|
|
|
Fancsali farsang, mulatságos torzképekkel |
|
A Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház vendégjátéka a Millenniumi parkban Színes forgatagot, „örökmozgó” kavalkádot, fancsali pofákkal teli látványosságot szervezett Vidnyánszky Attila a Dorottyából. Egymásba hömpölyögnek a jelenetek, rendszeresen szól a zene, víziók sorozatát élvezzük. A Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház megalakulása, 1994 óta tudható, hogy színészei nem „lefúrt lábúak”. A színház művészeti vezetője, rendezője Vidnyánszky Attila és maguk a színészek is Kijevben végeztek, a magyartól egészen eltérő hagyományokat folytatnak. Mindig fontos szerepe van a mozgásnak, a táncnak, a látványba bújtatott gondolatnak. És az együttes közös tenniakarásának, összeszokottságának. Már a Szentivánéji álom előadása is mutatta ezeket a jegyeket, kicsit emlékeztetett a hatvanas-hetvenes évek alternatív mozgalmaira. Közös hit sugárzott a produkcióból, valósággal világmegváltó lelkesedés, és erőteljesen érződött egy „központi akarat”, Vidnyánszky Attiláé. Aki nyilvánvalóan - mint a határon belüli alternatív csapatok - sokat tanult Grotovszkitól. Színészei komoly, izzasztó, lelket és testet edző tréningeken estek át, nem a honi szokásoknak megfelelő, mindössze néhány hetes próba után lépnek a publikum elé. Mindig minden előadásukon tovább dolgoznak. Soha nem amiatt mutatnak be valamit, mert azért éppen valami pályázaton pénzt lehet kapni. Az ember tragédiája sem Madách-évfordulós jubileumi termék volt számukra, hanem saját kérdéseikre kerestek választ a műben. Leginkább azt kutatták, hogy „hová lesz énem zárt egyénisége”. Paradoxon, hogy miközben rendszeresen saját egyéniségük kiteljesítésére is törekednek, a csoporthatás mégis erősebb. A közös lelkesültség, indulat, munkabírás, önfeláldozás. Kevés köztük az átütő egyéniség, ami a Dorottta előadásán is kitetszik. Néhányan, mint mindig, kiragyognak a sorból. Elsősorban és szinte állandóan Trill Zsolt, aki jóformán valamennyi produkció pillére. A Szentivánéji álomban például mindenütt jelen lévő Puck volt, a Sardaffass, a hímboszorkányban címszereplő, Az ember tragédiájában Lucifer, a Dorottyában pedig Carnevál herceg. Groteszken lépked, stilizáltan mozog, egyszerre élőlény és elvont figura, mesebeli teremtő és lisztes képű bohóc, aki inspirálja, irányítja az egész kolosszális forgatagot, véget érni nem akaró torz dáridót. És aki tulajdonképpen életre hívja, kitalálja, kommentálja, konferálja az eseménysort, az a színpadi szerepe szerint a Költő, Kristán Attila. Manós pajzánsággal, gúnyos vidámsággal örök gyerekként avat be bennünket a cselekménybe. Ami - mint tudjuk - a Dorottya esetében soványka. Csokonai műve nem dráma, sok benne az epikus mozzanat. A színpadi karikatúrák egymás után sorjáztatása, a kaján képsorok ötletes halmozása, a pajzán, olykor drasztikusan szókimondó humor nem mindig elegendő a figyelem fenntartásához. Ha nagyon erősek lennének a karakterek, ha minden színészi megszólalás önmagában élményt jelentene, akkor válhatna igazi átütő erejű intellektuális csemege és ugyanakkor népszórakoztatás a Dorottyából. De az együttesben több olyan színész is van, aki miközben mint csapattag, odaadóan teszi a dolgát, egyéniségként nem hagy mély nyomot az emlékezetben. Érisként, a testhez simuló ruhában magát kellető koboldistenként, aki segítségére siet a farsangolóknak, aki igyekszik feloldani az ádáz ellenségeskedést, aki próbál rendet vágni hímnem és nőnem között, Kacsur Andrea hívja föl magára a figyelmet. Dorottyát Kátya Alikina, Rebekát Szűcs Nelli adja. Alaposan öregre maszkírozva, mulatságos ruhákban tobzódnak hálás szerepükben. Vidnyánszkynak gondja van rá, hogy ne csak röhögjünk rajtuk, hanem érezzük elmagányosodásukat, érezzük a kielégítetlenség kínját. És néha az unalomét is. Felszikráznak jelenetek, felpörgetett a tempó, és mégis, bizonyos idő után fárasztóvá válik ez az állandó kavalkád, a kissé megemelt, vásári stílus, a nagy hangerő. A nemrégiben friss végzősökkel kiegészült, nemzetközi sikereket és fesztiváldíjakat is egyre halmozó, mostoha körülményei ellenére a korszerű színházi törekvésekkel lépést tartó társulat színészi munkáján van még csiszolni való. Föl kellene szabadítani az egyéniségeket, szárnyalásra kellene késztetni őket ahhoz, hogy gyakran ne kimódoltság áradjon a produkcióból, hanem a kemény munka utáni játékos öröm. Bóta Gábor
|