| |
A szemtelenül köpdöső, majd egyre hevesebben csapkodó esőben végzett,
őrületes színészi munka néha – úgy tetszett – emberfeletti erőt és
odaadást kívánt. Az önostorozó aszkéták monoton menetelését, az egyszer fél-, másszor teljesen csupasz testek kiszolgáltatottságát, a dagonyázást a felpuhult földhalomban, a ki-be ugrálást a darab
központi színhelyéül szolgáló gödörbe csupán totális koncentrációval
ellensúlyozhatta a partra vetett nézőhad.
Nem vagyunk mi képzett színikritikusok, hogy megkérdőjelezhetetlen
ítéletet alkossunk a hétfői vihar okán másnapra tolódott, de még így
is alattomosan szitáló és
vagdalkozó esőben megtartott Vidnyánszky-darabról. Nem biztos, hogy avatottak vagyunk tárgyilagos
véleményt formálni, megfelelően sikerült-e a díszletek kiválasztása és
elrendezése. Azt sem tudnánk eldönteni, pontos és szabályszerű volt-e
a beregszászi művészek játéka, hagyott-e kívánnivalót maga után a
lassan archaikussá váló művel szükségszerűen együtt járó deklamálás,
vagy hogy vétettek-e, akadtak-e el többször, mint amennyiszer
szerencsénk volt rajtakapni őket.
Azt viszont nagyon jól tudjuk, hogy a Vidnyánszky Attila vezette
társulat megfelelt azoknak az elvárásoknak, amelyeket előzetes
ismereteink, információink alapján velük szemben támasztottunk.
Merthogy jó visszagondolni a sok-sok évvel ezelőtti Sardafass, a
hímboszorkány című játékra, a zentai Verebes Ernő művére, amelynek
várszínházi diákmunkásként lehettünk tanúi, egyfelől rácsodálkozva a
parabolisztikus óriás-szülésre, a kötélen vezetett tébláboló malacra a
színpadon: a farsangba illő kavalkádra; másfelől megtapasztalva: egy
igazán tartalmas darabot nem lehet elégszer megnézni – az újraolvasás
(újranézés, újrahallás és így tovább) gyönyörködtet, s olyan, mint
felfedezni egy ismertnek tudott, mégis ismeretlen tájat.
Aztán a nem sok-sok évvel ezelőtti Tóték, Örkény István örökbecsűje, a
párhuzamos történetszálakkal, a frontról recsegő hírek hátborzongató
üzenetével, a pajzán csajjal a faluban, s nem utolsósorban a
tűzoltóparancsnok lángra lobbant budijával a kőkemény előadás végén.
Vagy a szenzációs örömjáték, a tavalyi Liliomfi, amelynek láttán
Szigligeti Ede nagyot csettintett volna, ejnye, de király kis
színművet kotyvasztottam. S amely miatt gimnáziumi osztályunkat nem
átalltuk Debrecenig buszoztatni, lássanak egyszer ők is csodát.
És most, a vihartépett, átázott Gyulán egy ismerősünk kijelentése,
hogy ezek bírni fogják, szívósak. S mennyire igaza volt! A szemtelenül
köpdöső, majd egyre hevesebben csapkodó esőben végzett, őrületes
színészi munka néha – úgy tetszett – emberfeletti erőt és odaadást
kívánt. Az önostorozó aszkéták monoton menetelését, az egyszer fél-,
másszor teljesen csupasz testek kiszolgáltatottságát, a dagonyázást a
felpuhult földhalomban, a ki-be ugrálást a darab központi színhelyéül
szolgáló gödörbe csupán totális koncentrációval ellensúlyozhatta a
partra vetett nézőhad. Régóta gondoljuk úgy, hogy az igazi, a
testet-lelket nemesítő munkának valóságos szaga van, az izzadtságé.
Most még inkább úgy gondoljuk.
A közönség egyébként sem akármilyen szerepet játszott ezen az estén. A
sötétben kuporgó-vacogó, megtizedelt seregnek tűnő publikum a
fölcsapott esernyőkkel, fejre cibált kapucnikkal, plédekbe bugyolálva,
párnát szorongatva hóna alatt kétségbeejtően passzolt ahhoz a drámai
képhez, amellyel a beregszászi Tragédia indult, s amely kulcsmotívummá
nemesülve mindvégig kísértett a bő két órában: tulajdon sírunk
folyamatos – sírig tartó – megásásának, az egy életen át folyamatosan
elvárt (kényszer-)munkának drámai képéhez. A menet közben távozók
mentségére kizárólag a prosztatakínzón nyirkos időjárás szolgálhat. A
baseball sapkát egyszer-egyszer kevés híján lekapta fejünkről a szél.
Mondottam, ember – mondotta egykor Madách hangján az Úr –, küzdj, és
bízva bízzál.
Nota bene: a sietős búcsúkor a színészek is megtapsolták közönségüket,
ami különösen olyan darab színre vitele esetén sokatmondó, amelynek
egyik alaptétele az „együtt teremténk” filozofémája.
„Hiányzik az összhangzó értelem” – gúnyolódik egy ízben Lucifer.
Csakhogy beregszászi színészekkel színpadra dolgozott
Vidnyánszky-rendezést éppen emiatt, az „összhangzó értelem” látványos
és üdítő megléte okán érdemes megnézni. Felfoghatatlan repertoár – az
improvizáció és a végletekig betanult-begyakorolt szituációk
kölcsönösségének különös bája. Az egymásból építkező, ily módon
szétválaszthatatlanul egybefűzött drámai színek láncolatán túl ezt a
hatást kelthette a nézőben a sok váratlan tánc és a folyamatos mozgás,
illetve tömeges bemozdulás (a darab mint szünet nélküli haláltánc), a
zene olykor fakó beszéde, vagy a fényjátékban rejlő lehetőségek
kiaknázása, egészen szélsőséges megoldásokat produkálva
(polgárpukkasztókat, írnánk, ha volnának még polgárok, s ha volna még
min pukkadni). És a szövegmondás – bár épp ennek kapcsán fordult meg a
fejünkben, hogy talán ráférne némi vérfrissítés a Tragédiára: bizonyos
jelenetek újszerűsége, vagánysága, különlegessége, mást ne mondjunk,
korszerűsége nem volt mindig egyenes arányban a Madách-Arany szöveg
zártságával, ódonságával, feszességével.
A Vidnyánszky Attila rendezte „beregszászi” előadások érdekes
jellemzője, hogy szinte minden külső körülmény hozzáidomul a darab
közegéhez. A vár háta mögött, ahová nem először teszi ki portékáját a
Gyulai Várszínház, a békák már többször bizonyították
rátermettségüket: elevenen él emlékünkben Gáspár Sándor indulatos
Othellója Bubik István becstelen Jagójával – őket sem zavarta a
helybeli békahadak fuvolázása. A mostani 130 perces játék közben
többször fölmerült bennünk, vajon milyen reakciót váltana ki a
művészekből, ha közéjük hajítanánk ereje vesztett rágónkat. Vagy ha
beszólnánk a papnak a római színben, hé, Józsi. Nem voltak kétségeink,
ezek a gesztusok is a játék részévé váltak volna. Ahogy minden, ami
aznap este arra járt. A vár környéki fák sistergő lombozata; a
távolban karikázó turisták szemaforja a biciklin; a tó mellett autózó
csávó ostobán dübörgő zenéje; a várfal aljában surranó macska.
Vidnyánszkynál ugyanis a karakterszerep is nagyon ki van találva:
termet, hang, mozgáskultúra – minden passzol.
A hősöket a londoni színben, meg azelőtt is, és azután is egy közös
sírnak adták. Ez az a bizonyos gödör, amelyet fentebb a színdarab
központi helyszínének hívtunk, s amelybe belevágva az ásók és a sötét
lobogók fallikus szimbólumként meredtek a kérlelhetetlenül sötét ég
felé (meglehet, a látott környezetben maga az ember is fallikus
szimbólumként jelent meg). A kafkai sötétség fontos tér- és időélményt
közvetített, a középre, a gödör pereme fölé lógatott lámpa
homályossága izgalmas kontrasztot alkotott a távolból bombázó lidérces
szembefénnyel.
Ádám (Varga József) nem igazi főszereplő – ő játssza az Urat is, vagy
az Úr őt, eldönteni bajos volna, irigyelni ezért, gondoljuk, senki sem
irigyli. Kopasz, szakállas, kiélt férfiú, aki Éva (Vass Magdolna)
anyaságának hírére visszafordul, de végül a földre kuporodik, magába
zuhan. Nehezen hihető, hogy küzdeni fog, meg bízni. Nagyon úgy tűnik,
hogy mindketten az eleinte agresszív és fékevesztetten őrjöngő, később
mind kisimultabban és öntudatosabban cinikus Lucifer (Trill Zsolt)
koordinátarendszerében lelhetnek magukra. Amiből mi ott, az arcunkba
csapódó esőszilánkok képzavaros össztüzében, gondosan bélelt
széldzsekinkbe burkolózva valamiért arra következtetünk, ebben a
drámában – legyen a neve: élet – mégiscsak Lucifer a főszereplő.
Persze bátran tegyünk úgy, mintha rólunk szólna.
Kiss
László >>
(Gyulai Hírlap)
|
|
