| |
A huszadik század napjainkig tartó nagyszabású tablóját festi elénk a
beregszászi Illyés Gyula Színház produkciója, a Tóték. Örkény István
tragikomédiájának előadása a második világháborúban kezdődik, hogy
aztán egy lázálom segítségével a kommunizmus építésének korszakába,
majd pedig mindennapjainkba nyúljék át a zsarnokok harca. Példaértékű
társulati összjáték, rendkívül erős színpadi fogalmazás (ami csak
pillanatokra csap át didaxisba), és a szemünk előtt perzselődik fel
minden, miközben kiválóan szórakozunk.
Vidnyánszky
Attila koncepciójában a mátraszentannai idillbe megérkező őrnagy
története a mi párhuzamos történetünkké válik. Az első részben a
vásári komédia eszközei fordulnak át szomorújátékba, a második
felvonás ezt a kettősséget fokozza abszurd drámává. A vásári komédiát
persze már most érdemes idézőjelbe tenni: a rendező a világháborús
katonadalokból, győzelmi jelentésekből, zenei betétekből, archív
hangokból, stilizált mozgáskoreográfiákból szerkesztett, egyszerre
parodisztikus és tragikus hatású montázstechnika segítségével erős
történelmi keretet teremt az előadásnak. A háborús hangulat nem csupán
atmoszférája a történetnek, hanem tartalmi motívum is egyben, hiszen
az őrnagy és a tűzoltóparancsnok itt a szó legkonkrétabb értelmében
küzd egymással, Mariska a feleség pedig két szinten is saját férjével:
tetteiben az őrnagy ellen, szavai szerint azonban mellette
(pontosabban a fia mellett, akinek jósorsa a háborúba belezakkant
tiszt jóindulatának a függvénye). Tótot azonban ugyanabból a fából
faragták, mint az őrnagyot (pontosabban a pozíciójuktól eltekintve
fedvényei, tükörképei egymásnak): hiába tiporja az őrnagy maga alá, ő
feszt vissza akarja szerezni az őt megillető tekintélyt és pozíciót a
családban.
Ez az alaphelyzet, a formagazdag megvalósítás, illetve a gondosan
felépített rendszer nem egyszerűen lehetőséget teremt a színészeknek,
hanem számít is rájuk. Ebből adódóan a kisebb szerepekben ugyanúgy
esély van komoly alakításokra, mint a nagyobbakban. Kristán Attila
atmoszférateremtő, elszánt rádiósa, vagy Béres Ildikó sült almát
kínálgató, a faluribanca szerepét betöltő Gizi Gézánéja ugyanúgy jól
felépített, kerek munka, mint Rácz József Gyuri atyusa, akinek az
őrületében nem csupán rendszer van, hanem a túlélés zálogaként
definiálható, vagy Szűcs Nelli kettősfenekű, a fiáért bármilyen
áldozatra kész Tótnéja, Orosz Melinda naív bakfis Ágikája, illetve
Tóth László Tótja és Trill Zsolt őrnagya, akik ugyanazon akarnok
személyiség két oldalát bontják ki emlékezetesen.
Vidnyánszky meglehetősen minimálisra redukált eszköztárral dolgozik
(Alekszandr Belozub díszletei és V. Csolti Klára jelmezei egyaránt
puritánok), az előadás mégis gazdagon látványos. Az első húsz perc
akklimatizálódásától eltekintve igen jól ritmizált produkció
cselekményét (dramaturg: Kozma András) ugyanis éppen a súlypontokon
támogatja meg az említett montázsokkal: fény, zene, hang, párhuzamos,
értelmező tevékenység illusztrálja és értelmezi a történéseket.
Vidnyánszky a Tótékkal nem a félmúltról (ilyen-olyan diktatúrákról),
nem a társadalomról (zsarnokságról, egymástól való függésről) beszél,
hanem mindezekről együtt. A rendkívül hangsúlyos rádiómotívum, illetve
az álomjelenetbe rejtett musicalrészlet, sorozatszignál és
klipimitáció a média felelősségét, a konstruált ikonok mintaként való
ábrázolásának következményét fogalmazza meg, az emberek tudatába
beavatkozó véleményvezérek pedig majdhogynem apokalipszist okoznak. A
vége tehát nem idillikus (bár kétséges, hogy volt-e valaha, lehet,
hogy csak idillnek hittünk? hazudtunk? valamit), Mariska fájdalmas,
fiát szólító felkiáltása pedig mintha azt sugallná, hogy ideje
ráébredni: mindaz, amiről azt gondolja az ember, hogy emiatt érdemes
csinálni, csak önámítás, mert a valóságos lehetősége már rég
elveszett.
Mindez van annyira erős, hogy a sokszorosan megfogalmazott gondolkodni
tilos didaxisa, és a kissé vehemens médiapesszimizmus csak elvesz
belőle, és nem hozzáad. A konstrukció tökéletesen működőképes, csak
néhány ponton túlzottan szeretne hatni, és ezt a két csapdát nem
sikerült elkerülni. Ettől eltekintve azonban a beregszászi Tóték
kiemelkedően értékes előadás, amely a közönség nyelvét kitűnően
beszélve érvényesen és vitaképesen állít valamit a világról, s ezen
állításait minden bizonnyal érdemes megfontolni. A közönség kisebb
része ugyan a tapsrend alatt távozásba fog (megy az utolsó villamos),
a túlnyomó többség azonban négyszer is visszatapsolta a társulatot.
Kétséget kizáróan megérdemelten.
(Városmajori
Szabadtéri Színpad, 2009. július 30.)
|
|
