|
|
|
Gyorstalpaló a gerincesekről |
|
A Tóték a Gyulai Várszínházban Vidnyánszky Attila két évvel ezelőtt egyik előadását egy előszó felolvasásával indította, melynek utolsó mondata az volt, hogy: „egyre jobban láthatóvá válik a káosz”. A rendezőnek azóta számos előadása kezdődhetett volna ezzel a lényegbevágó mondattal. Úgy érzem, ha Vidnyánszky a kezébe vesz egy darabot, akkor azt szagolta meg a sorai mögött, hogy jól alkalmazható a világban uralkodó káosz megjelenítésére. Sohasem a ráció által szabályosra rendezett világot mutatja meg, hanem a megborult valóságérzékelést, szürreálisan kavargó látomásos képeket. Örkény Tótékja tökéletes alapanyag a káosz megjelenítésére, mindentudón bólogattam, amikor megláttam a Gyulai Várszínház programjában. Ezt a drámát kétféleképpen szokták értelmezni. Vagy a magyar történelem egyik olyan időszakát mutatják fel, amelyben a félelem és elnyomás úgy torzítja a lelkeket, hogy járványként „mállanak szét a gerincek benne”, vagy a dráma általános emberi jelentését bogozgatják. Vidnyánszky a kézenfekvő, Örkényt is ihlető eredeti történelmi hátteret, a Don-kanyart, a második világháborút és Hitlert választotta. A pszichológiai szemléltetőeszköz az őrnagy (Trill Zsolt), rajta demonstrálja ebben a gyorstalpalóban a rendező a világháború okozta lelki sérüléseket. Az őrnagy összefoglaló jelleggel egyszerre szétcincált idegzetű katona, egzecíroztató tiszt, és maga a főfrusztrált elmebeteg Hitler is. A Tót család tagjai, Tót, Marika és Ágica feladata is ugyanez. Példázatot nyújtanak azon lelki nyomorúságról, amely a kiszolgáltatottságból ered. Világosan, egyenes vonalúan és magától értetődően deformálódnak, mint gyurma egy óvodás kezében. Ez is a feladatuk. Nincs sajátos karakterük, tipi fissik, állandó típusok, személyiségüknek nincs magja, hacsak a teljes önfeladás nem az; hogy bármit meg lehet velük tenni, hogy nincs bennük ellenállás. Ha a szereplők ilyen egyszerű lelki szemléltetőeszközök, nem sok váratlan történik, a cselekmény egyenes vonalú, mint egy sínpár a Don-kanyarba, és világos, mint egy tananyag. Trill Zsolt Őrnagyként és Tóth László Tótként olyan együtt, mint egy commedia dell’arte-darab két komikusa. Amikor Trill őrnagya megérkezik a színpadra, csontig letarolt lélek, példaszerű idegroncs, de utána egymásra találnak Tóttal, fölényes és magabiztos lesz, és inkább kedélyesen mint démonian egzecírozza Tótot. A közönség vígan röcög. Én kissé helytelenítem ezt a kedélyességet, pedagógiailag nem hasznos, ha mindenki ilyen békülékenyen kacarászik Trillen, hiszen a dráma úgy készült, hogy meg kell tanulnunk karakánul ellenállni az ilyen torz lelkeknek, de szerencsére van ellenpontja a könnyű fajsúlyú helyzet-, és jellemkomikumnak. A színpad bal felén egy régimódi, rádiós mikrofon csüng, mögötte világháborús hírek, menetelés, Karády-dalok, buta kis rímek, Hitler üvöltése, székely népdal, Önök kérték és Lajkó Félix hangzik: ezek az előadás azon részei, ahol Vidnyánszky színháza jobban érvényesül. Itt születnek a jobb megoldások, nem a jobb oldalon, Tóték házában, ahol Trill a nézőtérre figyel, és egy tüsszentés megállítja (nem jó jel). Alakításával nem a legkarizmatikusabb Őrnagy (bár az is lehet, hogy épp egy gyengébb napját kaptam el), és a többi színész sem tud igazán újat hozni. Az ő lineáris történetüket borítják fel a rádióból elhangzó szövegfoszlányok és zeneszámok. Vastagon festik fel a hátteret Tóték bohóckodásai mögé, általuk érezhető, hogy milyen, amikor megborul a valóság, és elborulunk vele mi is, mert szürreális gazdagsággal és követhetetlenül jönnek egymás után a bizarr képek és valami furcsa lidércnyomásos háborús hangulat. Lehet, hogy velem van a baj, túl sokszor láttam már Tóték tanmeséjét, és ezért untam az előadások egymásra hajazó megoldásait. Ez esetben az összes olyan kijelentést, amely arra vonatkozik, hogy nem okozott valami meglepetést, felejtsék el. Tóték története jó tananyag az elporladó gerincekről. Mindenkinek kötelező, aki még nem látta. Helmeczi Hedvig |