerepelt. A Shakespeare-kortárs színműve a nagyobb falat. Ehhez segítségül is hívták a kassai Thália Színház színészeit és még egy vendéget az anyaországból. Aki nem tudott volna a koprodukcióról, az is észrevehette, hogy a színészek háromféleképp közelítettek feladatukhoz. A nyíregyházi Megyeri Zoltán jó értelemben vett profizmussal csillogtatta komédiás erényeit egy balsorsú kérő bőrében. Zömmel rutinosan tudták le szerepüket a kassaiak. A beregszásziak pedig lelkesen küszködtek a terjedelmesebb textusokkal. Természetesen itt is, ott is akadtak kivételek. Az urát gátlástalanul szolgáló Vasqes alakjában meggyőző volt Tóth Tibor. A játék előrehaladtával mindinkább birtokába vette a szerelemféltő Soranzo szerepét Petrik Szilárd. A kisebb szereplők közül a főiskolás Nádasdy Péter tűnt ki egy szolga természetességével, egyik jelenetében pedig Szűcs Nelli mint bosszúszomjas asszony. Ám a lassú léptű és agyonzenélt előadás összképe mégis azt mutatta, sokan bizonyos mesterségbeli követelményekkel nincsenek tisztában. Ki beszédhibával, ki idegen hangsúlyokkal beszélt. Mások nem tudták azt, hogy - hatásszünet kivételével - végszóra tüstént illik megszólalni, vagy azt, hogy a színésznek fel kell erősítenie hangját, ha éppen hátat fordít a publikumnak. De a szöveg tartalmi árnyalásával, sőt a jellemekkel is jó néhányan adósak maradtak. Többnyire csak a történetben legkézenfekvőbb érzelmeket forszírozták. Mindezt nem pótolhatták azok a részletek, amelyek stilizált, artisztikus, mozgásszínházi betéteknek hatottak. Mert csupán úgy adták elő a falhoz tapadó, földön vonagló vagy ölelkező „koreográfiákat”, amilyen szinten prózai színészektől kitelik. Mindebből adódóan bajos volt kihüvelyezni a rendező szándékát, azt a gondolatot, amely a testvérszerelemről szóló tragédiát az általánosságokon túl is értelmezte volna. Szerényebb vállalás járt sikerrel a Boccaccio-színjáték esetében. Időnként ugyan szinte iskolai szavalókórusként szólaltak meg, vagy éppenséggel stafétában mondták a történeteket. De többnyire világos helyzeteket és egyértelmű karaktereket kellett felvázolniuk. S ez sikerült is az ifjú beregszásziaknak, élükön Trill Zsolttal. Ő az előző estén a vérfertőző fivért alakította, és akkor - partnernőjével, a főiskolás Gugik Ágnessel együtt - inkább csak rokonszenves buzgalmáért méltányolhattuk. Most viszont brillírozott lendületességével, találékonyságával, humorával, kivált egy vadászkalandban. A rendezésnek is jobban állt a könnyedebb hangvétel. Elűzte a széplelkű komolykodást, egyszersmind változatosabb megoldásokra késztetett. Újabb és újabb, leleményességükben lényeglátó mozgásformák bukkantak fel, amelyeket ezúttal nem is műkedvelő iparkodással, hanem jó ritmuskészséggel és stílusérzékenységgel adtak elő. Rajtakapott szeretők, kéjvágyó szerzetesek és más pajzánok győztek meg arról, hogy a fiatal társulat figyelmünkre érdemes. Bogácsi Erzsébet |