Madách Imre:

Az ember tragédiája
Drámai költemény

Vidnyánszky Attila tíz évvel ezelőtti Tragédia rendezésének középpontjában Ádám harmadik színben elhangzó, önmagához intézett kérdése áll: "Oh, e zűr között /Hová lesz énem zárt egyénisége, / Mivé leszesz testem, melyben szilárd / Eszköz gyanánt oly dőrén megbizám / Nagy terveimben és nagy vágyaimban? Oh, miért lökém el / Magamtól azt a gondviseletet, / Mit ösztönöm sejtett, de nem becsűlt, / S tudásom óhajt oh de hasztalan."
A mostani előadás kiindulópontja is ez lesz: ábrándozás a paradicsomról, amelyből kiűzettünk, amelyre már csak homályosan emlékszünk. Mi az, amiben mégis eltér a mára felújított beregszászi előadás a korábbitól? A történeti színek sokkal szabadabban kezeltek, a mából látottan szürreális montázsként kerülnek elénk - jelszerűen, szimbólumokon keresztül megfogalmazva. Vagyis nem a mesélésen van a hangsúly, hanem az egész történeti folyamatot, a történeti színeket egyben, nem jelenetekre tagoltan láthatjuk. Sokkal inkább a gesztusok, a metaforák szintjén megszólaltatva, a szövegből pedig úgyszólván csak a legsűrűbb gondolati megfogalmazások maradnak. Mindeközben alapvetően hű az előadás a madáchi történetvezetéshez és szellemiséghez, hiszen azokat a gondolatokat, érzéseket, amelyeket a szerző egy-egy történelmi kor kapcsán megfogalmaz, a rendező nem értelmezte át. Vidnyánszky Attila az eredeti előadás alapötletét (terét) máig érvényesnek érzi: egy villanykörte, amelyet az előadás elején becsavar az Úr egy üres foglalatba, "elkészült a nagymű", felgyullad a lámpa fénye, és megvilágítja azt a hatalmas tekercset, amelyen rögzítve van, ahol játszódik a történelem. Fényt kap a tekercs, és a játszók tekerni kezdik. A fény bura alatti része a mi kis világunk.

<< vissza