![]() |
Cervantes: Don
Quijote |
Don Quijote első látásra eszelős pojáca, aki annyi lovagregényt olvasott, hogy már magát is lovagnak hiszi, sőt legfőbb szándéka az, hogy feltámassza a lovagkort. Lovagi jelmezt ölt, és nekivág a világnak, hogy hőstetteivel védelmezze a rászurolókat, kiálljon az igazságért, a jóságért és a becsületességért, meghódítsa eszményi szerelme, Dulcinea del Toboso szívét.
Hűséges társa
és fegyverhordozója, Sancho Panza a legnagyobb odaadással követi őt a
méltatlan kalandokban. Persze, lovagkor nincs, Dulcinea del Toboso sem
létezik igazán, a lovagregényeket pedig kevesen olvasták: Don Quijote
nevetségessé tett eszményekért száll egyoldalú és megalázó küzdelembe.
A színház ugyenerre az illúzóra törekszik: világot teremt, amit létezőként fogadtat el mindenkori nézőjével, a színészek pedig két órára jelmezt öltenek, és úgy tesznek, mintha ebben az elképzelt világban élnének. Don Quijote - kalandjai elején - egy színházban találja magát, de a színtársulat kineveti, megalázza az „őrült színészt", aki konokul éli és nem „játssza" a magára osztott szerepét. Egyedül egy fiú, később Sancho Panza ismeri fel benne a színészi kaland lehetőségét, és elfogadva Don Quijote fantáziájának csapongó játékszabályait, belemegy a játékba, és „fegyverhordozójául" szegődik. Bár eleinte a színtársulat elutasítja és kiutasítja a „lovagot", lassan mégis felismerik benne magukat, és úgy döntenek, hogy színészi eszközeikkel megteremtik neki azt a világot, amiben kalandjait véghezviheti. A céljuk az, hogy mihamarabb észre térítsék, kigyógyítsák faramuci nyavalyájából a botcsinálta lovagot, ám amikor Don Quijote - pontosabban Alonso úr - józanul távozik a színházból, felismerik eltökéltségének igazi bátorságát és szépségét, „bolondságának" értelmét.
|