| |
Alekszandr Belozub egyetlen, sokfunkciójú és -értelmû díszleteleme
ekhós szekeret idéz. A járgány hosszabbik oldalát borító festett
ponyván, mint a világutazók bõröndjein a matricák, úgy sorakoznak
kisebb-nagyobb városok nevei: Oszló (így írva), Párizs, Novoszibirszk,
Zaporozsje, Gyula, Bécs és Tbiliszi.
Többnyári sikerdarab lehet
a beregszászi társulat új bemutatója, a Szigligeti Liliomfiját
szorosan követő, attól sokszor mégis nagyvonalúan eltekintő,
pontosabban más irányokat fürkésző feldolgozás. Persze minderre maga a
darab ad lehetőséget, hiszen az egymást a számos félreértés ellenére
is kitartóan űző szerelmeseknek a beregszászi színpadon kissé
bagatellizált epizódjai mellett a főtéma égetően aktuális – s úgy
tűnik, egy darabig az is marad –: a színház és a belőle élők sokszor
nyomorúságos sorsa, amely természetesen – az odaadó közönség nagy
örömére – nem akadályozza meg a játszókat abban, hogy kevés pénzért,
szerény elismertségért is tegyék a dolgukat.
Éppen úgy, ahogyan a beregszászi csapat otthon ragadt fele. Nem
erőltetett a párhuzam fikció és valóság között: a bemutató egyik
apropója az ukrajnai magyar nyelvű színjátszás ügyének nem szívderítő
állása. Amennyire a nézőtérről követve meg lehet ítélni az
eseményeket, a társulat Ukrajnában maradt fele a művészeti vezető,
Vidnyánszky Attila – és vele legjobb színészei – Debrecenbe
településének eddig csupán árnyoldalait látta.
A többiek szerencsére együtt maradtak, erejük megfeszítésével viszik
tovább a repertoárt, és időről időre új bemutatóval is előrukkolnak.
Ezek közül előbb a POSZT-ra beválogatott, workshopként csak-csak, de
önálló előadásként még nehezen minősíthető Hamlet-átiratot, a
Halál-álmot láttam. Ezután Kisvárdán örömmel figyeltem a Melnyicsuk
Oleg rendező jegyezte Unalmas őszi estét, melyben a csupán kontúrosan
felskiccelt szerepek többnyire szerencsés módon találkoztak a játszók
színészi képességeivel. A fejlődés kézzelfogható: a habkönnyű, de
korszerű mondanivalótól nem mentes Liliomfi meg a Vidnyánszky által
hozzá választott játékmód ebből a szempontból már-már telitalálat.
A poros, rosszabb esetben sáros országutat kitartóan rovó, a városokat
és vásárokat fáradhatatlanul járó vándorszínészek egykor mindennapos s
éppen a beregszásziak számára itt és most újra időszerű sorsát idézi a
nyár közepén a Gyulai Várszínházban bemutatott előadás. A produkció
maga is vándorútra kelt a premier óta: Taliándörögdön, Kőszegen és
Zsámbékon is járt, s ősztől Debrecen fogadja be.
A színház és a színházi lét mint téma Vidnyánszkyéknak alkalmat és
ürügyet szolgáltat a szellemes, dobbal, gitárral, hegedűvel és más
zeneszerszámokkal prezentált élőzene révén „kihangosított"
némajátékokkal kiegészülő közbe- és félreszólásokra. Ezek egyrészt
vitán felül színesítik a gyakorlatilag teljes szöveggel elhangzó
örökzöld komédiát, másrészt kevésbé vidám összefüggésekre irányítják a
nézők figyelmét: nevezetesen a beregszászi társulat állandósult
létbizonytalanságára – mégpedig korántsem a gyomrot megülő
panaszáradat formájában, hanem az önreflexió és az ön-irónia
eszköztárának bevetésével.
Az ideiglenességet és gyökértelenséget, az állandó mozgásban létet
idézi a játéktér kialakítása is: Alekszandr Belozub egyetlen,
sokfunkciójú és -értelmű díszleteleme ekhós szekeret idéz. A járgány
hosszabbik oldalát borító festett ponyván, mint a világutazók
bőröndjein a matricák, úgy sorakoznak kisebb-nagyobb városok nevei:
Oszló (így írva), Párizs, Novoszibirszk, Zaporozsje, Gyula, Bécs és
Tbiliszi. A lista szabadon kiegészíthető azon településnevekkel, ahová
még eljut a beregszászi Liliomfi. Amikor a függöny felmegy, azaz a
ponyva szétnyílik, az egész népes társulat ott szorong a zsebkendőnyi
platón. V. Csolti Klárának a népszínművek fénykorát idéző jelmezei
részben a szereplőkön, részben fölöttük-körülöttük felaggatva
tekinthetők meg. A nyitó képben még használaton kívüli hacukák egy
része is felkerül később a játszókra, a lényeg azonban a közönséggel
közvetlen, élő kapcsolatot fenntartó, részben rögtönzéseken alapuló, a
nézők reakcióihoz messzemenőkig alkalmazkodó színházi létezés minél
érzékletesebb és mulatságosabb megjelenítése.
|
Kacsur András (Szilvai Tódor), Rácz
József (Liliomfi) és Ferenci Attila (Gyuri) – Koncz Zsuzsa
felvétele
|
|
|
A színészekből kiváló
zenészek hangoskodva vonulnak le oldalra a szekérről, nem az ő
jelenetük következik. Recsegve hörög a gramofon, miközben színházi
öltözőkben otthonos szövegek röpködnek a levegőben: Mehetek sminkelni?
Hozd a jelmezeket! Egy időben láthatjuk és érezhetjük a színházat, és
hogy hogyan működik. Ahogyan hagymába harap a lány, akinek sírnia
kell; ahogy a vándortársulat egyéb előadásaiból vett idézetek
váratlanul beszöknek az éppen előadandó „társadalmi vígjátékba" (ha
már szerelmesek és színház, persze hogy a Szentivánéji álomból meg a
Romeo és Júliából); vagy ahogy az éppen nem a színen lévő szereplők
szorítanak a szerelmeseknek, hangos közbeszólásokkal biztatják őket,
hozzák hangulatba magukat és egymást.
Nem is kell hosszan kutakodni emlékezetünkben, hogy felidézzük a
fontos beregszászi előadásokat, melyek igencsak hasonló módszer
alapján feszült nézői figyelem mellett arattak sikert. Talán csak
perifériás látásunkkal érzékeljük azt a rendezői instrukcióra
született, folytonos mocorgást és duruzsolást, ami a lelkes amatőr
színjátszók sajátja. Ha minden egyes geget, ötletet, tréfás
dalszöveget, mondókát vagy gesztust észlelni akarnánk, olykor a
színpad öt különböző pontjára kellene egyszerre figyelnünk. Hogy nem
ez a részletekben elvesző, hanem a nagy egész hangulatára rezonáló
megközelítés a helyes, arra korán megtanít az előadás.
A játszók Thalia iránt elkötelezett tömegként pazarul működnek, az
egyéni teljesítmények azonban a bemutatón hagytak maguk után
kívánnivalót. Félszeg, Chaplin-forma Liliomfit játszik nagy
lelkesedéssel Rácz József. Sőtér István ügyefogyott Szellemfije jól
passzol hozzá. Kacsur András a hajthatatlan, folyton okoskodó Szilvai
professzor szerepében mulatságos. Rokonszenves Ferenci Attila Gyuri
pincérének talpraesettsége, és az a paraszti józanság is, ami Katkó
Ferenc idősebb Schwartzából árad. A színésznők közül a tűzrőlpattant
Erzsit (Orosz Melinda) és az áhítatos vasszűz képében tetszelgő
Kamilla kisasszonyt (Kacsur Andrea) kell kiemelni.
A beregszászi Liliomfi színészeiben mindvégig ott bujkál a saját
bizonytalan sorsuk felett érzett keserűség, de közben sikerül
bizonyítaniuk: jóval fontosabb, hogy még tudunk egymáson és magunkon
nevetni.
|
|
