Az őrnagy és kora

Örkény István: Tóték

(Gyulai Várszínház-Beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház)

 Szól a rádió. Hol amatőr zenészek lelkesítik a népet, hol a háború hírei hangzanak el, máskor indulókat, buzdító szavakat hallani. Mert háború van, Tóték idilli hajlékától nem is olyan messzire. Ez persze Örkény drámájában is egyértelmű, de ott inkább eszköze a modellhelyzet kibontásának, indoka a szereplők viselkedésének. A Tóték nem a háborúról szól, még csak nem is a terrorról, az erőszakról, hanem az ez utóbbival szembeni megalkuvás határairól (melyek ugyan végtelennek tűnnek, de rögvest végessé válnak, ha az ember elfogadja, elhiszi a szabadulás illúzióját). A Tóték természetesen Vidnyánszky Attila rendezésében sem a háborúról szól, de az előadás hangsúlyossá teszi azt a tágabb környezetet, amely a szereplőket körülveszi. Egy kor jelenik meg a háttérben, s tolakszik mindinkább az előtérbe; egy kor, amelynek logikája éppoly őrült, indulata éppoly vad, mint az Őrnagyé.

Noha a Tóték nem abszurd dráma, groteszk hangvétele, elrajzolt mellékszereplői, a reálszituációk elemelése, s az Őrnagy pszichológiai alapon kevéssé körülhatárolható figurája kedvez azoknak az értelmezéseknek, amelyek a mű alapkonfliktusát az abszurd drámákhoz hasonlóan csak a maga szimbolikus, modell voltában, a reálszituációktól elszakadva bontják ki. (S támogatja ezt bizonyos fokig maga az Örkény-életmű is, noha például a drámai főmű, a Pisti a vérzivatarban egyértelműen más dramaturgiai alapokról építkezik.) A szimbólum mögött azonban mindig ott van a valóság; nem a maga nyers, közvetlen mivoltában, inkább apró idézőjelek közt, torzított perspektívából, de nem hangsúlytalanul. A háborús fenyegetettség nyers, naturalisztikus színre hozása persze idegen lenne a drámától. Az a megoldás viszont, amelyet Vidnyánszky talál, teljesen adekvát a közeggel. A rádió maga is elemelkedik a valóságtól, torzít, egyfajta nézőpontból láttat, a valóságnak csupán kiválasztott elemeit hangsúlyozza. Így érvényesülhet az előadás e szegmensében is az a groteszk, kesernyés humor, amely a drámának is sajátja. A háború, a pusztulás nem tolakszik a színre, de árnya mindvégig ott lebeg az események felett.

Vidnyánszky magától értetődő természetességgel komponálja eggyé a drámát és a rádióadás saját gyártású jeleneteit. Az Alekszandr Belozub által tervezett tér nem változik; középen áll a veranda (mely konyha és szoba is egyben), ettől jobbra az Őrnagy szobája, balra a budi, körös-körül pedig levegős, üres tér: itt bukkannak fel a mellékszereplők, itt jelennek meg a rádióadások szereplői is. A tér szintjei vizuálisan is elkülönítik az előadás rétegeit, ám amilyen könnyen egymásba olvadnak a tér részei, olyan könnyen átjárhatók az előadás szintjei is. A szereplők maguk is közlekednek a szintek között, nem pusztán fizikai értelemben; esetenként maguk is a rádióadások részeivé, szereplőivé válnak. A rádióadás nem marad statikus illusztratív ötlet, amelynek ismétlődése unalmassá válna: eszközei az előadás előrehaladtával későbbi korokat is megidéznek, későbbi illúziókat is idézőjelbe tesznek. A frappáns és jelentéses (bár inkább intellektuálisan, mint emocionálisan hatásos) ötlet inkább részleteiben vitatható: nem minden ehhez kapcsolódó jelenet annyira találó és szellemes, hogy ne éreznénk időnként kicsit soknak az ezek által elfoglalt teret és időt. Vidnyánszky természetesen megtartja az eredeti mellékszereplőket is, bár egyikük-másikuk szerepének súlyát, jelentőségét csökkenti. Elvész egy-két hangsúly, szellemes szövegforgács, helyette viszont kialakul egy szilárd szerkezet, amely támogatja a játék extenzitását, helyt ad némi finom eklektikának, de határozottan kijelöli az előadás irányát, szilárd alakzatba rendezi az egyes figurákat, helyzeteket, epizódokat.

Mindehhez járul még néhány szellemes játékötlet és több kiváló színészi alakítás. TrilI Zsolt Őrnagya egyszerre komikus és hátborzongató figura. Szétesett, lépni is alig tudó embernek látjuk megérkezésekor, ám a megviselt arc pillanatokon belül agresszívvá torzul. Kirajzolódnak egy megsebzett, idegileg súlyosan terhelt alak körvonalai, ám utóbb kiderül: ez sem az Őrnagy igazi arca. A kellemes környezet hatásának köszönhetően vonásai kisimulnak, paranoiája szűnni látszik, de agresszivitása, cezaromániája fokozódik; teljesen rátelepszik a családra. Trill nem habókosnak játssza az Őrnagyot, módszerei tudatosnak tűnnek (Gyula gyakori felemlegetése például egyértelműen zsarolásnak érződik). A lassan őrületbe forduló idegbetegség mögött egy életét folyamatos parancsolással töltő, ellentmondást nem tűrő, kiszámíthatatlanul veszélyes ember portréja tűnik fel. Váratlan mozdulatai, gesztusai, hangsúlyváltásai is erősítik ezt az érzést. Noha a szerep pszichológiailag körülhatárolható burkot természetesen nem kaphat, az Őrnagy alakja Trill Zsolt alakításában jóval több a terror elvont szimbólumánál; a színész kivételes intenzitással érzékíti meg a figura legfontosabb tulajdonságait, az érzéketlenséget, a narcizmust, az agresszivitást.

Tóth László alakításában a családfő nehézkes, hiú embernek tűnik. Olyannak, akit a faluban elért kis hatalma maradéktalanul elégedetté tesz, s ahhoz mindenáron ragaszkodni próbál. Az Őrnaggyal kapcsolatos ellenérzései leginkább abból a félelemből fakadnak, hogy e kis hatalmat és az ezzel járó tekintélyt elveszítheti. Szűcs Nelli Tótnéja anyatigris és mintafeleség egyszerre; ahogy e szerepek kezdenek összeegyeztethetetlenné válni, úgy csúszik ki fokozatosan a lába alól a talaj. Orosz Melinda Ágikájának az Őrnagy iránti rajongását viszont semmi nem zavarja; mintha ez az érzelem kompenzálná azt a frusztrációt, melynek oka a „mama kedvence” Gyula kivételezett helyzete lehet. Rácz József (A postás) sok színnel és intenzív jelenléttel játssza a sajátos logikával gondolkodó, jó szándékú félnótás alakját. Béres Ildikó pontosan hozza az aranyszívű faluszajhája hálás figuráját, Kacsur András rövid jelenetében is hangsúlyossá tudja tenni Cipriani professzor szerepét. A megbízható színvonalon megoldott kisebb-nagyobb epizódok a társulat fokozatos érésének, megerősödésének is bizonyítékai.

Az előadás nem tér el élesen a darabhoz tapadó játéktradícióktól, de eredeti ötleteivel, a szerepértelmezések kisebb-nagyobb módosulásaival fontos adalékokat ad a mű színházi értelmezéséhez. Erős hatású, szórakoztató, helyenként hátborzongató, szuggesztív produkció; a beregszászi alkotóműhely jelentőségének újabb manifesztuma.

 Urbán Balázs

<< vissza